1956 Kárpátalján

Kárpátalja-szer..., h, 10/23/2017 - 00:10

1956. október 23-án Budapesten kitört a forradalom. A szabadságvágy erősebbnek bizonyult a félelemnél. Elsősorban a fiatalok voltak azok, akik fel merték venni a harcot a világ egyik legnagyobb és legerősebb hadseregével. A történelem igazolta őket: a kommunista rendszer megbukott, s mintegy a szabadságért feláldozott életek kompenzálásaként, ha évtizedek múlva is, de megszületett a rendszerváltás. Az '56-os forradalom sokáig elhallgatott, félremagyarázott eseményként szerepelt a történetírás lapjain. Nem mellékesen Kárpátalja is része volt a történelmi eseményeknek. 

– Az 1956-os forradalom egy budapesti tüntetéssel kezdődött – kezdte beszélgetésünket Maha László történész, – A Petőfi-szobornál gyülekező emberek a lengyel nép iránti szolidaritásukat akarták kifejezni. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Innen a magyar–lengyel barátságot is szimbolizáló Bem-szoborhoz vonultak. Itt született meg a forradalom jelképe, a lyukas nemzeti zászló, amiből kivágták a szovjet típusú népköztársasági címert. Nagy bátorságról és elszántságról tett tanúbizonyságot, hogy ledöntötték Sztálin szobrát, majd feldarabolták. Mások a rádió épületéhez vonultak, hogy beolvastassák a követeléseiket. Ezek része volt például az is, hogy vonják ki a szovjet csapatokat Magyarországról. – Mit tett a pártvezetés? – Természetesen el akarta fojtani a megmozdulást. A rádió épületéhez a rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) embereit, valamint katonákat küldtek, ám az utóbbiak egy része átadta fegyverét a tüntetőknek, s maga is átállt a felkelők oldalára. Az ÁVH-sok viszont tüzet nyitottak. Hajnalig tartott a tűzpárbaj, s reggelre a rádió épülete a felkelők kezére került. Az utcai harcok mellett természetesen a háttérben is jelentős események folytak.

A történtek hatására a kommunista párt vezetősége úgy döntött, hogy ismét Nagy Imre legyen a miniszterelnök. Ám mindez már kevés volt a kedélyek lecsillapítására. Budapest utcáin már több helyen folyt a harc. Az emberek szabadságvágyát csak fokozta, hogy az éjszaka folyamán szovjet páncélosok érkeztek a fővárosba. A forradalmárok felvették a harcot a tankokkal is. S Nagy Imre sem volt hajlandó aláírni a szovjetek beavatkozására vonatkozó kérést.

Az '56-os forradalom egyik varázsa abban rejlik, hogy szinte a semmiből támadt, s szinte pillanatok alatt kiterjedt az ország egész területére. Nagyon sok helyen tüntetéseket, nagygyűléseket szerveztek, támogatásukról biztosították a pesti felkelőket. A szovjet vezetés, élén Hruscsovval, hatalmas katonai erőket vezényelt Magyarországra, elsősorban Kárpátalján keresztül. Ezzel egyidőben Kárpátaljára hozták Kádár Jánost, hogy majd a forradalom leverése és Nagy Imréék elfogása után az ország első számú vezetőjévé tegyék. Kádár szűkebb pátriánkban mondta mikrofonba a szolnoki kormányprogramot is.

De hiába verték le a forradalmat, Magyarország többé nem az volt, mint '56 előtt. Kádárnak sohasem bocsátották meg, hogy a szovjetek oldalára állt. Nem véletlenül kiabálták a lángosárusok: "Öt forint a forró lángos, dögöljön meg Kádár János". Egyébként nekem ezt Salamon Konrád mesélte, aki társszerzője A magyar nép története c. tankönyvnek. A forradalomnak köszönhető, hogy az elkövetkező évtizedekben az anyaország volt a szocialista tábor "legvidámabb barakkja".

A szabadság, 1956 eszméjét azonban nem tudták sárba tiporni a szovjet tankok. Az '56-os magyar forradalom az első szög volt a kommunizmus koporsójában.

  A magyar történelem részeként 1956 ma már iskolai tananyag Kárpátalján.  Igaz, az 56-os eseményeket a szovjet éra alatt is tanították, de mint ellenforradalmat. A rendszerváltás idejétől datálható a fordulat. Ma már elmondhatjuk, hogy az 1956-os forradalom megkapta méltó helyét a történelemben és az oktatásban. Az 1956-os forradalom eseményei természetesen Kárpátalja magyarságára is nagy hatással voltak. Sőt, több csoport alakult, hogy a maga módján támogassa a forradalmat.

A gálocsi csoport egyik tagja Pasztellák István volt.

– A rádióból értesültünk a magyarországi eseményekről – emlékezik vissza Pasztellák István. – A forradalom óriási esemény volt. A kis Magyarország fellázadt a hatalmas Szovjetunió ellen! Láttuk, amint a szovjet csapatok a Szürte–Csap útvonalon vonultak Magyarország felé. S amiről ma sem igen hallani: Záhony körül nagy ágyúzás volt! Gálocsig látszott a füst és hallottuk a lövéseket. Ekkor 13 éves voltam, egyik társam, Perduk Tibor pedig 15. A faluban levő villanyoszlopokon röpcédulák voltak kiragasztva, amelyek arra biztatták az embereket, hogy űzzék ki a szovjeteket Kárpátaljáról. Ez is nagy hatással volt ránk. Pedig a mai napig nem tudjuk, ki ragasztotta ki. A gálocsi csoport, melynek a vezetője lettem, a forradalom után egy évvel, 1957-ben alakult. Hogy miért? Fiatalos lelkesedésből, dacból. Meg akartuk mutatni. Vissza akartunk vágni az '56-os forradalom leveréséért. Fegyvereink is voltak, melyek a II. világháborúból maradtak vissza. A szervezkedés azonban a KGB tudomására jutott. Mivel mindannyian fiatalok voltunk, úgy vélték, hogy egy felnőtt áll mögöttünk. És "megtalálták" Gecse Endre református tiszteletest, akit valószínűleg agyonvertek a börtönben. Pedig semmi köze nem volt hozzánk. Egy ártatlan embernek kellett meghalnia.  Az volt a szerencsénk, hogy fiatalkorúak voltunk. 1958 októberében tartóztattak le, és 59 márciusában szabadultam. A KGB börtönében egy hónapig magánzárkában voltam. Megvárták, míg betöltöm a 16. életévemet, csak utána ítéltek el. Hat évet kaptam, a már említett Perduk Tibor pedig kettőt. Ám 1959-ben a szovjetek le akarták zárni az '56-os forradalommal kapcsolatos ügyeket, és amnesztiát kaptunk.

És hogyan élte meg a forradalmi időket egy ungvári kamasz? Kmetty Attila, a Kárpáti Igaaz Szó nyugalmazott újságírója vall az '56-os eseményekről.

Ungvár '56 Akkor, azokban a vészjósló napokban is olyan szomorkás hangulatú volt október dereka, mint mostanság. Nyirkos, hűvös, kellemetlen, ami óhatatlanul rányomja bélyegét az ember hangulatára. Kortól függetlenül. Bár szeretném mindjárt leszögezni: a tinédzserek másként, oldottabban reagálnak a történésekre, mint a felnőttek általában. Ám, ami akkor, 1956. október 23-án történt Magyarországon, gyerekfejjel átélve is kitörölhetetlen emlékként rögződött meg bennem. Több oknál fogva. Az első kép kétségtelenül az, hogy budapesti születésű édesapám állandóan a Szabad Európa Rádió adásait hallgatta, s örömittasan kiabálta túl a zavaróállomás erőlködése ellenére is világgá röpített hírt, hogy az elnyomó rendszer megbukott Magyarországon, a rádió, és az ország újra szabad. Bennem viszont, nyilván fiatal koromnál fogva, hiszen mindössze tizennégy éves voltam akkor, inkább az adásból tisztán hallatszó fegyverropogás hangja váltott ki emóciót. Annak ellenére, hogy gyerekfejjel megéltem ugyan a második világégés befejeződését, ám hála Istennek, Ungvárt elkerülték a bombázások, gyakorlatilag vér nélkül esett el. Majd annak a látványa, ahogyan tankok és katonai szállítmányok haladtak át a városon, bár mindezek inkább az éj leple alatt vonultak a határ felé, igyekezve palástolni a lakosság előtt a helyzet halálos komolyságát. A legélénkebben azonban az iskolában megélt dolgok ragadtak meg bennem. Hiszen az események ott az élénk megbeszélések tárgyává váltak, főleg a fiúk körében, megosztva nagy titokban egymás közt azokat az információkat is, amelyek otthonról, a szülők hírforrásaiból származtak. Szinte versenyeztünk egymással, ki tud többet az eseményekről. A sikerekről, majd később, sajnos, a tragédiáról. A szovjet csapatok újbóli bevonulásáról, a szabadság eltiprásáról, vérbe fojtásáról. Aminek igazi hatását később éreztem meg a saját bőrömön. Méghozzá elég banális módon. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal, nem óhajtva iskolai dolgozatot írni, néhányan nagy ívben elkerültük a tanintézetet – magyarán: lógtunk az órákról –, és kirándultunk a radvánci erdőbe szalonnát sütni.

Csakhogy éppen március 15-öt mutatott a naptár, amit mi a magunk módján meg is ünnepeltünk, így akciónk óhatatlanul is politikai megvilágításba került. Hogy valami baj van, az már akkor felsejlett bennem, amikor a kirándulás után hazaérkeztem, és a házunk előtt megpillantottam vélhetően az osztályfőnököm motorbiciklijének a nyomát. Amit csak megerősített bennem az, hogy belépve az ajtón, szegény jó édesanyám, aki hangos szóval sem dorgált meg semmilyen gyermekcsínyért, most feldúlt arccal és nyaklevessel fogadott. Mindezt fokozta, hogy másnap az egész napot az igazgatói szobában töltöttük, és Lesó Gyuri bácsi úgy kiabált, hogy remegtek a falak, majd leesett a falról a Lenin-kép. Arról faggattak bennünket kitartóan, hogy ki volt a szervező, kik állnak a háttérben stb. És ha nem vallunk, annak a szüleink látják majd kárát, nekik kell a gyermekeik tettéért felelni. Nem nehéz elképzelni, mit élhettem át társaimmal együtt. Ám a dolog végül is jól végződött, nem esett baja senkinek a környezetünkben, s ezzel akár pont is kerülhetne az ügy végére. Később, immár felnőtt fejjel viszont tudatosult bennem az, mire vállalkoztak és mit vittek véghez azok, akik fegyverrel a kezükben szálltak síkra a szabadságért és áldozták fel az életüket érte. Vagy lettek önhibájukon kívül az áldozatok, amiről szintén nem lehet és nem szabad megfeledkezni. És főleg arról, hogy mindenkit anya szül. Függetlenül attól, hogy a barikád melyik oldalán áll. Valahol mindenkit hazavárnak. Gyerekkori élményeimet vetettem papírra, a dicső történelmi esemény értékelésének bármilyen kísérlete nélkül. Viszont annak tudatában, hogy 1956-ban a történelem egyik dicső fejezetét írták Magyarországon. Mert azokról nem szabad elfeledkezni, akiknek közük volt formálásához. Én a magam részéről lerovom tiszteletemet és hálámat előttük.

 

(A Kárpáti Igaz Szó számai és az 56-osok visszaemlékezéseiből)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap