48-56-os zongora

Temesi Ferenc, szo, 12/09/2017 - 00:06

 

 

 

(Regényrészlet)

▲ Minden zeneszerző átéli azt a kínt és kétségbeesést, amit azoknak az ötleteknek elvesztése okoz, melyeket nem volt ideje leírni. De Mr. Bela Victor Jean Bartoknak, aki a New York-i Nyugati 57. utca 101. szám alatt található, rondán funkcionális Buckingham szállodába jelentkezik be épp a feleségével, azt is át kellett élnie, hogy leírt ötletei, gyűjtései, egész művei is elvesztek. A spanyol határon, a portugál kikötő felé tartva lemaradt a hat kofferük, ami vagy három mázsát nyomot. Az életük benne volt, majd pont a fellépőruhák nem.
Ugye van még zongorás szobájuk? Egy dupla ágyast szeretnék, mondta a galambősz, galambcsontú férfiú, akinek a három keresztneve közül a „Victor”-t írta be a könyvbe a recepciós.
Itt van zongorás szoba is?, kérdezte a felesége. Szív alakú arcát méz szőke haj keretezte.
Ez egy százszobás szálloda, de csak tízben van zongora. Még hegedŐt is lehet bérelni. Az előző turnémon is itt szálltam meg. Közel a Metropolitan opera, a Central Park és a Times Square. A férfi szórakozottan megigazította a fején a kalapot, ami nála azt jelentette: még jobban a szemére húzta. És egy nagy „B” betű van kiírva a portálra!
Amikor kiléptek a liftből, Mr. Bartok azt mondta:
Ha öt akkord, akkor annyi. Ha kanálon és villán játsszák, akkor azon. Témát váltott, ez volt az egyik legnehezebben elviselhető tulajdonsága szerettei számára. Bizony, Dittám. Hogy miért nem hallgatok már annyi Wagnert, mint régen? Hát mert még kedvet kapnék Skandinávia, Németalföld és Franciaország elfoglalásához. Amilyen mohó vagyok, ismersz. Különben pedig, Wagnernak vannak szép percei, de annál több, kibírhatatlan félórája. Amikor a szobaajtóhoz értek, Mr. Bartok előreengedte a feleségét és megint csavart egyet a mese menetén: A magyar zene hozzá képest egyszerű. Csak magyarnak kell lenni hozzá.
A boy elcsodálkozott a csomagok hiányán. Nem is kapott borravalót.
Bartók egyenesen a zongorához ment, felnyitotta.
Ó, ez egy Chickering. Chickering & Sons. Ez az egyik legjobb amerikai zongora.
A Steinway nem jobb?
Jobb a sajtója. Azt tudod, Dittám, hogy az amerikaiak már a nagy háború előtt, aminél csak a mostani lesz nagyobb, egy év alatt majdnem négyszázezer zongorát gyártottak? És nem pianínót, se gépzongorát, de nem ám!… A múlt század vége felé háromszáz zongoragyártó megélt errefelé.
Nem tudta megállni, hogy ne játsszon egy gyors futamot.
Nem, én semmit se tudok, mormogta magának a fiatal, még mindig szép feleség, aki hiába igyekezett, hogy a párjához öregedjék. Két éve, hogy a kétzongorás szonátát adtuk errefelé, mondta hangosabban.
Úgy teszel, mintha én nem tudnám. Nagyot paccoltam, épp az egyik legkönnyebb helyen, az allegro non troppóban.
Meleg van, mondta az asszony.
Itt őrülten túlfűtenek mindent, a barmok. Papírvékony falú házaik vannak, az energia nem számít. Mintha nekik nem is kerülne semmibe, mondta a férfi, akit odahaza, a májusban bevezetett polgári személyi lapján a 31755-ös számon tartottak nyilván. Viszont kérhetsz a torkodra jeges italt dögivel.
Müller-Widmann asszonyéknak Bázelban igazán van mit aprítaniok a tejbe, mégse fűtik a háló- és vendégszobákat. És nézd: a házirendben nagybetűvel van írva, hogy nem vállalnak felelősséget az elveszett tárgyak miatt. Isten cselekedetei, valamint természeti és társadalmi katasztrófák miatt sem.
Bartók odalépett az ablakhoz. Felengedte a vászonrolót, felhúzta az amerikai ablakot. De meg is bánta mindjárt. Visszahúzta.
Hoztál füldugókat?
A belső zsebemben tartom őket. De ha remeg a ház, vagy a szomszéd szobából belénk rádióznak, esetleg bántalmazzák a zongorát, akkor úgyis hiába. A Chickeringek fémkerettel vannak megépítve, amelyek kibírják a legjobban megfeszített húrokat is, hát hangosabbak. Chickering tudta, hogy a zongora ütőhangszer: kis kalapácsok ütik meg bennük a húrokat. Hát ki is használta.
Szeretnék ruhát cserélni, mondta az asszony, és leült a dupla ágyra.
Nem is tudom, mondta a férje. Nagyot sóhajtott. Úgy kell fölfognunk, hogy két hét, míg meglesz a poggyász. A másik lehetőség, hogy örökre elveszett. Letelepedett a szófára. Magába roskadt. Hangosan gondolkodott: Pedig milyen jó volt autocarral utazni a spanyol határig. Ott, hogy ne késsük le a vonatot, én, falig látó, semmirevaló kétbalkezes engedtem a vámtisztviselőnek. Nem kellett volna. A férfi rágyújtott. Ha a poggyászt gyorsáruként adom föl, győzködött, leplombálják, és nincs hosszadalmas vámvizsgálat. Még spanyolul is elfelejtettem zavaromban. Azt nem mondta a finánc, hogy öt nap alatt nem ér a gyorsposta a spanyol–portugál határra. Nekünk ugye, meg csak átutazó vízumunk volt.
Végre valami, amiért nem én vagyok a felelős.
A férfi felnézett merengéséből és a magának kántált szövegből az asszonyára – a szemében bealkonyult.
Mondta ezt valaki valaha?, kérdezte. Különben is, a legnehezebb poggyászunk megmaradt: a sovány pénztárca. Az idei amerikai turnémon a költség felemésztette a honoráriumot.
Nem mondtad soha, de az egész útért az én zsidó mivoltom is felelős. Az asszony elővette a nők legerősebb fegyverét: a könnyeket befogadó zsebkendőt.
Nem a dögvészországi, kampóskeresztes nácik? És a Mama halála?, kérdezte a férj. Szipogás volt rá a válasz.
Mr. Bartok nem szólt többet. A két hétből hat hét lett. Útlevél-hosszabbítási kérelmét a magyar főkonzulátuson 6353/1940 számon iktatták. A kérdőíven szeme színét úgy adta meg: „kék”. A feleségéé mindenesetre az volt.
December 9-én, a szállodából való kiköltözésük napján megkapták az értesítést, hogy poggyászuk Lisszabonba érkezett.

 

 

Megjelent: Napút, 2011. márc.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap