Ábel népe jubileumi füzet - Tamási Áron

Csata Ernő, szo, 05/26/2018 - 00:14

 

 

Akire büszke az egész falu: Tamási Áron

„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén szomorú-mókás mese után fogant engem.” (Tamási Áron)
                                                          

Farkaslakáról indult. Ide tért haza. Tamási Áron a teljesség tudatában „nem kezdetet lát a születésben és nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben.”

Közben bejárta a világot. A „nagy háborúba”, Amerikába is eljutott, mert űzte őt a megismerés kíváncsisága, hajtotta a vére, de megérezte, hogy haza kell menni, mint  mindannyiunknak, hogy otthon lehessünk a nagyvilágban. A lélek nagy írója volt, aki Lélekindulással indított, Vitéz lelket álmodott nekünk és sok örökérvényű gondolata közül a lélek körüliek talán a legnemesebbek… „Egyedül a lélek tesz emberré minket” Jussát nem vitatjuk, próbáljuk örizni a ránk bízott itt maradó kincseket és büszkék vagyunk arra, hogy falunkban született.

Farkaslakán volt gyermek, aki édesanyjától a jókedven kívül az édes anyanyelvét is kapta ajándékba. Kincseket kapott, gyűjtött, adott és ránk bízott. Az itteni sorstól, emberektől edződött csavaros észjárásúvá, a szavak is itteni ízzel kerültek abba a kincsesládába, melyben a másokat gazdagító szellemi és lelki táplálék érlelődött. Szavai fáklyaként világítanak mai sötét világunkban is. Táltos volt, „a mesebeli harmadik királyfi”, aki elindult világot látni, aki enni adott az útjába kerülő sánta rókának is. Megmászta az üveghegyet, sárkányokkal, ördögökkel, tolvajokkal, bankárokkal küzdött, de visszatért az aranyalmával…és elnyerte a királyságot. A Halhatatlanság országában uralkodik, már 50 éve.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Hadnagy Jolán

 

Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület 

 

 

Jékely Zoltán
                                  

„Táltos volt”
           Tamási Áron emlékére

 

Láttátok-é a kisírt-szemü holdat?
Hogy lengett ott gyászfátylasan!

Lehullt mellőle legszebb csillaga.
(Gyászhold: vergődő, megszárnyalt madár,
csorba címer – kiteljesül-e még?)

      Akkor a gyásznép már eloszlott,
itt-ott két-három kéz hideg
poharat markolt valahol,
keserűn lángoló szivükre
sisteregve ömlött a bor.

      Halk szóval, könnyfátyolon át
motyogta ki-ki a magáét,
harangszóra zarándokok
mormolhatják így a rorátét.

      – Táltos volt – szólt egy csorba vén –,
a mesebeli harmadik királyfi,
ki meghasadt egünk ívén
szivárványként fog mindig állni.  
      Mondtam: – Városba szállt rigó,
ülvén a rozsdamarta rácson,
dalával a szomorító
bérházba szűz erdőt varázsol.          
      Éjfél körül nekivágott az űrnek
a szemfedő, nőtt, nőtt, tüzet fogott –
maga az ég – rajta hanyatt repültek
püspöksüvegek és pásztorbotok.

 
1966. június 4. 

 

 

 

 

Tamási Áron emlékmű
                                              

A  hetvenes  évek elején édesapámat  megkereste  egy  író-csoport,  és felkérték, mint szerintük „ egyetlen illetékest”, hogy  Tamásinak emléket állítson. Meg kell  említeni, hogy ezt a lelkes csapatot  kívülről végig  támogatta  egy  nagyszerű  asszony: Bakk Elekné,  Sárika.

Édesapám elvállalta  a felkérést, meg is kezdte  a tervezést. Ám rövi-

desen megbetegedett,  úgy érezte, hogy nem tudja   a munkát  elvégezni. Arra  gondolt, hogy kell keresnie  valakit, aki  segít. Csak  énrám tudott  gondolni, tudta: valódi  segítőtárs leszek. Meg is kért, s én elvállaltam. Mindenképpen segíteni  akartam  neki.

Újra  kezdtük  a tervezést, sokat kellett  változtatni rajta, hogy ketten

dolgozhassunk  majd. A tervezésnél  már  gondoltunk  arra,  hogy  kiki  milyen részt vállal magára.  Az eredeti  terv szerint  egyetlen ülő  székely  lett volna.  Ezt  változtattuk meg úgy, hogy Tamási  műveinek alakjaival  népesítjük be  a sziklát. Hoztak kérésünkre  Tusnádról  egy  követ, de nem volt  elég  nagy és  jó, ezért  a Hargita oldalában kerestünk faragásra  valót. Mi ketten is részt vettünk a keresésben.

Végül is megtaláltunk egy  gyönyörű  trachitot, amelyet Úrasztalának  neveztek  a  népek. Mert  a pásztorok    ennél  a  kőnél  pihentek , s  ettek  róla. No,  megtaláltuk, de le  is kellett valahogy szállítani  a hegyoldalról, az Ivó-oldalról!  Nem volt  könnyű, két traktor mozdította ki a helyéről, és vontatta  be Farkaslakára. Ahogyan lemértük, körülbelül  kilenc  tonnát nyomott. Iszonyúan kemény, időtálló, vulkanikus  kőzet. Gyönyörű  acélkékes-szürke  színezete  van. A templom  mögé állították fel,  az  úthoz  közel,  ahol majd  elkezdtük  a munkát.  Építettek nekünk  egy kis kamrát  a szerszámainknak, meg fedelet  a  szikla  fölé,  hogy esőben is  tudjunk dolgozni. Gépeink egyáltalán nem voltak, egyedül egy kis köszörű.  Csak  vésők és kalapácsok, és  kis  csákányok,  amelyekben  vídia-betét  volt. Ezzel kezdtük  megmunkálni ezt  a kemény kőzetet.  Nagyon nehéz  munka  volt, két  évünk nyara  ment  rá, meg is  erőltettem  a  csuklómat,  amelyet aztán hosszú ideig  kellett gyógyítani  utána.

Az  volt érdekes, hogy akik  arra  utaztak, megálltak, megnézték, mit

csinálunk,  s hamar elterjedt  a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek  hozzánk munka  közben, sokan egy-egy  lehullott kődarabot is  elvittek   emlékbe.

Úgy alakult  az emlékmű,  hogy  nemcsak Tamásinak, de  az egész

székelységnek állítottunk emléket.

Én azt  akartam, hogy csak az édesapám neve kerüljön bele, mint al-

kotóé. Ám ő, amikor élelemért  jártam,  belevéste  mindkettőnk nevét  a kőbe. Boldog  volt, hogy  a  fiával együtt  készítette  ezt  a művet. Utólag én is nagyon örvendek annak, hogy van egy  közös  alkotásunk! Hiszen olyan nagy  emberi és  művészi szeretet  kötött, köt  össze bennünket!  Érdekes, hogy édesapám betegesen kezdett neki  a közös  munkának, de, szinte  csodával határos módon,  egyre jobban  lett, megerősödött.  Megsegítette  a Fennvaló,  s, talán, Tamási  szelleme  is.

 

                                                                                                                                                       Szervátiusz  Tibor                                                                                                                                                     (2016, április)

 

 

 

Emlékezés

 

Pár évvel ezelőtt, hosszú idő után ismét Farkaslakán jártam. Sipos Lajos üzenetet hozott a faluból, hogy sokan szívesen látnak. Örömmel mentem. S a két cserefa közt álló emlékműnél jól esett elmondanom, amit Tamási Áronról tudok, és mindenkinek tudnia kell. Mivel  az életem hosszú időn át összefonódott az Ő életével, tanú vagyok arra, ami őt azzal a farkaslaki világgal összekötötte. Hogy bármit hozott számára az élet, soha nem feledte, honnan jött. Akárhol járt, akármilyen magasra emelte a hírnév, mindenütt elmondta: ő mindent a   falujának, az ottani népnek köszönhet, a gondolkodását, a szavai varázsát.

 

Ott állva az emlékműnél, felnéztem a felhők felé ágaskodó, hatalmas fákra, és éreztem, ilyen volt ő. Mint egy szálfa: ágai az égre törnek, erős törzsével a földön áll, és a gyökere a szülőfaluja talajában, kitéphetetlenül, – életében és halálában, örökre.
                                                                                           Budapest, 2016. április 9.

Vermes Basilides Alíz, Tamási  Áron egykori felesége

 

 

 

Tamásit olvasni 50 évvel halála után is időszerű
                                                          

Szellemi őrség címen jelent meg Budapesten 2001-ben Tamási Áron 1936-1965 között közölt, ma már alig hozzáférhető írásainak egy több mint 600 oldalas gyűjteménye. Esszék, újságcikkek és útirajzok olvashatók a kötetben, amelyek által a ma élő nemzettársaknak is üzent. Nem lesz haszontalan talán, ha néhány különösen is időszerű gondolatát megfontolás céljából közzé teszem, hiszen a nagyokat mondó, felelőtlen hőbörgés helyett higgadt önmérsékletre, józan önvizsgálatra, „magunk revíziójának” az egyfajta elvégzésére serkenthetnek valamennyiünket.

Tamási Áron a Nyikó menti nagy község, Farkaslaka szülötte, amelynek  – saját megfogalmazása szerint –  „minden tagja székely volt és katolikus, világi nyelven: küszködő és hívő… Apámtól a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket örököltem; kedves anyámtól a humort, a lélek és a szív költői libbenéseit; az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztás szimatát”.

Katolikus-keresztény világszemléletét mindössze néhány sorban így

foglalta össze: „Nem vitás, hogy az ember a földi létezés legelső és tudatos fokán ugyan, de éppen olyan szerves része a világnak, mint a növény vagy az állat. Harmonikus földi létét három tényező együttesen biztosítja: az Istenhez való viszonya, a természetben való elhelyezkedése és a társadalmi együttélés szüksége. Az Istenhez, a természethez és a társadalomhoz való kapcsolatát mindenkinek rendeznie kell, ha azt akarja, hogy aránylagos nyugalom és összhang uralkodjék az életében”.

Földi életének (1897-1966) a nagyobbik részét itthon, Erdélyország-

ban, kisebbik részét pedig odaát, az Anyaországban töltötte. Így aztán egészen közelről és tapasztalatból ismert bennünket, de évtizedek során alkalma volt megismerni az anyaországban élőket is, ún. „vértestvéreinket”. Az anyaországból írta egy alkalommal: „Mondani szeretnék valamit az erdélyi magyaroknak. Két évvel ezelőtt eljöttem, mert úgy gondoltam, hogy itt  többet tudok használni a magyarságnak. Figyeltem azt a küzdelmet is, amelyet közben az erdélyi magyarok folytattak. Hiányzott nekem, sőt néha fájt, hogy ebben a küzdelemben nem vehettem gyakorlati módon is részt. De ha részt vehettem volna, akkor is csak azt hirdettem volna, amit a múltban tettem, s amit ma is vallok. Ez a hitvallásom röviden abból áll, hogy a politikai pártállás csupán becsületes küzdőtér lehet, amely fölött minden magyart egybeölel az egyetlen világnézet, amely így szól: mindnyájan magyarok vagyunk.

A magyarság egyes részeit szétválaszthatják valameddig határok, de azokat először lélekben s majd talán egy és áldásos Duna menti föderációban (a bővülő Európai Unióban, mondhatnánk ma  – J. G.) gyakorlatilag is le lehet bontani. Addig is egyek vagyunk és egyek leszünk egy közös lelki impériumban, amelyet nem politikusok kormányoznak és katonák védenek, hanem az isteni törvények.”

Alapvető emberi, társadalmi és politikai meggyőződése ez volt: „Er-

kölcsi törvény, amely emberi életet igazán meghatároz és irányít, csak egy van: a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell…Vallom és hirdetem s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti…Támogatnunk és szolgálnunk kell minden olyan törekvést, mely az erdélyi magyarságot tudatossá és erőssé teszi arra, hogy sorsát  önmaga irányítsa.”

Az örökös széthúzóknak, pártoskodóknak és folyton-folyvást kritizálóknak mai érvényességgel köti nagyon szigorúan a lelkükre: „Bírálatot csak olyan elgondolás és cselekedet fölött mondunk, amelynek helyébe jobbat tudunk ajánlani, de ilyen esetekben is mellőzzük a személyeskedő hangot, a gyanúsítást és más szellemi emberekhez nem méltó harci mozdulatot”. Mélyen megfontolandó figyelmeztetése pedig   –  és addig, amíg nem késő!  –  így szól: „Fegyelmet az agyba és közösségi érzést a szívbe. Mert csak így gyűlhet egybe a tábor, amely érti a szellemi őrség fényjeleit”.

„Ki a hős”? –  kérdezi egy helyen,  majd válaszol is: „Mindenki az, aki a maga helyén becsülettel áll, dolgozik és hisz a jóban… Sáfárkodjunk úgy, ahogy isteni és földi törvények szerint elő van írva. Mert akkor elnyerjük Istentől, ami tőle való, s elnyerjük a földi világtól, ami a földön szükséges…

Van áradás és van háromféle ember. Az egyik nem tud úszni, a másik tud, s a harmadik mer is. Én ezt a harmadikat szeretem, aki tud is úszni és mer is az árban. Ha kell, mentire: s ha úgy kell, a vízzel szemben”.

A megmaradásunk szempontjából olyannyira fontos egység gondola-

ta is számtalanszor megjelenik írásaiban:  „Az egységet három eszményi jel alatt kell keresnünk: a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat és a szociális igazság… Lépni kéne egyet, de merre? – teszi fel a kérdést. És így válaszol: Azt hiszem, a példaadás felé. Majd mintegy mindent összefoglalóan és kötelező tanulságul ezt írja: „Vad madaraknak, nemes indulatoknak és küzdő barátoknak együtt kell maradniuk”! Milyen jó lenne halló fülekkel odahallgatni, de nemcsak  –  hanem: érteni is a prófétai szóból!

Egyértelműen vallotta, hogy jövőnk garanciája a minőségi és menynyiségi növekedés: „Erdély  fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk, és nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen”.

A magyar kultúra elemzése során egy rövid mondatban leszögezi: „Nem népszínműveknek óhajtunk külön színházat, de nem is olyan irodalmi terméknek, mely a nyelvén túl nem magyar”.

A nemzet sorsáért felelős mindenkori magyar kormányoknak ezt üze-

ni: „Hitvány és áruló volna a magyar szellem, ha a mai időkben nem vállalná a legvégső pontig a nemzettel való sorsközösséget és az ő sorsa iránti erkölcsi felelősséget”. Hozzáteszi persze mindehhez a személyes felelősséget is: „Mindenkinek önmagát kell megváltania: egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet. Megújult lelkekből áll a megújult közösség”.

Igazi írástudóként és művészként a mindenkori magyar író küldetésé-

ről és feladatáról is felelősségtudattal szót ejt: „Magyar író számára van-e megszokottabb, szebb és szomorúbb, mint a rosszban a jóról beszélni, a nemzet betegágya mellett az életről, vagy a nagy koporsó révületében, bomlott szívvel és aggyal is, a feltámadásról”?

Utoljára, de nem utolsó sorban, a magyar-román viszony helyes értékelése sem kerüli el a figyelmét és ebben a tekintetben is félre nem érthetőek az ő szavai: „Tény, hogy magyarok és románok egy közös földön élnek, mert nem tudnak, és nem akarnak máshol élni. A kérdés tehát nem az, hogy egyiknek uralkodnia kell és pusztulnia a másiknak, hanem a kérdés az, hogy miképpen volna lehetséges békében együtt élnünk”.

Tamási Áron már-már végrendeletszerűen megfogalmazott írásaiból még sokat és hosszan idézhetnék, de alkalmi tájékozódásunkhoz, netán kijózanodásunkhoz és politikai tisztánlátásunk megteremtéséhez ennyinek az alapos átmeditálása is elég, halála 50-ik évfordulóján.

Hadnagy Jolán a félévszázados megemlékezés egyik szervezője haza

hívó legújabb levelében arra kért, hogy az alkalomra megjelentendő kiadványban én is írjak. Az írás egyik mondanivalóját  mondandóját is megfogalmazta: „Tamási hite. Istennel való kapcsolata, mert nem sokan közelítenek Feléje ebből az irányból”.

Tamási istenhitét igazolandó, három rövid szövegrészletét idézem. Az első Lélekindulás című novelláskötetének a nyomtatott dedikációja tulajdonképpen 1925-ből: „Ezt a könyvet, mint gyarló testét s vérét s jóhű lelkét a világba elbolygott szomorú gyermek felajánlja s visszaadja Erdélynek: székelyeknek, magyaroknak, románoknak, zsidóknak, szászoknak, apának, anyának, szerető párnak, békességnek, hitnek, jóramenendő erőknek, füveknek, vizeknek, virágoknak, ágaknak s rajtok madaraknak, s aki mindezeket a pusztulástól megójja és virágoztassa: a Géniusznak, ki az Isten”. A második szövegrész az Ábel című regénytrilógiából való. Az Amerikába tartó hajó fedélzetén beszélget Ábel (Tamási) egy Leupold nevű német kereskedővel, s amikor hatalmas viharba kerülnek váratlanul megkérdezi őt: „Maga hisz-e Istenben? Most igen – felelte. Hát maga? – (Én) Szárazon és vízen”. (Vagyis mindig és minden körülmény között.) És a harmadik szövegrészt a Jégtörő Mátyás című regényből veszem: „Mindnyájunkat két tenyér tart és hordoz az életben. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az ördögé. Olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál”.

Hát, joggal mondhatom, ezeknél élményszerűbb istenélményeket még

a teológiai irodalomban sem olvastam. Tamási mélyen hívő ember volt!

Jakab Gábor

 

 

Ilyen szavakból élünk
             Tamási Áron emlékére

 

Igaz szóval szeretnénk élni,
ne kopjon a szó, az ígéret,
egyenes utat követhessünk
és ne legyen pofon a béred,

                                                     

ha nem hajtasz fejet, derekat
pénz és hazug hatalom előtt;
ha körmöd tépik is, embernek
megmaradni legyen erőd,

                                                          

különben mit sem ér a törvény,
szél fújta szó lesz
anyanyelved, s a magyar
becsület halotti lepel
foszladéka, nem elved.

                                                     

Fogad kemény kőbe koccanjon,
ha feleded, kik voltunk, e nép, s
mennyi kincset viszünk tovább, hát
világposványban ne mássz bennébb.

                                                                    

És nem felfújt bendő a magyar,
tudja meg mindenki, se más nép.
Igazságot óvj, virágoztass –
forogjon ez a világ másképp.                                                         
P. Buzogány Árpád

                                                     

 

Szólt a rigó a nyikónál
                                          

Az öreg szólította meg őket, azt hitte, valakit keresnek, vagy lop-

ni akarnak. Mióta a kéthektáros ribizliföld őrzését rábízták, megnézett mindenkit, még a falubelieket is, ha erre vetődtek, ide ki, a Bökkfű alá, a tanyához. – Ne igyanak a vízből – szólt oda, mintha rég ösmerné őket –, feljebb tisztább, nem piszkolja kispatak. Csak a rigók.

Az idegenek felnéztek.

                    

Hogyhogy a rigók? – kérdezte a fiatal. Ez vitte a hátizsákot meg

valami fehéres botot. 

                    

Azok úgy, a maguk módján – hunyorgott az öreg. Fekete posztó-

kalapját hátrataszította a feje búbjára, kabátját maga alá terítette, leült, a tarisznyából sörösüveget halászott elő.

                    

Megkínálom egy pohár borral – mondta. Azok ketten melléje tele-

pedtek, az idősebbik kopaszodott már, s nem látszott rajta, hogy valami turista volna, mert fekete pantallót viselt és a kabátja is fekete volt. Nagy homlokát elöntötte a veríték.

                    

Még mindig nem értem a rigókat – makacskodott a fiatal, a hátizsá-

kos. Kicsi szakálla éppen csak hogy kiszökött, olyan kacaghatnám módra.

                    

Belepottyintanak – magyarázta a csősz. – A maguk módján –, s

kacagott hozzá egy cseppet. A kisszakállú csak ekkor jött létre.

                    

Mi nem pottyantunk – vont vállat sértődötten.

Az idősebbik idegennek tetszhetett a szó, elmosolyodott titokban.

                    

Rossz ez a bor – mondta aztán. A csősz jobban megnézte magának.

                    

Van jobb is – szólalt meg nagy későre. – Ez víz helyett van.

                    

Az ott fenn, túl a vízen: a Gordon – magyarázta az idősebbik ide-gen. A csősz mérgelődött egy kicsit, hát mi az isten, ezek meg se köszönik, hogy megkínálta őket? A kíváncsiság mégis féken tartotta.

                    

Az. S ez: a Fehér Nyikó.

                    

Mitől fehér? – kíváncsiskodott a kisszakállú. – Van fekete is?

                    

Nincs – sajnálkozott a csősz. – Mindig azt mondtuk: fel a Nyikóba,

mind itt voltak a falu földjei. Fel a Nyikóba. Aztán ettől valahogy megfehéredett a víz. Mü úgy mondtuk: Fényikóba. Az urak nem érthették valahogy.

                    

Valahogy úgy – bólintott huncutul az idősebbik, a kopasz.

                    

S hát maguk hova? – bugyogott ki a csőszből mégis a kérdés.

                    

Csak úgy, né, megjárjuk magunkat. Fel a forrásig.

                    

Megkínálhatom a jobbikból is – kiáltott utánuk, mikor azok szed-

előzködni kezdtek.

A kisszakállú vonakodott, de az idősebbik mintha ráállt volna.

A ház s a csűr jól körül volt kerítve, töviskerttel, hogy a vadak ne tud-

ják áthágni. A csősz előbb a pajtát mutatta meg, most nem tart marhát, szabadkozott, mert a fia beköltözött a faluba, éppen szenet éget Argeş megyében valahol, s ők már nem emberei a munkának, neki is négyféle betegsége van, fürdőn is volt, de hiába. Akit úgy meghöngörgetett a fehér bika, az nem épül már fel többet az életben. A fehér bika vad volt, a vadőrt is felkergette a fára, s a kutyáján töltötte ki a bosszúját. A fekete bikát meg lehetett szelídíteni, ha vízen ment át a csorda, ő a hátára ült, úgy vitte át, avval volt szerencséje, a bivalybikával; az odajött, s elverte a fehér bikát, de úgy, legényül is, hat hétig borogatták utána.

– A fecskéim – mutatta büszkén. – Már nagy mind a négy fióka, de

látják-e, nem félnek. Mondikálgatok nekik örökké, s megszelídültek.

Megsimogatta őket is az istálló gerendájára épített fészekben, azok visszacsicseregtek. A kisszakállú türelmetlenül intett, az idősebbiknek pára jött a szemére.

Oldalt az udvaron hosszú asztal állt a szőlőlugasban, oda hozott a job-

bik borából az öreg. Ez sem volt sokkal jobb, hiszen novaszőlője termett, a nemesebb fajtát itt a fagy szokta leszüretelni, de a jövevények ezúttal nem finnyáskodtak, a fiatal néha beleszólt ugyan a beszédbe, de a másik, a feketekabátos, az csak nézte az öreget, s nagyokat hallgatott. A csőszből folyt a szó. Falubéliek ritkán tévednek ide, a gyümölcsösben dolgozók nem érnek rá tárgyalni, hát nem csoda. Még azt is kikottyantotta ezeknek, hogy ő csak a múlt télen tanult meg írni s olvasni, mert mostanában evvel a sokféle betegséggel nem tud éjjelenként aludni, s mit tudjon csinálni az ember, ha álma sincs, s már nem is fiatal. Visszadöcögött a házba, kihozta az irkáit, nézzék meg, ezekbe írja most az életét. Nem bolondság, neki olyan élete volt, részeges apja, szolgasora; s négy asszonyhoz segítette hozzá az isten, de csak egyhez adott szerencsét is, ez az, amelyik odakinn gyomlál a kertben.

Az idegenek csendben hallgatták. – Olyan valék én is, mint...– keres-

gélte a nevet az emlékezetében –, mint: Ábel! Hallottak róla, ugye?...

A kopasz idegen lehunyta a szemét. Hogyne, olvasták, tudják, ki volt Tamási Áron.

                    

Benne van a fényképe is – nyitott oda az öreg; amint újra feltekin-

tett, egy pillanatra megállt szeme a kopasz idegenen, s felakadt rajta.

                    

Maga...– futott ki a száján, de el is restellte magát érte. – Köszönjük a borát – állt fel a kopasz idegen. Kezet fogtak az öreggel, a kisszakállú pénzt lopott az asztal szélire.

                    

Ne menjenek kifelé, aztot tanácsolnám – ugrasztotta utánuk még a

hangot az öreg. – Hajnalban szólt a rigó a Nyikónál, eső lesz...

Azok már a kapunál jártak, az idősebbik visszaintett.

Két fiatalember ugrott be hozzá a vihar elől, füvet kaszáltak az alma-

fák közén, kértek egy liter bort, odakinn dörgött-villámlott, szekereztek az angyalok a mennyben, megette a fene az ilyen időt, keseregtek; amikor napjában ötven-hatvan lejt ha kereshet az ember, pedig egynapi kasza ára száz-százhúsz lej.

Az öreg addig okvetetlenkedett, amíg mégiscsak eldicsekedte: itt járt nála két nadrágos, az egyik éppen az volt, akit hatvanhatban hoztak volt haza s temettek el odaki, a templom elé, ahol az a nagy kő van.

                    

Bolond immár kied – kacagtak össze a legények. – Maga Jézust is

még egyszer feltámasztaná.

De az öreg erősködött, hogy az ő szeme nem csal, s azért is újra elő-

vette az Ábelt: nézzék meg, világra ilyen volt...

                    

Ha olyan volt, olyan volt – kacagtak ismét a legények. – Mü ezt most

magának elhisszük, s el van bütülve.

Hozattak még egy literrel, koccintottak. Hátha addig eláll az idő.

Bölöni Domokos (Hullámok boldogsága, Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1980)

 

 

Tamási, Te csillag!
 

Farkaslaka csillaga? Tamási, Te csillag? – ízlelgetem, próbálgatom a szavak jelentését: de hisz, gondolom – ha azt mondom, Farkaslaka csillaga, akkor már a mindenség be is szűkül a Szőke Nyikó, Baknya tető, Kalonda, Énlaka fölé, kétértelművé válik a szavak jelentése: míg a csillag szó tágítja a mondat végét, Farkaslaka beszűkíti. Nem, nem jó ez a cím, – mondom magamban, –  akkor már sokkal inkább Tamási, Te Csillag! Így kiszélesedik a horizont, mint ősszel, amikor kitisztul az ég, átfogja, befogja az egész látóhatárt. Fölfényesedik a neve, mint egy neonreklám, fölizzik a mindenség fölé, hisz, hogy lehetne ő Farkaslaka csillaga, amikor a magyarság csillaga. Holdja, aranyló napfénye! Nyelvi remeklése a magyarság ősszövetéből, sejtjeiből fakad, fénylik föl, tölt el varázslattal. A nyelv nagy varázslója ő, már-már a népköltészet lecsiszolt tartalma sűrűsödik fel mondataiban. Egy-egy mondata után ízlelgetem, kóstolgatom a szókristályokká, gyémánttá égett gondolatot: „Énlaka fölött, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés”. Ehhez hasonlót csak a népköltészetben találni: „Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlik az egeken”, igen, olyan kimeríthetetlenül nagy a bánat a szívemen – sugallta az egykori kesergő, hogy fölér az égig, és ott is kétrét hajlik, csak úgy fér el! Hát ezt csak a nyelv, a nyelvünk tudja. Ez a gyöngyházfényű, szivárványragyogású! Mert mit is mond Tamási? Nemcsak, hogy elaludt – lehajtott fejjel, megverten, megalázottan, meggyötörten aludt el, - ahonnan már föl sem ébred az idők végezetéig, soha. És sorolhatnám a jelzőket. A szebbnél, szebbeket. A metaforáit. Hasonlatait.

 

Nyelvünk legnagyobb mesterei közé tartozott ő, az Áronok közül a

vígabb kedélyű, nőcsábász, szépasszonyszerető, de tisztességében senkinél sem alábbvaló.

Ő a magyar García Lorca!

Nyelvi remeklései nem a magyar próza legjobbjai, – a magyar költészet legcsodálatosabb gyöngyszemei közül valók. Fölfényeseik a szó a tolla, pennája hegyén, ahogy az ember szívében – sorai olvastán – a jókedv! Vagy a bánat! A fájdalom.

A szobrász márványból, kőből, bronzból alkot – Tamási szavakból épített katedrálist. Nem, nem gótikus, –  barokk katedrálist. Cirádákkal, arannyal gazdagon díszítve.

Az irodalmunk nagyfejedelme volt, hercege!

Az Isten őt nekünk ajándékba adta, hogy mérhetetlen fájdalmunkat csillapítsa.

Farkaslaka csillaga így lett a magyarság csillaga! Menedék és zarán-

doklóhely! Bölcső és nyughely.

Csíksomlyó után – Farkaslaka él az összmagyarság tudatában a leg-

inkább! „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – írta. De ő írta azt is: „Amíg embernek hitvány – magyarnak nem alkalmas”. Maradjunk ebben.

                                                                                                                                                                              Lőrincz György

 

 

 

 

 

„Jussomat ne vitassátok”
                                                    

„Az irodalom azon múlik, hogy miképpen tesszük a szavakat egy-

más mellé” - nyilatkozott Tamási Áron utolsó regényében, az 1966-ban írt Vadrózsa ágában. És, - hogy milyen szavakat teszünk egymás mellé, - mondhatta volna még.  Mert a stílus szóválogatás is. A legnagyobb székely írónak tartott Tamási gyakran hangsúlyozta, hogy ő ösztönös művész, műveiben mégis tudatosan válogatott a székely tájnyelv, a farkaslaki székely tájnyelv kincses ládájából. A róla szóló emlékezések nem egyszer említik, hogy amikor otthon, szülőfalujában időzött, gyakran kiült az utcai padra a falubeliekkel, jegyezte szóhasználatukat, szólásaikat vagy más, a hely szellemére jellemző adatokat, hogy azokat műveiben felhasználja. Korai művei, mint az 1924-ben keletkezett Ősvigasztalás, vagy első regénye a Szűzmáriás királyfi (1928) tobzódnak a tájnyelvi kifejezésekben. Olyannyira, hogy a nem székely olvasók számára ez még a megértést is nehezítette.  Később művészete klasszicizálódott, tájszóhasználata mértéktartó lett, írásaiban a tájszavak inkább a hely szellemét érzékeltették, vagy a (székely) hősök jellemzését szolgálták.

„Ajkáról páratlan hitelességgel hullanak a szavak” írta Szabó Zoltán kiváló író és pályatárs 1942-ben.  Hát hogyne, amikor azokat a szavakat a farkaslakiak által használt magyar nyelv, a farkaslaki nyelvjárás hímes mezejéről gyűjtötte az író. Bizonyítékot is találunk erre a Vadrózsa ágában, emígyen: „Otthon különösen buján tenyészett bennem az irodalmi környezet, vagyis a múltból és a jelen időből előmbe jöttek az írnivalók, a színükkel és az illatukkal állandóan csiklandoztak, s egymásba fogódzva gomolyogtak körülöttem”. Bizonyára nemcsak tartalmi elemekre, történetekre, hanem kifejezésekre, fordulatokra, szavakra is vonatkozik az emlékezés.

Tímár Máté az írónak az 1955-56-os naplójából ilyen feljegyzett far-

kaslaki tájszavakat tett közzé:  bordica – járomfa, döböcsköl – nyomkod, durga – szekérfenék takaró ponyva, éha – a szekér keresztfája, elgyarlódott – elszegényedett, ellázasodni – elszegényedni, fonákol – helytelenül cselekszik,  képzik – ábrándozik, kodág – kotkodácsol, lomos – rojtos, megborzad

- felindul (vadkan, medve),  megkucsmálni – megsüvegelni, nyikot húz – vakbarázdát hagy, ontora – vizesedény (kártya) feneke, papó – nagyapó, pasmog  - pusmog, békétlenkedik, pezne -  rőzse, roporcsos - hepehupás, sain – éles, rossz,  szippadt – összetapadt (föld), tepelődik – iparkodik, vész – bokros, ciheres hely, zavara – fazár, zándorodik – veszekedik, zorog – zörög. Bizonyára, több is van ezekből, amit ma is ismernek, használnak a szülőfaluban, de találkozhatunk velük a Tamási művekben is.

Ízelítőül, hogy milyen fontos szerepet szánt az író a farkaslaki táj-

szavaknak, milyen nagy teret kaptak azok egyes műveiben, a Szűzmáriás királyfiból gyűjtöttem. Íme:  aharré – arra a helyre, bakszán – nagyobb szánkó, békasó – gyöngyházszínű kavics,  bocs – fiatal bivaly, medve, borozda -  barázda,   búvákol – bújkál, büllögés – billegés, csóré – meztelen, csupasz, dekret – zörget, dög – lusta, eppen – éppen, essze – össze,  fejérnép – nő,   fröstet – fröcsköl, füttő – kályha,  fütyögtet – lóbál,   gazsó – cserebogár, gúnya -  ruha,   gurucsál -  varázsol  guvadt – duvadt, hanyatág – hanyatt, hezza – hozza,   hiricöl – sipoló hangot ad,   honnét – honnan, idétlen – ügyetlen,  innya – inni, írott kapu – székely kapu,    jován van – jól van, ki azon – kifelé,   klánéta – klarinét, kolontos – bolondos, koslat – járkál, lókonyázik – lóg, ing, mejj – mell, mencseredik – dülled,  micsa – micsoda, – mi,   nálunk – hozzánk, nyuvad – fullad,  oldalvást – oldal irányba, oldalt, osztán – aztán  örökkétig – mindig, ösven – ösvény,   réce – ruca,   sijed – süllyed, sirit – üt,   szapul – ver,  szökik – ugrik,  tám – tán, tarisnya – tarisznya,  téses - te is  tipod – tapod, tonkos – tompa, topló – tapló, Udvarherré – Udvarhelyre, üdő – idő,  üsmer – ismer, vaj – vagy,  zádogfa – hársfa.  Stb.

Általában a Tamási-művek tartalmi vonatkozásaira szokás figyelni, de íme, ilyen „kincseket is hagyott ránk” a nagy író. Műveiben ezeknek az értékeknek az  áthagyományozása is figyelmet érdemel. Hajdan Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás vezéregyénisége minden magyar nyelvjárási régiót bejárt a magyar szókincs népi jellegű gyarapítása céljából. Csak éppen Székelyföldre nem jutott el. Pedig a székelyek által használt magyar nyelvi változat igen gazdag, különösképpen alkalmas ízes, színes közlések megfogalmazására. Ezért tartjuk fontosnak a székely írók, Mikes Kelemen, Benedek Elek, Nyirő József, Tamási Áron, Kányádi Sándor és társaik műveit a magyar irodalmi nyelv kiteljesedése szempontjából.

A kultúra, az irodalom, az anyanyelv a magyarság számára létkérdés. Nyelvünk alapvetően meghatároz és megkülönböztet. Tamási Áron az ősök által tele töltött nyelvi óriáskehelyből töprengések, varázslatok, lázadások ízét merítette, és adta tovább, bízta ránk. Kultúraközvetítő szerepe vitathatatlan. Művei biztosítékot jelentenek arra, hogy a jövő nemzedék is használja, értse az elődök szavait.

A farkaslaki író nemzedékek nyelvhasználata által felszentelt kehelyből kínál művei által. Jussomat ne vitassátok, jussunkat ne vitassátok ehhez a székely nyelvi eszenciát kínáló kehelyhez!  Kell, hogy megkóstoljuk, szédülten igyuk: éljünk ősi ízeivel, megtartó tüzével. Olvassuk nagy írónk igéit, hogy itthon érezhessük magunkat ezen a földön, amelyből vétettünk!

Nyugodjon békében, Isten éltesse hírét-nevét tenger időn keresztül!

                                                                                                                                                                         Lőrincz József

 

 

Ki mit lát a tükörben?
                                                                                   

Tamási Áronnak kevésbé ismert, ritkábban emlegetett regénye a Hazai tükör. Pedig a Bölcső és Bagoly című, szintén 1954-ben megjelent önéletírása mellett erre a művére kapott Kossuth-díjat még ugyanebben az évben. Féja Géza Tamási egyetlen történelmi regényének nevezte, de hozzátette azt is, hogy a szerző „képtelennek bizonyult történelmi korszak ábrázolására.” Az írói szándék félreértéséről lehet szó.

 

Hogy a Hazai tükör nem a szó klasszikus értelmében vett történelmi regény, az Tamási Áron sajátos írói alkatának következménye. Írásaiban Tamási soha nem törekedett komplex társadalmi-történelmi folyamatok megjelenítésére a maguk összetettségében, ha úgy tetszik, elvontságukban. Őt mindig az egyes emberek, a konkrét esetek érdekelték. A társadalmi nyavalyák és történelmi kataklizmák a személyes sorsok függvényében, az egyes emberek tudatában való lecsapódásuk, visszatükröződésük szempontjából voltak számára érdekesek.

A regény alcíme (Krónika 1832−1853) által is jelzett történelmi idő-

szak, amelyben az események megtörténnek: a reformkor, később az 1848-49-es szabadságharc, valamint az azt követő megtorlás, a Bach-korszak. Azt is hozzá kell tenni, hogy a cselekmény helyszínei végig a Székelyföld különböző települései. Azért fontos ez, mert így érthetővé válik, miért nem szerepelnek a könyvben a korszak fontos, meghatározó történelmi személyiségei – akik soha nem fordultak meg a Székelyföldön. Másrészt pedig igenis szó esik a regényben Wesselényiről, Kossuthról, és úgy általában az egész magyarságot érintő akkori problémákról, változásokról, eseményekről, de mindig csak hallomás útján, illetve néha a dugva kézről-kézre adott újságok révén. De épp ez az érdekes, vagyis hogy milyen formában jutottak el, szűrődtek át az információk a székelyekhez a forradalmi eszmékről, a politikai változásokról, s hogyan fogadták ott az efféle híreket az erre kihegyezettek.

A történéseket a regényben egyes szám első személyben elbeszélő Ma-

dár Vince alakján keresztül Tamási mintegy életre hívta saját, az akkori időkbe kivetített alteregóját. Hogy hogyan reagált volna az eseményekre, ha ifjúként ott találja magát a forgatagban, a szabadságharc előtt és alatt.

Meg az azt követő gyászos korszak halálos csendjében. De szó esik szerelemről, diákéletről, lótartásról is; fontos dolgok ezek egy székely legény életében, nem megkerülhetőek. Népi-nemzeti elkötelezettsége mellett ismert Tamási szociális érzékenysége is, ez végig jelen van a regény lapjain. Szóba kerülnek az akkori országnagyok viselt dolgai, az általuk hirdetett eszmék, de Tamásit igazából az egyszerű székely ember sorsa, nyomorúsága és reménysége foglalkoztatja.

A szekeresség, ami a regényben a főhős apjának, majd egy időre Madár Vincének is a foglalkozása, alkalmat ad a szerzőnek a korabeli Székelyföld képzeletbeli bebarangolására, a különböző székely székek pár mondatban történő, de ugyanvalóst hiteles bemutatására az 1800-as évek elejének-közepének viszonyai közepette, kiszínezve azt a helybéli emberek természetére vonatkozó, Tamási Áron-os ízességgel elbeszélt huncut történetekkel. Gábor Áron személye többször is felbukkan a könyv oldalain, a sepsiszentgyörgyi székgyűlésen az ágyúöntésre tett felajánlása a regény egyik csúcspontja.

A Hazai tükör-t lehet történelmi regénynek nevezni, mégsem igazán

az. Mert nem is annak szánták. Inkább egy történelmi periódus megjelenítése úgy, ahogyan azt a székelyföldi emberek akkoriban megélhették, megtapasztalhatták. A korhangulatnak és történelmi eseményeknek az akkor élt székelyek tudatában visszatükröződő tükörképe: Hazai tükör. Ezt a címet adta regényének Tamási Áron. A kritikus pedig ne értsen jobban egy könyvhöz, mint annak szerzője.

Molnár Vilmos

 

 

 

                 Tamási Áron mondja
                                         

Bizony távol esik a tiszta beszédtől,

Ahogy várjuk a rendes feltámadást,

Fönn már az angyalok trombitája bömböl,
De késő későnek hátha megbocsájt.

Csak lessük, kik vannak az első sorban,
Szemek résein, deszkanyílásokon,

Míg a múlt, por remeg, lidércfény lobban,
És tipródik a sok beszédes rokon.

                          Ennyi kellett? A szép érdemült legény,
                          Serény lélek, füttöző, mímelt kelevény,
                          A pokol tornácán állingáltak kint,

Jaj, a kórusuk most is olyan csalóka,
Aranyfürtös játék, illegető móka,

Feltámadás? „legyen, de érdem szerint”

                                                        Páll Lajos

 

 

 

 

Németh László: Tamási Áron
                                                    

… egész véletlenül került kezembe az ismeretlen író novelláskönyve, melynek mindjárt az első oldala annyira meglepett, hogy mellette minden más erdélyi írás dilettáns iparkodásnak tűnt föl s tanulmányomat is úgy építettem fel, hogy Tamási óriás árnyéka szinte elnyelte az egész transzszilván irodalmat.

 

Ez a fiatal író pontosan az a tehetség volt, akit mi behúnyt szemmel elképzeltünk. Zárt, elhagyott világ fia, akit nem könyvek tanítottak meg írni, hanem tulajdon gazdagsága. Csodálatos képeiben kimeríthetetlen belső mitológia űzte szentivánéji játékát. Hasonlatainak nem volt irodalmi multjuk. Képzelete autonóm világ, melyben szokatlan s mégis romlatlan bajjal keltek nászra a megmozduló tárgyak s az egymást szemmel tartó elemek. Nyelve mint engedékeny asszony adta át magát a képzeletnek. Nem a neológ-erőszak, hanem a bőség újította meg teljesen ezt a nyelvet, mely üde ruganyossággal szökött nagyszerű természet-víziókból góbés furfangokba s szerelmesek mókáiból játszva hangolt át balladai komorságba. …

… Ami különösen tetszett Tamásiban s realista elbeszélőink után nagy újdonságnak hatott, az a naív könnyűség volt, mellyel a valóságot és az irrealitást keverni tudta. Volt benne valami délibábszerű: fölemelt s ég és föld közt lebegtetett realitás. Úgy éreztem, hogy irodalmunknak ép erre a költői sugárzásra van szüksége, mely a nagyon is földhöz tapasztott, naturalista valóságot kissé ég felé emelje, oda, ahová a költői valóság helyét a poéták Homeros óta helyezni szokták. Ebben a fél valótlanságban Tamási székely népe semmit sem vesztett bánatos elhagyottságából, taplós-humorán épúgy megérzett a szenvedéseken kicserzett erő s életének tragikus fordulatai a ballada szűkszavú torzításában meggyőzőbbek voltak, mint a legkomorabb realizmus aszfaltszínein át….

                                                                                                     Nyugat- 1931
                                                                                                    
(forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00521/16288.htm)

 

 

 

 

Wass Albert Tamási Áronról
                                                   

Amerikai emigrációban élő pályatársa, Wass Albert annak idején a Kanadai Magyarság című lap 1966. július 2-i számában búcsúzott tőle, alább olvasható  írásával:

 

Egy jóbaráttal újra kevesebb…

Egy jóbaráttal újra kevesebb maradt a földön. Tamási Áron bús, zaklatott lelke hazatért Farkaslakára, a székely hegyek közé. A mélységek és magasságok között csapongó székely néplélek misztikumának íródeákja letette a tollat. Tamási Áron emberi alakját és helyét az egyetemes magyar szellemiség pantheonjában sokan sokféleképpen ítélik meg. Vannak, akik kedvelik furcsa szépségű írásait, vannak, akik nem kedvelik. Vannak, akik elítélik mint hazaárulót, vannak, akik hősként tisztelik. Ennek a kis megemlékezésnek nem az a célja, hogy vitába bocsátkozzék bármelyik nézettel is. Ez a kis búcsúírás Tamási Áronnak, a sorstársnak, a jóbarátnak szól. Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.

 

Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál az asztalnál, hogy          félóránként ha esett egy szó. De annak az egy szónak magja volt, súlyos gondolatokról és gondtól terhes magja.

Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyirő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos nagy politikai vita nehezkedett kettőjük közé: a nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi márványasztal fölött. Nyirő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen, s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember, s csak azután székely. Kemény nagy birkózás volt ez kettejük között, s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyirő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!” felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték egymást. „Székely!” mordult egyet Nyirő jó ötperces hallgatás után. „Ember!” adta vissza Tamási

 

Áron a szót tíz perccel később. Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott, és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyirő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. „Székely!” mordult föl haragosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe, s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra. Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról, s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindég, szemben egymással és hallgatott. Hirtelen Nyirőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?” kérdezte. Nyirő Jóska megrándult, mintha álomból ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem” felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk.” S már föl is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyirő feléje fordult s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron.” Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár hogy fejjel rohan neki mindennek s az eszit nem használja”. Évek múltával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetemben, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyirő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyirő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik megalkuvással. Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszak és ravaszak aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt.

 

A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyirő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyirő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron.” „Én meg”, feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.

 

 

 

 

Hogy tisztábban lássunk Tamási Áron körül
                                         

Tamási mint tanú

1957 végére a kiadáspolitika (...) az 1950-es évek elejének irodalompolitikája folytatásaként, Illés Béla és Gergely Sándor lett példaértékű, újra hangsúlyt kapott a „szocialista realizmus” és a „lenini pártosság” elve és kívánalma. (...) Ennek az irodalomkritikai hangváltásnak volt a betetőzése az írók pere és a népi írók elleni állásfoglalás. A per az 1956-os „számonkérés”-ben meghatározó szerepet játszó vérbíró, dr. Vida Ferenc tanácsa előtt zajlott. A legfőbb ügyészt dr. Béres Miklós képviselte. A „Vádirat Déry Tibor és társai ellen a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetése és más bűntettek miatt” 1957. szeptember 12-én készült el. Déry volt az elsőrendű, Háy és Zelk a másodrendű, Tardos Tibor a harmadrendű vádlott. Az íróperben a második napon, október 30-án tanúnak beidézték Tamási Áront is. Tardos Tibor A tengervíz sós című emlékezésében így idézte fel a jelenetet: 

 

 

„Másnap, az íróper második napján ...tanúkihallgatás. Tamási Áron, akit nyilván azért hívtak be, hogy vallomástételre kényszerítsék Déry ellen, fura módon hatol be a terembe. Az országos hírű székely góbé vadonatúj elegáns sportruhában feszít. Megáll a terem ajtajában. Összeráncolja magas homlokát – az nagyon magas, azon nagyon sok ránc tud összegyűlni.  Akkor előrelép. De nem a várható irányban. Nem a törvényszék felé. A mi irányunkba. Hátat fordít a törvényszéki katedrának, összeteszi a sarkát és mélyen meghajol előttünk. Olyan mélyen és olyan hosszan, mint egy történelmi film szereplője a máglyára menő vértanúk előtt. Az elnök levegőért kapkod.

 

Kérem! A bíróság itt ül! Ezen az oldalon! Tamási Áron nem válaszol neki. Nyugodtan visszafordul a katedra felé. Ha jól emlékszem, cérnakesztyűt von ki a zsebéből, s azt akkurátusan felhúzza.

 

Hallgatom a kérdést – mondja jegesen és raccsolva. Felveszik Tamási Áron tanú adatait.

 

Neve? Megmondja.

 

Foglalkozása?

 

Író.

 

Családja van? A híres góbé csak néz jobbra, csak néz balra, a lába elé, fel

a plafonra. Az elnök kezd felpaprikázódni.

 

Azt kérdeztem, van-e családja? A tanú felveti a fejét.

 

Kitűnő székely családból származom. Jut is eszembe: gyerekeim után érdeklődik talán? Gyermektelen vagyok. Az elnök paprikavörös. Rosszul áll neki az úri bajusz. (...)

A tanúkihallgatás közbenső mozzanataira már nem emlékszem... Amikor Tamási eltávozik, megismétli a tüntető szimpátiamutatványt. Elmegy az ajtóig, ott sarkon fordul, mélyen meghajolva búcsút vesz azoktól, akik – nyilván így véli – helyette és még sok más bűntelen, becsületes ember helyett a vádlottak padjára kerültek.”

A tárgyalást, melyben Déry Tibor kilenc, Háy Gyula hat, Zelk három, Tardos másfél évet kapott, felvették hangszalagra. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában olvasható – a rövidített tárgyalási jegyzőkönyvi változattal szemben – Tamási Áron tanúvallomásának szó szerinti befejezése: „Az ország nyugalma érdekében és legfőképpen az irodalmi munka, az irodalmi élet fellendülése érdekében, nagyon üdvös volna, hogy írótársaink visszatérhessenek az alkotó munkához, annál inkább, mert én magam, és ahogyan tudom, a többi író is meg van győződve, hogy ők jó szándékú, tiszta szívű emberek, és ha valamit vétettek, akkor csak a párt rossz vezetése ellen akartak küzdeni.”

Tamási Áron 1956 őszi szerepvállalása, az utána következő ideológiai harc és a rendszer belső logikája szerint ellenségnek számított. Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában a 2006 nyaráig feldolgozott anyagban a legtöbb jelentés Illyés Gyuláról szól; Tamási Áron a tíz leggyakrabban szereplő személy egyike. (...)
                                                   Hargita Népe

(forrás: http://erdely.ma/kultura.php?id=28085&cim=szaztiz_eve_szuletett_tamasi_aron)

 

 

 

60 évvel ’56 után Tamási Áron
                          

Magyar fohász
                                

Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi.

 

Nincs módunkban kitérni a hűség elől.

Tizenegy éve élünk őrhelyünkzön: ezen a földön; szomjazva az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig kotyvasztott főzetekkel kábított minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után, emberi és nemzeti létünkben tehetünk-e mást, mint amit tettünk?

 

Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. Mivel nem ezt tettük, hanem ajándékba fogadtuk el, olyan esztendők rakódtak történelmünkre, amelyek hagyományainkat elferdíteni törekedtek, természetünket gúzsba kötötték és jövendőnk felől kétségekkel kínoztak. Ebben a hamis és igaztalan állapotban a nép nem találhatta meg nyugodalmát és alkotóerejét bénaság fenyegette.

Ezért kellett megtörténnie annak, ami történik.

A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.

Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje.

 

Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak. 
                                                                             
Budapest, 1956. október 26.

(A hivatkozás helye  Magyar fohász. Elhangzott a rádióban 1956. október

                                                                           26-án. Keltezése: Budapest, 1956. október 26. Újraközölve: In memoriam

                                          Tamási Áron – Zeng a magosság (221–222); Népújság (Marosvásárhely) 1999. okt. 23. sz.)

                 

                 Tamási Áron
                                       

Kötelet font sárból, szivárványból, erdők, legelők

csöndjéből, patakok morajából, jó erős kötelet,

 

                          ezerszín suhogót, s Farkaslaka fölött egyik végét
                          földobta a mennybe. Durumót elküldte faláska
                          pálinkáért, s amíg az oda volt, kilendült kelettől

nyugatig, fanyarkás mosollyal lengett Óceántól

 

Indiákig, légörvényt költött útjában, fölrebbentek

mezők, erdőségek, házak, s új, mesebéli alakzatokká

 

                         ismét összeálltak, mert ahol legközelebb volt az
                         éghez, szerettei földjén, nagyot dobbantott mindég.
                         Aztán egyszer csak fönnmaradt egy felhőn, ezernyi
                         színből font kötele fordított, homorú szivárványként
                         ragyogja be a tájat, s fekszik ő állára könyökölve,
                         hogyha fellegek árnya tévedne faluja fölé, elfújja.

Hát, istenem –
                                                                 Farkas Árpád

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap