Gyermekkor - A látvány és a tények

Jókai Anna, sze, 05/09/2012 - 00:02

     1932. november huszonnegyedikén hajnalban, Budapesten, nehéz szüléssel egy vörös hajú leánycsecsemő jön a világra. Az anya negyven éves, az apa ötven; a testvér tizennyolc. Az apa fiút várt. Az anyának a vörös haj nem tetszik: a magzat az apára hasonlít, akit nem szeret. Csalódott. Nem néz a gyerekre, amíg szoptatja. S akkor a csecsemő felsóhajt – az anya meséje szerint –, hosszan, többször. Az anya sírva fakad. „Hát neked is fáj valami?” – és én vagyok az, akit szorosan a mellére ölel. Magának szült meg, kárpótlásul a hiányzó szerelemért. Kamaszkoromig el sem is enged. Van fehér cérnakesztyűm, csipkés kalapom, kikeményített batisztkötényem, óriási szalagom. Reggelente tojássárgája cukorral elkeverve, a tejnek a színe, csirkének csak a combja. Még tízéves koromban is befűzik a cipőmet, és felvágják a húst a tányéromon. A vörös haj hamar átvált szőkébe, majd halványbarnába. Az arcom kerek, de egyébként iszonyú a soványságom; piszkafavékony a lábam. Visszatérő betegségem: a tüdőgyulladás. Hallom az anyámat, ahogy a szomszéd szobában hangosan imádkozik: „Istenem, ne vedd el tőlem, ne hagyd, hogy meghaljon…” Tornából is felmentet: „gyenge a szervezetem”. Még a széltől is óv. Két hosszú copfom van. Utálom. Az apámról alig veszek tudomást, csak a botrányokat észlelem: mulatós, iszik, és szórja a pénzt… Nincs rendes foglalkozása, „magántisztviselő”, ezt kell mondani. Kereskedik, ügyeskedik, ügynököl; egyszer hopp, másszor kopp, de ezt nem én koplalom meg. A nővérem elköltözik, albérletbe, majd Franciaországba utazik, végül francia–német szakos tanár lesz, Újvidéken tanít 44 végéig. Anyám otthon van, „háztartásbeli”, de nem nagyon töri magát. Természetes a rendetlenség. Sírások, mártíromság, nem létező szívbaj; nosztalgia a korán otthagyott vidéki élet után. „Halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni, elmondanám néked, hogy nem érdemes élni…” A fényképeim: azsúrozott fejkötőben, hímzett kabátkával, kilenc hónaposan. Homlokba húzott kalapkával, lakkcipővel a téren, „picikém hároméves”. Loknis frizura, keskeny száj, szomorú arc; ötéves vagyok. Első áldozó: hernyóselyem ruhában, mirtuszkoszorúval, a sarkamig érő fátyol. Szinte menyasszonyi. „Magyar lány”: párta, buggyos ujjú blúz, pruszlik, rakott szoknya. Komor tekintet. Egyetlen mosolygós gyermekkori képem sincsen. Iskolám: a Mária Terézia téri Mintaiskola. „Kilógok.” Mindig, mindenütt kilógok. Se szegény, se gazdag. Koravén. Szemtelen. A tanítónőim nem szeretnek. A társaim csúfolnak. A negyedik elemiben fordulat: az új tanító néni a fogalmazásaimat példának állítja, meséket mondat velem a kézimunkaórán, horgolás helyett; sokat dicsér. Év végére a keze alatt kitűnő leszek. Fölvesznek a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba. Már „verseket”, „novellákat” írok – ezért többnyire kiröhögnek. Az anyám azonban büszke rám. Rabként tart, de cserébe belém csöpögteti: én vagyok a világ közepe, a legszebb, a legokosabb, a legtehetségesebb… Ne törődjek senkivel. Ne barátkozzak, mert ezek nem hozzám valók. Az apám intelme: ingyen még egy rajzszöget se adjak senkinek.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap