1526 aug. 29. a mohácsi vész

Szerkesztő A, sze, 08/29/2012 - 00:04

 

 

 

 

Mohácsi csata

 

Than Mór: A mohácsi csata


 

Konfliktus

Magyar–török háború (1521–26)

Időpont

1526. augusztus 29.

Helyszín

Dél-Magyarország, a Dunántúlalsó vidékén, Mohácsnál, a Dunamellett, Baranya vármegyében

Eredmény

oszmán-törökgyőzelem a magyarokfelett

Szembenálló felek

 Magyar Királyság
 Horvátország
 Cseh Királyság
 Német-római Birodalom
 Bajorország
 Pápai Állam
 Lengyel Királyság

 Oszmán Birodalom

 

Parancsnokok

 II. Lajosmagyar király †
 Tomori Pálkalocsai érsek †
 Szapolyai Györgyszepesigróf †

 I. (Nagy) Szulejmánszultán
 Bali nándorfehérvári bég
 Paragli Ibrahimnagyvezír

 

Szembenálló erők

Kb. 24 800 magyar
horvát hadtestek, spanyolok, németek, csehek, lengyelek, pápai zsoldosok
85 ágyú

Kb. 60 000 fő
160 ágyú

 

Veszteségek

Kb. 16-20 000 halott
köztük 16 zászlósúrés 5 püspök

 

 

 

 

Magyar–török háború (1521–26)

 

Szabács ostroma · Nándorfehérvár elfoglalása · Zimony ostroma · Szörény ostroma (1) · Jajca ostroma (1) · Knin bevétele · Klissza ostroma (1) · Osztrovica ostroma · Rednek ostroma · Szávaszentdemeteri csata · Szörény ostroma (2) · Klissza ostroma (2) · Jajca ostroma (2) · Pétervárad elfoglalása · Újlak elfoglalása · Eszék ostroma · Krassói csata · Mohácsi vész · Pusztamaróti harcok · Mátrai harcok · Bácsi harcok · Péterváradi harcok

 m • v • sz

A mohácsi csata vagy mohácsi vész (törökülMohaç savaşı vagy Mohaç meydan savaşı) 1526. augusztus 29-énzajlott le a Magyar Királyságés az Oszmán Birodalomhadai között, magyar vereséggel. A Mohácshatárában megvívott csatát a későbbi történetírásunk úgy emlegette, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”. Valószínűleg a mohácsi csata a magyar hadtörténelem legtöbbet emlegetett ütközete.

Az előzmények

A nemzetközi helyzet

Európai folyamatok

Amerika 1492-es felfedezése után az európai kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről egyre inkább az Atlanti-óceánrahelyeződött át. Az Újvilágból beáramló hatalmas nemesfémmennyiség a magyarországi arany- és ezüstbányák jelentőségét csökkentette.

A Magyar Királyság, ennek ellenére, Ausztria, Lengyelország és Velence mellett Közép-Európa vezető hatalmának számított. Az európai befolyást mutatja, hogy Bakócz Tamásesztergomi érsek jó eséllyel pályázott a pápai trónra. E célból 1512-ben Rómába utazott. A beteges II. Gyula pápa1513. február 21-énvalóban meghalt, de előtte még sikerült szétrobbantania a cambrai ligát. Bakócz számításai nem váltak be, a konklávé 1513. március 4-énMedici Jánost választotta meg, aki X. Leónéven foglalta el a pápai trónt. Pedig Bakócz, pápaként, sokat tehetett volna a bajban lévő Magyarországért. X. Leó a riválist úgy távolította el Rómából, hogy megbízta egy keresztes hadjárat vezetésével.

Európában, főleg Németországban, közben negatív folyamatok kezdtek kibontakozni. A pénzügyek irányítását kezükbe kaparintó Fuggerek„1503 körül már valóságos «kegyosztási» monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia”.[1]A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, amely – egyéb okokkal együtt – hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett. 1517után az európai közvélemény figyelmét egyre inkább lekötötte és megosztotta a Luther Mártonáltal elindított reformáció.

1526-ban a pápai trónon 3 éve VII. Kelemen pápaült, akinek nem sikerült hatalmát megszilárdítania, állandóan lavírozott az ekkor még csak német királyi címet viselő V. Károlyés I. Ferenc francia királyközött. Közben a pápai tekintély VIII. HenrikAngliájában is leáldozóban volt. A szomszédos Osztrák főhercegséguralkodója, I. Ferdinánd, későbbi magyar király, Mária királynéfivére volt.

Az oszmán terjeszkedés

A 16. századeleje az Oszmán Birodalompéldátlan terjeszkedésének korszaka. 1514-ben a törökök győzelmet arattak a perzsákfelett. A vesztes perzsák Egyiptomban találtak szövetségesre, így a harcok ide is átterjedtek, de 1517-ben a törökök legyőzték az egyiptomiakat is.

Az 1520-ban trónra kerülő I. Szulejmánszultán először a birodalom belső helyzetét szilárdította meg, leverte a damaszkuszi pasa lázadását, majd - apja politikájával ellentétben - nyugatra fordította figyelmét s I. Ferencfrancia királlyal szövetségben a Habsburg-háznagy hatalmának megtörését tűzte ki politikájának fő céljául. Ezért fordult már 1521-ben a Habsburg-házzal szövetségben álló Magyarországellen az 1520-as évekvégétől. 1521-ben ugyan még követeket küldött a magyar királyi udvarba, hogy a béke meghosszabbításáról tárgyaljanak, a király mégis úgy döntött, háborút kezdeményez a török ellen és fogságba vetette a követeket. A háborút végül nem II. Lajos hanem Szulejmán indította meg ennek okán: Szabács, Nándorfehérvárés Zimonyelfoglalásával utat nyitott a török fegyvereknek és a török befolyásnak nyugat felé. 1522-ben kiragadta Rodosz szigetéta János-lovagokkezéből és miután 1525a páviai csataV. KárolytNyugat- és Közép-Európa urává tette, a szultán ismét Magyarország ellen fordult.

A mohácsi vészt megelőző török benyomulások ellen Magyarország nem tett, s nem is tehetett semmit. Az országot annyira kifárasztották a sok éve tartó belviszályok, hogy a belső területeket sem tudta védelmezni.

A belpolitikai helyzet

Magyarország a XVI. századelején rendkívül rossz gazdasági helyzetben volt. 1508-ban és 1510-ben éhínségpusztított, 1511-ben pestisjárványis kitört. „Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az 1510-es évek elején - előttünk ismeretlen okból - a jobbágysághelyzetében valami kedvezőtlen, talán tragikus fordulat történt. Mibenlétét a szakirodalomnak még nem sikerült felderítenie.”[2]A közel-keletikonfliktusai mellett az Oszmán Birodalomnak volt elegendő ereje arra is, hogy folytassa a beütéseket Magyarországra. 1512. végén a boszniai pasa elfoglalta a szrebreniki bánságösszes várát, majd a dalmáciai és horvátországi erősségek ellen fordult. Az 1512. évi török betörésekre válaszul, Szapolyai János erdélyi vajda Havasalföld és Szerbia területére tört be, nagy zsákmánnyal, sok fogollyal tért haza. Báthori István temesi ispán a Temesközben aratott győzelmet, nyolc ló vontatta a szekeret, mely a levágott török fejeket Budára szállította. A pápa 1513. elején Magyar-, Cseh-, Horvát-, Lengyel-, Porosz-, Orosz-, Svédország, valamint Dánia, Norvégia, Havasalföld, és Dalmácia területére keresztes hadjáratot hirdetett a törökök ellen. A kereszteshadjáratvezetésére a Rómában tartózkodó Bakócz Tamásesztergomi érseket nevezte ki, aki azonban - talán öreg kora miatt (elmúlt már 70 éves!) - vonakodott teljesíteni a megbízást. A Magyarországra hazatérő érsek 1514. márciusban jelentette be a megbízást a koronatanácsban. A pápai bullát 1514. április 9-én hirdették ki, de a keresztes hadjárat a tragikus kimenetelű Dózsa György-féle parasztfelkelésbetorkollott.

1520-ban meghalt I. Szelimtörök szultán. Az új szultán, I. Szulejmánköveteket küldött Magyarországra a béke érdekében, azonban a magyar főurak börtönbe vetették a követeket.[3]Válaszul Szulejmán1521-ben hadjáratot indított a Magyar Királyságellen. Abban az évben (1521-ben) elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrádot) és Szabácsot. 1524-ben fenyegette II. Lajosmagyar királyt, hogy a folytonos békeszegés miatt elfoglalja majd Magyarországot és Németországot.

Az 1526-os év

A magyar udvar 1526-ban idejekorán értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül. Már 1525 végén megtudhatták az ide menekült Bakics Pálszerb vajdától, hogy a szultán célja Buda megszerzése. Mások arról tudósítottak, hogy a törökök az országba vezető utakat figyelik, vizsgálják. A hírek hallatán a király parancsot ad a bánoknak, hogy készüljenek fel a védelemre. Ám most sem történt más, mint öt évvel azelőtt. Nem volt pénz. A telet az udvarnál töltő Tomori hiába kért pénzt, hiába figyelmeztetett, senki sem hederített rá. Kinevezték ugyan kincstartónak, ám az adott körülmények között ez puszta cím volt, semmi más. A csalódott, megkeseredett Tomori egy éjjel azután szinte menekülve hagyta el Budát. Visszatért csapataihoz, amelyek akkor már 11 hónapja nem kaptak zsoldot. Látván, hogy semmi sem történik az ország védelmében, a végvidéki parancsnokok márciusban beadták lemondásukat. Ám ahogy a védelem, úgy a lemondásuk sem érdekelt senkit. A magyar nemesség az április 24-re kitűzött rákosi országgyűlésrekészült, ahol fontos dolgokról: személyes ügyekről, a főúri és a köznemesi párt közti viszályokról kellett dönteni. Csak az országgyűlésvége felé, május 1-jénhoztak konkrét védelmi határozatokat: azonnal meg kell erősíteni és fel kell szerelni a végvárakat, a hadaknak fel kell készülniük a táborba szállásra. Megszavazta a hadiadót és elhatározta, hogy a nemesek ne csak személyesen jelenjenek meg, hanem annyi katonát is állítsanak, amennyit csak tudnak. E határozatnak viszont nem volt nagy foganatja. Mindezek végrehajtásához azonban még mindig hiányzott a legfontosabb: a pénz. Az egyetlen ütőképes magyar fegyveres erőt ekkor csak Tomori 2000 katonája jelentette, akik azonban az állandó csatározásokban egyre fogytak, segítség pedig éppen csak annyi érkezett - no nem az udvartól, hanem a pápától és néhány határszéli birtokostól -, ami a veszteségeket ellensúlyozta.

A háború hírére Lajos segítséget kért az európai fejedelmektől, de csak VIII. Henrikangol király ajánlott fel segélyt (amely 1527-ben érkezett meg Mária királynéhoz, Pozsonyba), továbbá a pápa50.000 aranyat, ellenben sem V. Károly, sem Habsburg Ferdinánd(osztrák főherceg, a magyar király sógora) nem tettek semmit. II. Lajos megkísérelt a védekezés érdekében hitelt szerezni a Fuggerektől, azonban ők a Magyarországon korábban bevezetett kereskedelmi vámok miatt nem adtak. Szerencsés Imrealkincstárnok sem adott kölcsönt.

Antonio Giovanni da Burgiopápai nuncius1526. január 18-án Budáról küldött jelentésében siralmas képet fest a magyarok hadi előkészületeiről. (Lásd a Wikidézetben.)

Török és magyar előkészületek

Ekkor a szultáni sereg már több mint két hete, április 23-a óta úton volt Magyarország felé. Lassan haladtak, mert a Moravafolyó mellett vezető felvonulási utat a folyó áradása csaknem járhatatlanná tette. Az akadályok ellenére a sereg június 30-án megérkezett Nándorfehérvárra. Addigra Bali bégszép kényelmesen hidat veretett a Száván. Tehette, senki sem zavarta. A magyar haderő gyülekezését július 2-ra, Tolnára tűzték ki. És megint bekövetkezett az 1521-es helyzet. A király közölte, hogy nincs pénze a hadra keléshez, erre hivatkozva azonban a nemesség sem érezte kötelességének, hogy fegyvert fogjon. Végül közadakozásból és a pápa által átengedett egyházi vagyonból fogadtak katonákat. A nádoris hiába próbált Mohácsra vonulni, senki sem csatlakozott hozzá, mindenki a királyra várt. A szultáni sereg, élén az Ibrahim pasavezette ruméliaihad, közben július 2-4. között háborítatlanul átkelt a Száván, és július 11-én már a második védővonal kulcserődje, Péterváradalatt állt. A várat mindenképpen el kellett foglalniuk, mert elzárta az oszmánok fő utánpótlási vonalát, a Dunát. Alapi Gáspárés 1000 fős védőserege két hétig tartott ki. Ezalatt visszavertek két rohamot, de amikor az ostromlók ágyúi szétrombolták a falakat, július 27-én feladták a várat. Újlaksem sokáig tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, egyheti ágyúzás után, augusztus 8-án került török kézbe. Erdődés Eszékőrsége, kilátástalannak ítélve a harcot, elmenekült. Szulejmán augusztus 14-én ért Eszékre. Itt nyomban nekifogtak a hajóhíd és a túloldali mocsáron átvezető töltés felépítésének, amely 19-re elkészült, és 22-re már az egész oszmán had átkelt rajta. Érdemi ellenállással addig nem találkoztak. Tomori 1500 katonájával meg sem kísérelhette, hogy beavatkozzék a harcokba, s július 16-án kénytelen volt sorsára hagyni Péterváradot. Ezután a Duna bal partján északnyugat felé indult, a Dráva torkolata felett átkelt a Dunán, és egyesülve Perényi Pétertemesi ispán csapataival, a Dráva-vonal védelmére akart vonulni. Sajnos elkésett, mert addigra már a törökök megvetették lábukat a Dráva bal partján. Ezért a Karasica mocsarában vert tábort 6000 emberével, szekérvárvédelme alatt, s onnan nyugtalanította a közeledő oszmán hadat.

A magyar kormányzat csak június közepe felé döntött arról, hogy a csapatoknak július 2-ra, Tolnára kell összegyűlniük. A király Szapolyai Jánoserdélyi vajdához futárt menesztett, majd ő maga is csak július 20-án indult el Budáról, és, miként 1521-ben, haladásának lassúsága serege gyarapodásával állt arányban, de így is útközben 12.000 főre nőtt. A had egy részét a korábban Antonio Giovanni da Burgiopápai követ által toborzott főleg idegen (cseh, morva, itáliai, német és spanyol) zsoldosok tették ki, akiket pápai pénzből fizettek. Augusztus 16-ánnevezte ki a sereg vezéreiül Szapolyai Györgyszepesi grófotés Tomori Pálkalocsai érseket, aki nagyon vonakodott a vezérséget elfogadni. Az urak nagy többsége Mohácsotválasztotta a csata színhelyéül, bár még nem érkezett meg a király táborába minden várt csapat. Az erdélyi vajda 5000-10 000 fős serege még csak Szegednél járt, míg a szlavón hadak éppen, hogy csak elkezdtek gyülekezni Zágrábnál. A király másik országából, Csehországból érkezett 10 000 fős hadsereg is csak Székesfehérvár környékén volt még.

A nádor ugyan megindult délre a tolnai táborból, hogy a Drávánál megpróbálja feltartóztatni az ellenséget, de most sem tartott vele senki. Végül a királyi sereg augusztus 6-ra ért Tolnára, majd 14-én továbbment Mohácsra, ahová 24-én érkezett meg. Szulejmán naplójának egy megjegyzéséből elég valószínű, hogy a magyar hadvezetés már korábban eldöntötte, szükség esetén itt ütköznek meg az ellenséggel. Az oszmánok és a magyarok között ekkor tehát már csak a Karasicamocsarai álltak, de ennek átjáróit a királyi sereg nem próbálta meg lezárni, sőt, Tomori csapatait is visszarendelték onnan Mohácsra. Augusztus 28-án az oszmánok átkeltek a Karasicán is, majd ott táborba szálltak. Szulejmán parancsot adott, hogy a sereg másnap csatára készüljön. Könnyűlovasságaakkor már két napja előcsatározásokat folytatott a magyarokkal. Tudományos berkekben vita folyt és folyik arról, hogy az említett három vízi akadály (Száva, Dráva, Karasica) révén fel lehetett volna-e tartóztatni az előrenyomuló oszmán sereget. Van, aki úgy véli, hogy mindhárom vonal alkalmas lett volna erre a célra, van, aki szerint egyik sem. Az szinte első látásra bizonyosnak látszik, hogy a Szávánál erre semmi esély nem volt. Itt ugyanis az átkelőhelyet már eleve biztosította a török kézen levő nándorfehérvári és zimonyi vár. Sokkal érdekesebb ebből a szempontból a Dráva vonala. Itt ugyanis, ha hinni lehet a korabeli vízrajzi helyzetet bemutató térképeknek, a folyó mentén végig mocsarak, árterek húzódtak. Nagyobb seregek átkelésére alkalmas pont a Dráva torkolatától felfelé először Eszéknél van. Ezt a magyar haderőnek mindenképpen meg kellett volna próbálni elzárni. Nem tudjuk, miért nem tette. Elképzelhető, hogy a magyar nehézlovasság sem tudott volna ezen a rossz talajon mozogni. Az a feltételezés, hogy ebben az esetben az oszmánok feljebb próbálkozzanak, nem tűnik reálisnak, hiszen így nekik is a folyó menti mocsaras talajon kellett volna továbbvonulniuk, nem beszélve az ezzel járó időveszteségről. A Karasica esetében nyilvánvaló, hogy egy patak nem jelenthet akkora akadályt, amelyen egy, a Drávát is viszonylag könnyen áthidaló oszmán sereg ne tudott volna szinte menetből átkelni.

Erőviszonyok

Magyar haderő

A magyar sereg, amely így mindössze 24 800 emberből állott, 85 ágyúval volt felszerelve, (ebből 53 került használatba), s még néhány horvát hadtest állt rendelkezésre, augusztus 29-énegészen délutánig csatára készen állt. A gyalogság egy részét zsoldosok tették ki, az idegenek közt főleg németek, bajorok és csehek voltak, de akadt néhány spanyol is. A hazai erők közül sem volt mindegyik magyar nemzetiségű. Több egységet szerbekalkottak, akik a Délvidékena várakban és más katonai egységekben igen nagy számban szolgáltak. Vezetőik között ki kell emelni Bakith Pált, Vencsáncegykori vajdáját, aki nemrég érkezett Magyarországra és rögvest II. Lajosnak ajánlotta fel szolgálatait. Szintén Szerbiábóltelepült át nemrégiben Radics Bosics, aki a csata után is jelentős érdemeket mutat fel a török elleni harcban. Ott volt továbbá Cserni Jován, a hírhedt szerémségi„parasztvezér” mely címet a történelemtől jogtalanul kapta. Ő 1526végén fellázította Szapolyai János ellen a délvidéki szerb katonák nagy részét, majd I. Ferdinándnak tett hűséget, amivel hosszú időre elkötelezte a szerbeket a Habsburg-családmellett.

Török haderő

A török sereg erőit hatvanezer reguláris szpáhiraés janicsárrateszik, ez azonban a mai történelmi kutatások szerint túl sok, a teljes oszmán haderő reguláris állománya volt hatvan-hetvenezer, s ebben a csatában nem vett az részt. Valójában az elit egységek száma 30 ezer fő lehetett, amelyhez hozzájöttek az irreguláris csapatok az aszabokés az akindzsikés a többi egység. Így ebből állt össze a hatvanezer fős török sereg.

A csata lefolyása

Augusztus 29-én tehát a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon szembetalálkozott a két sereg. A terület mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel, mert terepadottságai befolyásolták a csatát és annak kimenetelét is. A csatahelyet a magyar fél választotta ki, hiszen egy része már hetek óta ott várakozott a szultáni seregre. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Dél-nyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20–30 m-rel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet. A magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai Jánoserdélyi vajda20-25000 fős seregét, aki már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágrábnál járt Frangepán Kristófa horvát-szlavón bánság haderejével. A Csehországbólérkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. A magyar sereg többi vezetője azonban köztük Tomori is, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyelegyütt - a csata mellett döntött. Ennek okairól szintén vita folyik, de az az érvelés, hogy a már közelben levő, nagyszámú és gyors lovassággal rendelkező oszmán sereg elől ekkor már nem lehetett volna biztonságosan visszavonulni, igencsak megfontolandó. Nem biztos továbbá, hogy az említett segélyhadak az előtt megérkeznek, mielőtt a magyar sereg mégis csatára kényszerült volna valahol Buda előtt. Azt sem lehet kizárni, hogy a fővárostól minél távolabb akartak megütközni. Mindenesetre a magyar hadvezetés is úgy döntött, hogy augusztus 29-én vívják meg a csatát. Ennek megfelelően a sereg már hajnalban felfejlődött. Harcrendjük két vonalból állt, amely a Borza pataktól délnyugatra, a terasszal szemben, ettől kb. 2-2,5 km-re helyezkedett el. Az első vonal kb. 6000 lovasból álló jobbszárnyának Batthyány Ferenchorvát-szlavón bán, a 3000 lovast magában foglaló balszárnynak pedig Perényi Pétertemesi főispánvolt a parancsnoka. Középen a mintegy 12000 főnyi zsoldosgyalogság helyezkedett el. Tomori, a fővezér, attól félvén, hogy szárnyait a nagyobb létszámú ellenség átkarolja, a lehető legjobban széthúzta az arcvonalat. A második, az elsőnél kisebb létszámú és ezért rövidebb harcrendet jórészt a főúri bandériumokalkották. Ez elsősorban a király védelmét látta el, illetve a tartalék szerepét játszotta. A király tulajdonképpeni testőrségét 1000 nehézlovasadta, mellettük kétoldalt gyalogosok és könnyűlovasok sorakoztak fel. A tüzérségelhelyezkedése meglehetősen bizonytalan.

Székely Bertalan: A mohácsi csata

A sereg ilyetén való felállítása három problémával járt. Egyrészt a harcrendkialakítása azt eredményezte, hogy a rövidebb második vonal miatt a szárnyak veresége esetén szinte bizonyosan bekerítik a sereget. (Ha azonban az első vonal rohama sikeres, a győztes szárnyak bekerítik és a centrum gyalogságának szorítják az ellenség középhadát.) Másrészt a sereg felállítása mindenképpen túl korán történt, hiszen a csata csak délután 3 óra után kezdődött. A katonák hosszú órákig ácsorogtak az augusztus végi napon, ami elég fárasztó elfoglaltság csata előtt. Harmadrészt a csatarendbe állt csapatokat a lassan beérkező oszmán had vezetőinek bőven volt ideje az említett teraszról szemrevételezni, és annak megfelelően elrendezni saját erőiket. Az önmagában csupán 25-26000 (de lehet, hogy 30000) fős magyar királyi sereggel egy több mint kétszeres számbeli túlerőben - és mint láttuk, még annál is nagyobb harcászati és technikai fölényben[forrás?]- levő, tehát mintegy 50-60 000 főnyi reguláriskatonát számláló oszmán had állt szemben. Ezt az adatot ma már források igazolják, és mindenképpen az erős túlzások körébe kell utalni a (több)százezres török seregekről szóló mendemondákat. Az Oszmán Birodalom teljes hadereje ekkortájt 100-110000 fő lehetett, és elképzelhetetlen, hogy mindenkit kivezényeltek volna a Magyarország elleni hadjáratra, hiszen ez esetben a birodalom távoli végei őrizetlenek maradtak volna, és a belső területeken is szükség volt a katonaság jelenlétére, tekintettel a gyakori lázadásokra.

A mohácsi csata egy 16. századi török miniatúrán

Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni a Karasica irányából. A csapatok harcrendben vonultak fel, már amennyire ezt a terep megengedte. A sereg élén a ruméliaiak haladtak, mögöttük a szultán az udvari zsoldos hadakkal, és végül az anatóliai hadtest következett. Nehézségeikről sokat elárul, hogy bár a táborból kora reggel útnak indultak, és a csatatérig csupán kb. 10 km-es távolságot kellett megtenniük, mégis, a ruméliaiakdél körül, a derékhad és az anatóliai hadtest pedig 1-2 óra további késéssel érkezett meg a terasz peremére. A források szerint a csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán haditanácsot tartott, melynek eredményeként a csata elhalasztása mellett döntöttek, és parancsot adtak a táborverésre. A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzanak le. Balszárnyáról kivált Bali bégegy csapat akindzsival, és elindult, hogy balról a Nyárad patakfelől megkerülje a magyar harcrend jobbszárnyát. Ekkor Tomori kénytelen volt ellenük oldalvédet küldeni, amely a király őrzésére kirendelt elitcsapatokból állt Ráskai Gáspár, Török Bálint, Kálnay Jánosvezetésével), s amivel nagymértékben hozzájárult a II. Lajos balvégzetéhez. Feltehető, hogy a magyar hadvezetés is értesült arról, hogy a ruméliaiak tábort vernek, és a királynak a táborba való visszatérést ajánlották. Tomori azonban az ellenkezőjét javasolta, arra számítva, hogy ha aznap vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. Nyilván ez volt az egyetlen esély a győzelemre. II. Lajos ezért parancsot adott a támadásra. A szultán vezette udvari zsoldosok a terasz szélén lehettek, s talán már meg is kezdték leereszkedésüket a magaslat pereméről, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny teljes vágtában megrohamozta őket. Nagy valószínűséggel a centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg Perényi balszárnya helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később értek a helyszínre. Mindenesetre a balszárny lovasságának támadása zavart idézett elő a ruméliai hadtestnél, és a katonák menekülni kezdtek. Hátrafelé azonban a terasz oldala elzárta az utat, ezért két irányba szétváltak. Tomori, az első sikert látva, ekkor futárt küldött a királyhoz, hogy a második lépcső is támadjon. Mire azonban ezek a csapatok harcba léptek, a jobbszárny támadása már kifulladt, és elkezdett visszavonulni. Ezt, a közhiedelemmel ellentétben, bizonyosan nem a török tüzérség tüze okozta, mert egyrészt ezt biztosan tudjuk - oly magasra irányozták a lövegeket, hogy golyóik az előremozgó második magyar harcrend felett is átrepültek, másrészt mert a centrum gyalogságára lőttek belőlük. Elképzelhető, hogy a táborveréskor olyan helyre állították az ágyúkat, ahonnan nem tudták belőni az egész terepet. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét karóra tűzték sátra előtt.

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása

Azzal, hogy az első lovasrohamkifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre kényszerült, és a centrum gyalogságának két oldalán mozgott előre. Egy részük a balszárnyat vezénylő Perényihez csatlakozott, aki a vele szemben megjelenő anatóliai hadtesttel vívott kemény harcot. Perényi rohama a többszörös túlerő ellen nem járt eredménnyel, s hamarosan ő is hátrálni kényszerült. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és nagy részüket lemészárolták. Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, 7 püspök- köztük a fővezér Tomori és Szalkai Lászlóesztergomi érsek és másik 5 püspök - és 16 zászlósúrvalamint 12 főúr. A menekülő király a Csele-patakbafulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg).

Ismét felmerül a kérdés: hol maradtak, miért nem érkeztek meg időben a már említett erősítések. Frangepán Kristófmég szeptember 1-jén is a horvát csapatok gyülekezésére várt, így tulajdonképpen el sem indulhatott. Szapolyait július folyamán hol Havasalföldre küldték a helyi magyar-párti vajda segítségére, hol a fősereghez való csatlakozásra utasították. De ha akart volna, akkor sem tudott volna Mohácsra indulni, mert az erdélyi seregek sem siették el a hadba vonulást, így Szapolyai augusztus 15-én még Tordán várakozott, jó 400 km-re a csata helyszínétől.

Végkifejlet

A csata vége után a törökök egész éjjel fegyverben voltak, várták a magyar főerőket, csak miután a szultán számára is világossá vált a némileg meglepő győzelem, rövid pihenőt adott hadának, majd megindult hadjáratának fő célja, Buda felé. Vannak feltételezések, hogy nem Buda volt a célja Szulejmánnak, hanem Lajost kívánta egy számára előnyös békére kényszeríteni (szulejmáni ajánlat). A kiküldött portyázók előtte jártak, és raboltak, pusztítottak. Eközben augusztus 30-án a csatavesztés híre megérkezett a fővárosba, mire az egész udvartartásmég aznap éjjel elmenekült Pozsonyba. Másnap csaknem az egész lakosság követte őket. A szultán szeptember 12-én érkezett Budára. Megszemlélte a várat, s ezalatt a sereg hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. 14-én felgyújtották a várost, hajóra rakták a palotában talált kincseket, köztük azt az óriás ágyút, amelyet Hunyadi János zsákmányolt 1456-ban Nándorfehérváralatt. A szultáni sereg szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé. Addigra portyázói a főváros körüli területeket Egertől Győrig elpusztították. Csupán néhány fallal erődített város menekült meg. A csatavesztés hírére a Zágrábnál álló Frangepán Kristófmindössze 500 katonával a Dunántúlra sietett, és néhány portyázó csapatot sikerült is szétvernie. Szapolyai azonban alapvetően tétlen maradt. Feltehető, hogy haderejét már az elkövetkezendő királyválasztási küzdelemre tartogatta, s a Tisza bal partja mögül figyelte a dél felé elvonuló oszmánokat, akik október 8-án hagyták el az országot.

A következmények

Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül)

A három részre szakadt Magyarország 1550-ben

II. Lajos szobra Mohácson

A mohácsi csata után az ország fővárosa, Buda, védtelen volt. A király és vele együtt a főnemesség jelentős része meghalt, a további védekezés megszervezése nehézségekbe ütközött. Gyakorlatilag csak az erdélyi, kb. 15 ezer fős had maradt ütőképes Szapolyai Jánosvezetésével, de ő nem vállalta a harcot. A török fősereg szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára (az udvar Pozsonybamenekült), és csapatai elkezdték a környék kifosztását és felperzselését. Pestlakosságát teljesen kiirtották. Komolyabb ellenállást a Pilismarótmellett összegyűlt kb. 25 ezer fős paraszt- és jobbágysereg tanúsított, amely szekértábort hozott létre, de a jól felfegyverzett törökök hamar szétverték és lemészárolták őket. A tél közeledtével a szultán úgy döntött, hogy csapataival visszavonul Törökországba (1526. október), de közép-európai hódításairól nem szándékozott lemondani: 1529-ben Magyarország középső részén most már zavartalanul áthaladó hadai Bécset is megostromolták, de a várost nem tudták bevenni. Elesett viszont több magyar vár is.

1526 őszén megindult a rivalizálás a koronáértFerdinándosztrák főherceg, Habsburg Mária királynéunokatestvére, és Magyarország választott királya Szapolyai Jánosközött. Először Szapolyai, majd Ferdinánd is királlyá koronáztatta magát. Fegyveres harcot robbantottak ki a szerbek Cserni Jovánvezetésével, akik Ausztriaalá adták magukat (Jován annak idején harcolt a mohácsi csatában). 1541-ben az ország három részre szakadt: nyugaton a Habsburgok uralkodtak, akik megszerezték a magyar királyi koronát, keleten Szapolyai János szintén viselte a királyi címet, de elismerte a török fennhatóságot, végül az ország belsejében Budáig nyúló ék alakú területet a törökök (Szapolyai János halála után) végleg megszállták, és pasalikká(Budai vilájet) alakították.

1526-ban, a mohácsi csata után a visegrádi királyi palota berendezését és a koronázási ékszereket elmenekítették a török elől. A fellegvárat sikerült ugyan az odamenekült lakosoknak és szerzeteseknek megvédeniük, de a védtelen palotát mégis érték károk. Ezeket csak Szapolyai János javíttatta ki, amikor 1539-ben, házasságkötése után feleségével, Izabellával itt töltötte a nyarat. Ekkor tartózkodott magyar király utoljára a visegrádi palota falai között. Öt évvel később Visegrád a török kezére került. A vár jelentéktelen török végvárlett, a város lakossága elmenekült, a gazdátlanul maradt palota pedig rombadőlt.

Az utókor elmélkedése

A mohácsi csata emlékére állított emlékmű

A mohácsi csatát nem lehet önmagában vizsgálni, sokkal inkább csomópontnak kell tekinteni. Mohács végelszámolás volt, az akkor már másfélszáz esztendeje kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló háború végelszámolása. A Magyar Királyság a maga alig 4 millió lakójával, Mátyás királyhalála óta folyamatosan hanyatló gazdaságával, korszerűtlen hadseregével nem mérkőzhetett meg a nálánál területileg ötször, lakosságát tekintve hatszor nagyobb Oszmán Birodalommal. Vereségre volt ítélve, mert az erősen központosított, despotikusuralom alatt élő oszmánok erőiket sokkal jobban tudták összpontosítani, mint a közállapotait tekintve teljesen szétzilálódott, pártharcokba merült magyar állam. Kilátásai még ép gazdasági, társadalmi és politikai háttér esetén is kérdésesek lettek volna, hiszen az ellenállás az egyre erősödő oszmán nyomással szemben hihetetlenül sok pénzbe és emberbe került, s ezt hosszú távon nem tudta biztosítani. De ahogy Mohács a Magyar Királyság középkori történetének lezárása, úgy kezdete is egy másik korszaknak, a török hódítás korának. Azzal, hogy az uralkodó, II. Lajos odaveszett, s vele az ország vezetőinek jelentős része, új hatalmi rend kialakulása vette kezdetét. A két nagyhatalom, a Habsburgokés a Portaközé ékelődött Magyarország még jobban belesüllyedt a pártküzdelmekbe, melynek egyenes következménye lett a kettős királyválasztás, majd ezzel együtt az ország két részre szakadása. A bomlási folyamatot betetézte Buda elvesztése 1541-ben, amelynek eredményeként az oszmánok tartósan megvetették lábukat az országban, beékelődve a korábbi két országrész közé, és másfélszáz esztendőre állandósítva a háborús állapotokat.

Jegyzetek

  1. Bohács Zoltán: Magánvállalkozó a világ élén (in: Hetek, VI. évf., 33. szám (2002. augusztus 16.)
  2. Kulcsár Péter: A Jagelló-kor, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981, 125. old.
  3. Magyarország története

Irodalom

  • B. Szabó János: A mohácsi csata, Corvina Kiadó, Corvina Tudástár (Geo Könyvek), 2006.
  • B. Szabó János (szerk.): Mohács, (Nemzet és emlékezet). Osiris, 2006.
  • Katona Tamás (szerk.): Mohács emlékezete, Európa Könyvkiadó, 1987.
  • Kiss Károly: Mohács emlékezete, Magyar Helikon, 1976.
  • Kiss Károly: Mohács emlékezete (pro memoria), Európa Könyvkiadó, 1979.
  • Perjés Géza: Mohács, Magvető, 1979
  • Szakály Ferenc: A mohácsi csata Akadémiai Kiadó, 1981

Külső hivatkozások

A magyar Wikidézetbentovábbi idézetek találhatóak

Mohácsi csatatémában.

A Wikimédia Commonstartalmaz Mohácsi csatatémájú médiaállományokat.

Lásd még

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap