1956 mártírjainak emléknapja

Szerkesztő C, cs, 06/16/2011 - 05:48

 

 

 

 

1989. június 16-án sokan voltak, sokan voltunk ott Budapesten, a Hősök Terén, 1956 mártírjainak újratemetésén. Sokan voltunk, de sokan még ekkor sem mertek eljönni. Féltek. Mitől féltek: egy esteleges rendőrsortűztől vagy kardlapozástól, könnygázspraytől? Igen, bizonyosan, - ettől mindenki félt-félhetett, aki az 1960-80-as éveket Magyarországon élte meg. Akik távolmaradtak „a nagy temetéstől”, inkább mástól féltek: saját maguktól. Attól, hogy szembe kell nézniük végre a könyörtelen történelmi igazsággal, hogy nyilvánvalóvá válik a hazugságáradat, amit a magyarországi szocialista kormányzat (és az ennek szolgálatában álló médiumok) évtizedeken át 1956-ra zúdítottak. Féltek, hogy meglátják megrendülten és méltósággal gyászolni azokat a polgártársaikat, akiknek érzelmeikről hallgatniuk kellett harminchárom éven át. Féltek, hogy szembe találkoznak olyan elvtársaikkal, akik hangos szószólói voltak évtizedeken át az 1956-ot gyalázó kórusnak, és most egyszerre kiderül, valaki valamikor hazudott: vagy harminchárom éven át, vagy ma kezd hazudni: 1989. június 16-án.

Nehéz nap volt, fenséges nap. A Műcsarnok lépcsőjét óriási katafalkká változtatták, öt koporsót helyeztek el az oszlopok között, négy az 1958-ban kivégzettek földi maradványait (Nagy Imre, Maléter Pél, Losonczy Géza, Gímes Miklós), az ötödik koporsó pedig minden 1956-ban kivégzett áldozat emlékét őrizte. A számukat háromszázra becsülik, de a szám nem pontos, a hatóságok tettek róla, hogy nevük, tetteik, emlékük, de még a bírósági iratkötegek is eltűnjenek.

Bosszúból, félelemből, nehogy a precedens idővel tudatosodjék, és újabb követők lépjenek a mártírok nyomába. Minden diktatúra logikája ismeri és követi ezt az elvet. A magyarországi szocializmusban harminchárom éven át működött ez a logika, ez az eszmei hajtóvadászat, az elhallgatás és a letagadás gyakorlata.

Harminchárom év nagyon hosszú idő, másfél nemzedék nem hallott Magyarországon igaz szót 1956-ról, ha hallott, csak a gyűlölet és a hazugság szavát. És a győztesek örömujjongását a legyőzöttek és megalázottak fölött. A megfélemlítés olyan mértékű volt, hogy családok a saját történetüket nem merték gyermekeiknek elmondani, szülők megtagadták tetteiket, rokonaikat, barátaikat, akik részt vettek 1956 megvívásában, akik szenvedtek vagy meghaltak a hazáért.

A fiatalok, akik ott álltak az öt koporsó előtt, még nem éltek 1956-ban, a középkorúak gyerekek voltak, az időseket pedig három évtizeden át fenyegették, és megtorlás volt a részük. Mégis sokan voltak ott 1989. június 16-án.

Aztán hamarosan kiderült, hogy a magyar társadalom, nagyon nehezen tud megbirkózni 1956 emlékével. Közvetlen tapasztalat nélkül nincs emlékezés, az évtizedes ellenpropaganda sokakra megtette bénító hatását. 1956 értékeit, reményét 1989-ben nem vagy alig lehetett megértetni az átlagpolgárral (ha ugyan van ilyen!). Sokan nem hitték el, amit szüleik, idősebb barátaik 1956-ról suttogtak, sokan 1989 hatalomváltásának örültek (jogosan!), alig tudták ezt az évtizedekkel korábbi ’56-hoz kötni.

És még valami, talán a legriasztóbb, a leginkább figyelmeztető, elgondolkoztató jelenség. 1989 után sokáig érdemben alig változott bármi ’56 ügyében. A gyalázkodás elmaradt, a félelemkeltés elcsendesedett, de ’56 valódi értékei nem kerültek elő. A kötözködés, a bizalmatlanság, az eltelt időre hivatkozás foglalta el a valódi tájékoztatás helyét. „Az iskolában nincs tanár, aki felkészült volna ’56-ból”, - ez a mondat akár a korbácsütés hangzott. A tanárok egy évvel korábban valóban még kihagyták-megkerülték 1956 tanítását, tanulmányaikban egy hangot sem hallottak róla, a tavalyi iskolavezetés és a tanterv most tananyaggá léptette elő, miközben minden szavukat figyelték és ellenőrizték a rendelet kiadói. A tanárok magánvéleménye az oktatásban súlyos vétségnek számított, kegyvesztettséggel járt. Vagyis az „oldás és kötés” megmaradt 1956 ügyében továbbra is. A félelem, a tehetetlenség egyaránt nagy erő, a hiteles tájékoztatás és a történelmi háttér információ nehezen szivárog le „a nép közé”, különösen, ha a média (a televízió, a rádió, a sajtó) naponta bombázza most is a hallgatót, ha nem is gyalázkodva, de kioktatva és felejtésre buzdítva hallgatót-olvasóit.

Jókai Mór 1869-ben megírta A kőszívű ember fiait, alig húsz év telt el Világostól a Baradlayak megdicsőüléséig. 1956-ról máig sem jelent meg az eseményeket érdemében értékelő mű. Ki gondolná komolyan, hogy 1976-ban napvilágot láthatott volna a Kilián-laktanya vagy a Corvin-köz hőskölteménye magyarországi magyar kiadónál? Helyette számos ’56-ot gyalázó csatornamű jelent meg, lélekmérgező célzattal, a lejáratás szándékával. Némelyik könyv máig közkézen forog, vagy föllelhető a hazai könyvpiacon.

Igen, történt is, történik is tisztogatás a fogalmakban, világosodás a fejekben. Ugyanakkor tudni kell, hogy 1956 történelmi esemény lett a legtöbb ma élő magyar állampolgár fejében, a fiatalok lelkesednek minden szabadságmozgalomért, március 15-e fénye szerencsére megingathatatlan Magyarországon. 1956 tizenkét napja átsüt ugyan harminchárom év gomolyfelhőin, de csak nehezen hihető, hogy „nőttön nő tiszta fénye, amint időben s térben távozik”, ahogy Arany János írta Széchenyi István halálakor.

 

-ts

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap