13 kutya (1/2)

Petrozsényi Nagy Pál, sze, 10/04/2017 - 00:11

Súlyos teste alatt megreccsent a heverő. Kereken száz kiló volt, de mióta kevesebbet eszik, mintha fogyott volna egy cseppet. Máskor biztosan örült volna ennek, most... Nem érdekelte, sem ez, sem más: semmi. Vajon minden öregember ilyen?

– Tíz óra – pislantott a meg régi ingaórára, mely még a nagyapjáé volt, de azóta is kifogástalanul működött.

– Te még nem keltél föl? – szólt rá szelíden sovány, kissé púpos neje. – Mindjárt itt vannak a vendégek, s te még meg sem borotválkoztál.

– És?

– Ne izélj, buci, hiszen szülinapod van. Vedd fel az ünneplőd, és próbálj lazítani, kérlek!

– Miért?

Az egykedvű válaszok lehangolták Baloghnét. Úgy látszik, az ura még mindig depressziós, sőt, ahogy múlik az idő, egyre kedvetlenebb.

– Szedd össze magad, és ne foglalkozz már a múlttal! Nem te vagy az egyetlen, akit lapátra tettek, inkább adj hálát az úrnak, hogy amúgy semmi bajod – ült az ágy szélére egy percre.

– Semmi, hogyne, csak a lelkem sajog – dünnyögte a férfi, és a fal felé fordult. – Na pá, vége az interjúnak!

– Szóval nem kelsz fel.

– Nem.

– Rendben van, szundizz még egy kicsit – adta be a derekát elnézően Baloghné. – Egy óra múlva itt vagyok, de akkor felkelsz, ugye?

– Nem kelek, a kutya úristenit ennek a kurva világnak!

A kicsi asszony megrettenve bámult a nagydarab kohászra. Jaj, mi történt az urával! Ha így megy tovább, agyvérzést kap szegény.

– De hát szülinapod van, buci – kockáztatta meg félénken. – Mindjárt itt lesz Debrecenből az anyám, az öcséd... – számolgatta az ujján, kit honnan várnak.

– Anyád, öcsém – utánozta a kohász csúfolódó hangon. – Mondd, hogy volt képük csak úgy kurtán-furcsán kirúgni engem?

– Hát ki...kirúgtak?

– Nem ők. Ő. Tudod, kire célzok.

– Tudom – sóhajtotta halkan. – De én azt hittem, beletörődtél már ebbe.

– Törődött a kórház, de esküszöm, befűtök én még az igazgatónak ezért.

– Te? Na és minek? Hiszen te magad mondtad, hogy nem jókedvéből tette: csökkent a termelés, szűkítik a részleget...

– Akkor sem igazság – ült fel pulykavörösen Balogh úr. – Én... én több megértést vártam. Huszonöt év munka után kivételezhettek volna velem, ráadásul nyugdíj előtt állok. De ezeknek még ez sem számít. Most mehetek portásnak, már ha felvennének, ugye.

– Tényleg! – csillant fel benne a remény. – Nem is rossz gondolat! Miért nem lehetnél te éppen portás!

– Hogyne, de csak a másvilágon, Joli. Jobban mondva ott sem, amíg Szent Péter a kapus.

– Hogyhogy?

– Várj, mindjárt megérted. Úgy nyolc, tíz napja kerestek a szerszámgépgyárban egy portást.

– Na! Remélem, jelentkeztél?

– Rögtön, velem együtt egy mérnök, egy tanár, egy nyugdíjas meg egy bolgár.

– Bolgár?

– Bizony. Mióta nyitott ország lettünk, itt bárki munkát vállalhat, ha akar.

– Világos, de... miért csak most mondod? Buci, buci – fenyegette meg színlelt haraggal –, mióta titkolódzol te előttem?

– Nem akartam, hogy izgulj. Elég, ha én izgulok, különben sem igen hittem, hogy megkapok egy olyan állást, amire egyszerre két diplomás is ráhajt.

– Végül is kinek sikerült: a tanárnak vagy a mérnöknek, merthogy neked nem, azt körülbelül gyanítom.

– A bolgárnak, miután mindkettőt... túlképzettnek találták.

– Világos. Micsoda? – tátotta el a száját Baloghné. – Úgy látszik, öregszem, mert már kezdem nem érteni ezt a világot.

– Akkor ketten vagyunk – komorodott el az öreg.

– Majd csak beugrik neked is valami – igyekezett megvigasztalni a neje. – Csak egészséges maradj! Nézd meg a nagybátyád! Cukorbajos szegény, engem leszázalékoltak, másoknak meg házuk, mit házuk, egy vacak szobájuk sincsen. És hány ilyen ember él még, miközben neked csak a lelked „sajog”.

– Jól van, megértettem – bújt ki az ágyból nehézkesen Balogh. – Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja.

– Majd elmúlik, mindennek vége szakad egyszer. Kicsit jobban spórolunk, és... ennyi. Legfeljebb kevesebbet járunk...

– Hova?

– Hova, hova? Például... színházba, aztán lemondjuk a kábelt, újságot...

– Egen. Még jó, hogy a kocsi marad – motyogta keserűen, halkan; hanem az asszony így is meghallotta.

– Meg a kocsit. Úgyis jócskán meghíztál, mióta itthon lebzselsz. Jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam!

– Nem haragszom, merthogy ez a színtiszta igazság: lebzselek, csavargok. Hála a kormánynak. Vagy inkább magamra mutassak?

– Nem tudom, aranyom, buta vagyok én ehhez, de ha már így esett, ne tegyél rá még most is egy lapáttal. Jézusom, a kacsa! – pattant fel rémülten az ágyról. – Csak locsogok, locsogok, a kacsánk meg szép lassan odasül.

Balogh úr elismerően bámult a felesége után. Milyen talpraesett, aranyszívű asszony! Kicsit ugyan puklis meg beteg is, szegény, mégis ő tartja benne mindig a lelket. Egy okkal több, hogy megbecsülje, szeresse. Az elsővel nem is lenne semmi gond, csak szeretni nem képes úgy, ahogy Kittit imádta valaha.

Kitti...! – ugrott vissza gondolatban abba az időbe, amikor még ő is, Kitti is innen voltak a harmincon. Ő volt a mindene, ez a szép, búgó hangú leány, amíg meg nem csalta egy női fodrásszal.

– Végeztünk! Látni sem bírlak többé! – adta ki az útját, amikor rájött a dologra, holott már akkor állapotos volt a szöszi. Tetejében meg is bánta az egészet.

– Bocsáss meg! – szepegett-szipogott. – Tudom, hogy nagyot hibáztam, de én csak téged szeretlek! Fogadj vissza legalább az ő kedvéért – mutatott domborodó hasára. – Egy gyereknek apa kell, gondold meg jól, könyörgöm.

– Akkor vidd az apjához!

– Hiszen te vagy az. Be is bizonyítom, ha nem hiszed.

Csakhogy akkor már erre sem volt kíváncsi, úgy elvakította a fájdalom, no meg a büszkeség, bár az utóbbit csupán évek múltán ismerte el őszintén. Hogy mi történt vele ezután? Rejtély. Egy ideig még fel-felbukkant itt-ott a városban, utána vége, Kittit sosem látta többé. Elköltözött, meghalt? Ezen töpreng ma is, csak most már hiába, hisz úgysem tehet jóvá az égvilágon semmit.

Kitárta az ablakot, és magába szívta a beáramló friss levegőt. Vajon mitől olyan kábult? Mióta „itthon lebzsel”, egyre többet alszik. Régebben csak ebéd után szundított, most a tévé előtt, olvasás közben is. De nem csak aludt, álmodott is a... csajjal.

– És azelőtt? – érdeklődött egyik barátja, a hordóhasú Dodó, amikor elmesélte neki, kicsoda is az a Kitti.

– Hébe-hóba. Régi história ez már, komám. Nem állítom, hogy sosem jut eszembe, de napról napra ritkábban, és most egyszerre... Bizony isten, nem értem.

– Pedig irtó egyszerű: Kitti meghalt, barátom.

– Meghalt?

– Meg, méghozzá nemrég, és most itt kísért a házadban. Van fogalmad arról, miért?

– Nincs.

– Mert lelkiismeret-furdalása van, és szeretné, ha megbocsátanál neki – jelentette ki halál komolyan. – Megbocsátottál?

– Nem, vagyis igen, csak...

– Tedd meg még egyszer, koncentrálj rá jobban, és meglátod, utána nem fog zavarni.

– Engem nem zavar, sőt, örülök, hogy legalább álmomban viszontláthatom – vallotta be a termetes kohász.

– Szamárság! – hurrogta le Dodót örök ellenlábasa, a hosszúra nőtt Totó. – Mit eteted a havert ilyen spiritiszta maszlaggal? Semmi kísértet, bár a dolog tényleg tökegyszerű. Amíg melóztál, nem igen törődtél te sem mással, sem magaddal. Legyünk reálisak: nem volt rá sem energiád, sem időd.

– Még szép! Kohász vagyok én, nem borbély.

– Ja. Egész nap keményen melóztál. Este szinte beestél az ágyadba, azzal már aludtál is, mint a güzü.

– Sajnos. Hála a...

– Stb. Ezt talán most hagyjuk! A lényeg az, hogy most mindenre ráérsz: tévézni, gondolkozni, legfőképp a múlton, mert ilyenek vagyunk mi, öregek. Csak egyet nem értek: miért vagy folyton álmos, amikor mi inkább álmatlanságtól szenvedünk. Egyébként miről, kiről szoktál még álmodni?

– Anyámról, barátaimról... Legtöbbször azonban mégis csak Kittiről. Általában egy sziklán ül és dalol, dalol, mint az a Lorelei, vagy hogy hívják, Heinrich Heine versében. Felette az ég, körülötte a tenger, hosszú, szőke haja zászlóként lobog. Gyere ide, galambom! Én vagyok az, Kitti! – integet szomorúan felém, és a szeméből égő könnyek hullanak.

Szórakozottan nézett az utcára. Az októberi szél hevesen kapott a függönybe, s a közeli kft. őrző-védő kutyái az ablak felé ugattak.

– Hogy a mennykő üssön belétek!

Ki nem állta a kutyákat, különösen Ubult, egy szürke, korcsnak tűnő dögöt, akinek az ugatását még a hetedik utcáig is el lehetett hallani.

– Nem tudnák valahogy messzebb vinni őket? – próbált egyezkedni többször is a tulajjal. – Tudom, hogy őrző-védő kutyák, azért lehetnének ránk is tekintettel egy kicsit.

– Csak nem zavarják ezek az aranyos állatok! – csodálkozott rá a kft. szakállas főnöke, s nem tudta, haragudjék vagy mulasson a reklamáló öregen.

– Maga mit gondol, eljöttem volna másként magukhoz? Hogy a kutyák ugatnak, rendben, végül is minden kutya csahol, de nem úgy és annyit, mint Ubul. Pedig mi, öregek szeretjük ám a csendet.

– Higgye el, mi is. Na, isten áldja! – búcsúzott el sietve. – Most mennem kell, de ne aggódjék, nem feledkezünk meg magukról.

Ezután két napig csend volt. A kutyák eltűntek, s csupán messziről jelezték, hogy azért nem teljesen.

Balogh úr elégedetten dörmögött.

– Ritka rendes ember ez a Dani! Egy hoppra segített, pedig még borítékot sem kapott.

– Kopogjuk le! – örült vele az asszony.

Más nem mondott. Tudta ő, amit tudott. És csakugyan: csakhamar ismét rázendített Dani Sándor aranyos kvartettje.

– Ne félj, nagyságos úr, te is megvénülsz még – szentségelt az exkohász, gyorsan leengedte a rolókat, és a fülébe gyömöszölt két füldugót.

Persze hiába, Ubul hangja redőnyön, füldugón, mindenen áthatolt, ehhez csatlakozott aztán még tizenhárom négylábú, akik a többi szomszéd udvarán terceltek. Olykor hangszerkíséret mellett is, egy pattanásos fiatalember szíves jóvoltából, aki viszont a magasból, Balogh úr leg­közelebbi szomszédja padlásszobájában szokott magnózni.

– Volnál kedves halkabbra fogni azt a magnót! – szaladt át a szomszédba egyszer-kétszer a vasöntő. – A végén mindnyájan megsüketülünk tőletek.

– Nem – jelentette ki kerek perec a melómán[i]. – A zene csak akkor szép, ha hangos, és mi így szeretjük hallgatni.

– Nem tetszik? – kelt fia védelmére harciasan a papa. – Le van maga ejtve, ez itt egy város, nem tanya, apuskám. Talán költözzék oda, vagy ott a temető, az még ennél is csendesebb.

– Köszönöm a jó tanácsot – oldalgott el a férfi, majd amikor már végképp nem bírta, bemenekült a városba, és haza sem jött estig.

Hanem egy nap sokkal jobb ötlete támadt. Barkácsolt egy csúzlit, s valahányszor odaát feldübörgött a zene, pukk, pukk, pukk, már potyog­tak is a kavicsok a „galambdúc” tetején. A fiatalúr ekkor, de csakis ek­kor felfüggesztette az ingyenes zeneszolgáltatást. Nyilván azzal a szándékkal, hogy megállapítsa, melyik szomszéd felől potyognak a kövek. De szünetet tartott maga Balogh úr is, így Dákó úrfi csak sejthette, ki lehet az a siketfajd, aki még a rapot[ii] sem csípi. Másnap kezdődött minden elölről: zene, dobolás, csúzli.

Ubul. Most már benne van, folytatja a harcot. Azért mégis csak jobb, mint napról napra fogcsikorgatva tűrni. Bűn, nem bűn, ő bizony megmérgezi az ebet, utána a többit, sorban mind a tizenkettőt. Na ja: segíts magadon, ha már az önkormányzat sem segít. Mert nem segített, hiába panaszkodott szóban, írásban is náluk. Megvárta az estét, majd a kerítéshez surrant. Nem látott senkit: sem bent, sem kint az utcán.

– Ubul! Ubul!

Íme, máris itt van, nyomában még három másik kutya nyargalt.

– Nesztek, és dögöljetek meg gyorsan! – dobott eléjük néhány húsdarabot.

Meg is bánta rögtön, és igen-igen megörült, amikor másnap reggel újból Ubul csaholására ébredt. Gyenge volt a méreg, vagy meg sem ették? – találgatta magában, azzal megesküdött, hogy soha életében nem tesz ilyet többé.

Becsukta az ablakot, és a fürdőszobába csoszogott. Nem sokkal ezután betoppantak a vendégek: az öccse, a sógornője meg a többi rokon.

– Gyertek, csak gyertek! Isten hozott nálunk!

– Boldog szülinapot! – köszöntötték fel sorban, átadták az ajándékokat, és asztalhoz ültek.

– Bort, pálinkát? – kínálgatta vendégeit Baloghné. – Buci, tölts az öcsédnek abból a Napóleon konyakból!

– Egészségedre! – koccintott vele, majd a többiekkel is a kohász.

– Találtál munkát, bátyus?

– Ne, ne! – integetett a kicsi asszony férje háta mögül.

– Egyelőre nem.

– Amúgy jól vagy? – ugrott más témára Bence. – Kicsit híztál, mióta nem láttalak.

– Jó kicsit – szúrta oda finoman a háziasszony öccse, az örökké epés, savanyú képű Ernő. – Valószínűleg a vérnyomásod sincs éppen rendben.

– 185/115 – vérnyomáscsökkentő nélkül.

– Hoppá, az sok! Vigyázz magadra, sógor! Ideges vagy, mi bánt? Tulajdonképpen ezért szökik a legtöbb vérnyomás az égig.

 

[i] Zenebolond. (gör.)

[ii] Modern könnyűzenei stílus. (ang.)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap