1956, te fényes!

Bodó János, p, 11/25/2016 - 00:20

 

Az 1956-os évet kamaszodó gyermek-ifjúként, 13 évesen értem meg. Ebben  a korban sokkal többet érez a szív, mint amennyit ért az elme, így voltam én is. Már az előzmények is sejtelmesek voltak, olyasmik hangzottak el a rádióban, amiket a korábbi években gondolni sem volt szabad. A Petőfi Kör üléseiről, az ott elhangzottakról közvetített a rádió. Kisvárosi kamaszként föl nem foghattam ezeket a dolgokat, bár belül, a szívben éreztem az emberi szabadság szellőjét. Ismeretlen szavakat tanultam meg pillanatok alatt, és ezek a belsőmmé váltak.
És jött az október 23!
Végképp káosz uralkodott el bennem a világról, amelyben élek. Szüleim egyszerű emberek voltak, ők is érthetetlenül álltak az események előtt: kitört a forradalom!
Egyetlen hírforrásunk a rádió volt. Eleinte hol ezt mondta, hol azt. De megéreztük, hogy a hazugság hátrál, és egyszer csak kimondatott: győzött a forradalom! A kisváros utcáin szabadság szellője járt, az emberek szabadon beszéltek egymás között, valami édes érzés járt körbe, körös körül: szabadok vagyunk. Semmilyen korábbi érzéshez nem hasonlítható érzület járta át az emberi szíveket, és ez érződött a levegőben mindenfelé, ahol járt az ember. Gyermek-kamaszként mélyen a lelkembe ivódott minden, amit láttam, hallottam. Hát ilyen a világ? Egyszer csak jön valami, ami korábban nem volt, ismeretlen volt előttünk. Sok szó elhangzott, de a valóság más volt. Félve gondoltam én is rá, szüleim is óva intettek, vigyázz, ez a világ nem nem az, mint amit mondanak, nekünk kuss van, szegény emberek vagyunk és magyarok.
A magyar nem szabad, ez a valóság, bele kell nyugodni.
Kimondatlanul, de ez tanították a szüleim, a tanárok, a felnőttek.
De eljött a nap, amikor leszállt az égből az angyal, kimondatott: szabadok vagyunk!
Igen ám, de amit adnak csak úgy, azt el is vehetik!
Belém nyilallott ez az érzés váratlanul. Ki védi meg a szabadságunkat, ha ismét el akarják venni tőlünk a gonoszok, a szabadság ellenségei?
Talán a forradalom, hisz ez adta a szabadságot! -így szólalt meg az ellenkező érzés. 
De elég erős-e ahhoz, hogy megvédje a szabadságot, az emberek szabadságát, hisz a Hatalmas Szovjetunió áll a másik oldalon? A hamisság országa, amely azt hirdeti magáról, hogy ő a szabadság bajnoka, közben rabságban tart népeket, az egész "béketábort", a fél világot. Ez a Hatalmasság tartott bennünket is rabságában, de felkelt a magyar nép ellene, és győzött a forradalom. Végleges lesz ez a győzelem vagy valami fondorlat mégis elveszi ezt az édes érzést tőlünk és oda lesz a szabadságunk ismét?
Kétségek között teltek a napok, ide-oda hullámzott a világ bennem. Igaz lehet, hogy szabadok vagyunk?
De ugyanolyan kevés a kenyér, a cukor, a hús, a liszt, a zsír, mint volt. Szabadok vagyunk, de éhesek! Majd elhozza a szabadság a jólétet, majd. De, csakugyan elhozza, mint amit hangoztatnak az emberek, a szónokok? Miből lesz a jólét? Többé nem veszi el a Szovjetunió? Csak úgy, egyszerűen lemond róla, hiszen erősebb, mint mi vagyunk! Majd segít Amerika, megvédi a szabadságunkat! De mit kér érte Amerika? Lehet, hogy a szabadságunkat, vagy mindenestől fölfal majd minket?
Ilyen gondolatok cikáztak bennem folyton, így teltek a napok, és eljött november 4., a születésnapom.
És vége lett a szabadságnak, az oroszok bejöttek ismét, a forradalomból ellenforradalom lett! Kádár János volt az áruló, most ő lett az úr, a szovjet tankok meg szétlövik Budapestet!
Az amúgy is hideg novemberi napok téliesek lettek, az emberek ismét behúzott nyakkal, fázósan, dideregve jártak az utcán, mindenki hallgatott, mint a sír. Én, a tesómmal, meg egy-két barátommal szaporább léptekkel ugyan, de a kora esti sétánkat róttuk Pápán, ahogy szoktuk. A Kossuth utcán végig a Fő térig, aztán vissza a Fő utcán a mozi utcájáig, amely a Kossuth utcát kötötte össze a Fő utcával, és így köröztünk pár kanyart, amíg meg nem untuk. 
Most a második körünket róttuk, amikor kiérve a Fő térre, nagy tűz lobogását láttuk.
A már ott lévők beszédéből értesültünk róla, hogy egy ismeretlen ember megvette az összes Népszabadságot az újságárustól, és a földre dobva meggyújtotta. Égett a papír, fel fellobbant a papírkupac az ott lévők gyűrűjében. Az ismeretlen eltűnt közben, soha sem tudtuk meg ki volt az. Ilyen és hasonló jellegű akciókkal tiltakoztak még sokáig, míg a nyílt ellenállást lassan felszámolták Pesten a túlerőben lévő szovjet csapatok.
Így értek véget a szabadság napjai, lassan ismét visszaállt a "rend", a rabság rendje.
De valahogy mindig bennünk élt a felgyújtott Népszabadság kupac fényes lángja, a reménykedés, a meg nem szűnő remény.
Az idő elhozta aztán a rabságunk végét, bár igaz,  hogy a Népszabadság, mint újság megmaradt.Népszabadságos szabadság a miénk.
Talán valaha eltűnik a kommunista múlt is.
Így ért véget az írásom, de közben a sors igazságot osztott: 60. születésnapja előtt csúfos véget ért a magyar kommunisták lapja. Az új gazda, a kapitalizmus vágta el a nyakát, mert csak ráfizetést termel. Hogy a magyar nép mennyit fizetett rá a kommunizmusra, az csak a Jóisten tudja!

 

/A forradalom 60. évfordulójára/

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap