Adamikné Jászó Anna: A prózaritmus Wass Albert műveiben

Szerkesztő A, h, 01/07/2019 - 00:03

 

 

 

 

 

 

Wass Albert prózai műveinek stílusát a következő ismérvekkel jellemezhetjük: a beszélt nyelv beemelése az irodalomba, sajátos tájleírások, jellegzetes hasonlatok, sajátos szóhasználat, archaizálás, transzszilvanizmusok. Ezeket a jellegzetességeket áttekintettem egy hosszabb tanulmányban (PoLíSz 68. sz.). Most csak a prózaritmusról lesz szó, mely a beszélt nyelv kedvelésének a következménye.
Cicero saját szónoki gyakorlatában igen fontosnak tartotta a prózaritmust és a körmondatokat, ám ezek szerinte akkor érvényesülnek a leghatékonyabban, ha a tagmondatokkal (membrum) és a szavakkal, szószerkezetekkel (articulus) váltogatjuk őket. „Erre Papirius Carbónak, a Kr. e. 90. év néptribunusának egyik beszédéből idéz példát. A beszéd elmondásakor ő is a hallgatóság között volt, s emlékszik, hogy az idézett rész hallatán a tömeg felzúgott gyönyörűségében.” (Adamik, 2004, 91.) Mindez azt bizonyítja, hogy az akkori emberek igényelték a ritmikus hangzást, gyönyörűségüket lelték benne. A közhiedelemmel ellentétben a mai ember is igényli a hangzás élményét, érzékenyen reagál a ritmikus prózára. Nemrégiben Berecz András mesemondó adott elő tréfás meséket egy televíziós showműsorban, s a közönség érzékelhetően reagált a ritmusra, kitörő és hálás tapssal jutalmazta. Lehetséges, hogy a régebbi századokban az igény nagyobb volt a ritmikus szöveg iránt, de hogy ez az igény létezik ma is, egészen biztos.
Egyik retorikai konferenciánkon Balázs Géza bejátszott egy részletet az első fonográffelvételből, mely minden bizonnyal Kossuth Lajos beszédét tartalmazza. A szavakat nemigen lehetett első hallásra kivenni, de azonnal feltűnő és megragadó volt a deklamálás ritmusa, a mai beszélt nyelvnél magasabb hangfekvésben történő lüktetés. A szónoki beszéd a 19. században ritmikusabb lehetett, mint manapság, s az is lehetséges, hogy a szépprózának is erőteljesebb volt a ritmusa. Jókairól köztudomású, hogy a „fülével írt” (Mikszáth: Jókai Mór élete és kora, 150).
Ez a tanulmány azt kívánja bizonyítani, hogy a mai szépprózában is fellelhető a prózaritmus, mégpedig a legkisebb nyelvi egységekig, a hangsúlyos-magyaros verselésre jellemző ütemekig lemenve. Problémafelvető jellegű, kimerítő analízisre nem vállalkozik. Az elemzésben viszont felhasználja a modern technika vívmányait, a számítógépes programok által felkínált lehetőségeket. Először áttekintést nyújt a régi, mérvadó retorikák ritmusfelfogásáról; majd a szakirodalomban megfogalmazott álláspontokat sorolja fel; cáfolni kívánja azon állításokat, hogy a mai prózában nincsen ritmus, valamint azt, hogy a prózaritmus csak magasabb nyelvi szinteken észlelhető (vagyis az ütemek szintjén nem); végül mai prózai műveken igazolja állításait.
1. A klasszikus retorikák szerint az ékes stílus erényei közé tartozott – az alakzatokon és a szóképeken kívül – a prózaritmus. Arisztotelész írja, hogy „A prózai szöveg formája nem lehet metrikus, de ritmustalan sem. (…) A ritmustalan szöveg pedig határtalan, ezért határozottá kell tenni, de nem versmértékkel, mert ami határtalan, az unalmas és megismerhetetlen. Minden dolgot szám határoz meg; a szövegnek a száma a ritmus, melyből a verslábak is kimetszhetők. Ezért ritmusosnak kell lennie a beszédnek, de nem metrikusnak, mert ez esetben vers lenne. De a ritmusnak nem szabad rigorózusnak lennie, ez akkor következik be, ha egy bizonyos mértéket túllép.” (Rétorika 1408b) Quintilianus hosszasan ír a prózaritmusról Szónoklattanában.
A régi magyar retorikák az antik retorikákat követik, elsősorban Quintilianust, természetesen írnak a prózaritmusról. 
Szeberényi Lajos Politikai szónoklattanában, az „irály kerekdedségé”-ről szóló fejezetben a jóhangzásról ír (az „irály helyes hangzata” kifejezést használja), s azt állapítja meg, hogy a jóhangzás az egyes hangoktól, a széphangzástól (euphonia) és a mondatok elhelyezésének arányától (numerus oratorius) függ. „Nem csekély ártalmára van a széphangzatnak a hangok mértéke is. Csupa hosszú szótagok lassú menet jelei, s azért ünnepélyes, méltóságos előadáshoz illőbbek, míg az eleven érzések gyorsabb menetet, következőleg több rövid szótagot kívánnak.” Kellemetlenül hangzik a sok egytagú szó, különösen a mondatok és a periódusok (körmondatok) végén; emeli a széphangzást, ha az utolsó szó nemcsak hosszabb, hanem magánhangzón vagy legalábbis „folyó mássalhangzó”-n (likvidán) végződik, „mit Kölcsey oly igen követett”. A növekvő tagok elvére (a zárlat egyre hosszabbodó elemeire) Kölcseytől idéz példát: „Fönnáll a játékszín, nem egy bizonyos kis környékben, de számtalan helyeken, számtalan nagy nemzetek között, nem mint egy bizonyos kor múlandó időtöltése, se mint hosszú századok állandó gyönyörködése.”
A széphangzásnál is fontosabbnak tartja Szeberényi az arányt, ezen a mondatok ügyes és változatos elrendezését érti, s azt tanácsolja, hogy a szónokok olvassák el hangosan a leírt szöveget, de elméleti tanácsot is ad: „Előmozdítja az arányt, ha két, három vagy több szó egy mondatban, ugyanannyi szónak a másikban megfelel. A költemény szépségét a dús képzeleten, a merész képzeleten kívül a mérték is növeli. Éppen így van ez a szónoklatban az aránnyal. Nem kívánhatni ugyan a szónoktól, hogy szavait, sőt még azok tagjait is a mértéki lábakhoz mérje, mi itt nem is cél, hanem igenis, hogy valamint ott a lábak, úgy itt a szavak és a mondatok egymásnak megfeleljenek.” A szavak arányos elhelyezésére Szemere Bertalantól idéz példát: „E garanciákat csak az esküdtszék nyújtja, e tizenkét láthatatlan bíró, melyet a megvesztegető szeme nem talál föl, s a hatalom keze nem ér el.” A szünetek tartása is segíti a ritmust, Szeberényi szavaival: a nyugvó helyeket nem szabad egymástól távol elhelyezni. Ha a beszédben első a főmondat, ajánlatos, hogy rövid legyen. A szójátékok is segítik az arányt. (Szeberényi, 1849, 115–120.)
Szvorényi József külön fejezetben ír a széphangzatról (euphonia) és a körmondat „alaktökély”-éről. (Szvorényi, 1858, 38–41, ill. 77–81.) Quintilianust idézve ír a növekvő tagokról, a tagmondatok arányáról, a hangrendről, végül a beszédarány (numerus) kapcsán a hosszú és a rövid szótagok arányáról, az egytagú, illetőleg a hosszú szavak monotóniájáról, a szavak arányos elrendezéséről: „Az összevágó szók vagy tagok, kivált ha hasonlat– vagy ellentétben állnak, mennyire lehet, mind számra, mind terjedelemre arányosak legyenek, egy szó– vagy tagnak egy, kettőnek kettő sat. felelvén meg. Ily mértékarányos: Miképp a csepp cseppel foly össze, miként a patak a lejtő felé siet, miként a füst a magasba tódul: úgy olvadtak össze tekinteteik, úgy lejtenek szíveik egymáshoz, úgy emelkedtek föl a mennybe lelkeik.” (A példát Jósikától idézi.) A zárlatról a következőket írja Szvorényi: „A körmondat se egyhangú, vagy egytagú szóval, se pedig névmás-, igehatárzó vagy másnemű beszédrészecskével (particula) ne fejeztessék be; mert az ily hirtelen leeső végződés kellemetlenül hatja meg a hallást. Kivételt szenved, ha a mondat fő súlyának talán ilyfélékre kell nehezülnie, pl. A hálátlanságról soha se emlékezzünk meg; de a jótéteményekről mindenkor!”
Névy László a „Folyékonyság és rhythmus a szónoki irályban” című fejezetben foglalkozik a prózaritmussal (Névy, 1895, 77–79), elsősorban a körmondat szerkesztéséről ír, fontosnak tartja, hogy egy gondolati egység vagy jelentősebb beszédszakasz nyomatékos szóval végződjék. Éppen ezért helyes a rövid állítmány helyett körülírást adni, pl. „Az izmos tölgy is, mely évszázadokon át dacolt a fergeteggel, kivész. – Teljesebb: Az izmos tölgy, mely évszázadokon át dacol a fergeteggel, végre szintén hódol az enyészet romboló hatalmának.”
Érdekes módon Acsay Ferenc terjedelmes retorikájában – bár foglalkozik a költemény és a szónoki beszéd különbségeivel (Acsay, 1889, 709. kk.) – nem foglalkozik a prózaritmussal. A 20. századi retorikákból eltűnik a prózaritmus tárgyalása, éppúgy, mint az érvelés. (A. Jászó, 2004, 236. kk.)
Azt állapíthatjuk meg, hogy a mérvadó és alapos 19. századi retorikák foglalkoznak a prózaritmussal, de egyoldalúan, a nagyobb nyelvi egységek – szavak, tagmondatok hosszúsága, elrendezése – szintjén, nem mennek le sem a verslábig, sem az ütemig.
2. A prózaritmusról Horváth János írt a legalaposabban. Ritmus a prózában című rövid dolgozata 1921. január 1-jén jelent meg az Új Nemzedékben. (Horváth János, 2004, 77–78.) Megállapítja, hogy „a természetes hangos beszéd csupa ritmikus törekvés”, s a nemzeti versidom ki sem fejlődhetett volna, ha nem lettek volna „az illető nyelv kötetlen formájában némely határozott ritmushajlamok”. A beszédben is érvényesülnek bizonyos ritmustörvények. „E törvények rövid értelme az, hogy a kötetlen beszédben is ütemezésre törekszünk; vagyis ösztönszerűleg (fiziológiai okokból) arra iparkodunk, hogy beszédünkben a hangsúllyal megnyomott szótagok lehetőleg egyenlő időközökre essenek egymástól. Ezért aztán, ha két ily hangsúly közé sok súlytalan szótag kerülne, meggyorsítjuk ezek kiejtését; viszont lassítunk, sőt szünetet is tartunk, ha – kevés súlytalan tag esvén közbe – koránlanók a következő hangsúlyt.” A Bécs, Berlin, Budapest sor kiejtésekor arra törekszünk, hogy egyforma idő alatt ejtsük ki a különböző hosszúságú szavakat: az elsőt lassítjuk, az utolsót szaporázzuk. „A magyar beszéd átlag négy szótagnyi távolságokra kívánja széttolni egymástól a hangsúly kondulásait. Mennél naivabb és igénytelenebb a beszéd, annál engedelmesebben hódol ily pusztán hangidomi törvényeknek. Mennél fegyelmezettebb és logikusabb fűzésű, annál sűrűbben áttöri a ritmus korlátait.” (Ezt a részt idézi Vértes O. András, 1987, 17, akkor, amikor a népi szövegek ritmusáról ír.)
Horváth János is azt állapítja meg, amit az ókori szerzők: „A próza ritmusa diszkrétebb. Csak szuggerál, csak sejtet. Elég, ha csak elvétve s futólag érvényesül benne az ütemező ösztön. Nem szúr szemet az imitt-amott közbelopott egy-két magyar ütem, de szendergő benyomásként érzi hatását az olvasó, s egy folyamatos ritmusosság illúziójával áltatja magát.” Különösképpen hatásos a mondatvégek ritmusa, tulajdonképpen az egész mondat ritmikusságának illúzióját kelti. Jeles prózaíróinktól, Gyulaitól, Kölcseytől idéz példákat. „Gondolat– és hangidom küzdelméből alakul ki a beszéd tagoltsága. Elegendő egy sejtésnyi művészet, hogy megnyugtasson a ritmus illúziójával, s a gondolat épségét a hangidom magyar épségével támogassa. Ehhez csak természetes ritmusösztön, ízlés, tapintat kell; mohóság és tolakodó mesterkedés azonban itt is csak félszegséget szül és nevetségessé tesz.” (Érdekes módon verstanaink nem írnak a prózaritmusról; ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy – címűknek megfelelően – a versekre összpontosítanak.)
Hosszabban ír Horváth János a prózaritmusról A magyar vers című monográfiájában. (Horváth, 1948, 51–68.) Vörösmartyt idézi: „Maga a kötetlen beszéd nem kötetlen valósággal, annak szinte (értsd: szintén) törvényei vannak, az is tárgyaihoz képest változik: hol rövidebb, tömöttebb s készakarva lassú és darabos, hol nagy, képleges, néha hosszú mondatokkal hullámzó, mint az áradat; helyes szavalhatás miatt mértékei és határai vannak s úgy nevezett numerusa, mely azt kellővé és hatóvá teszi. A kötetlen beszéd is tehát két fő törvény alatt áll, a belső tartalomé, melyhez illenie, s a szavalásé alatt, mely szerint alakulnia kell.” (Megjegyzem: a szavaláson akkoriban szóval való elmondást értettek, nem a költemény elmondását.) Horváth János a prózaritmusra ismétléseket, gondolatritmusokat, ikerszavakat, ütemkitöltéseket (hajdanában, danában), ritmikus szólásokat idéz, sok példát hoz kódexeinkből, Gyulaitól (dalaiban / sok a // szellem és / csín; érti / érzi // énekli a / nép) és másoktól.
Vértes O. András az érzelmi élet és a nyelv változásainak összefüggéseit kutatva, arra a következtetésre jut, hogy a köznyelv kevésbé ritmikus, mint a népnyelv. Kovács Ágnest idézi, aki szerint a beszéd ritmikus lüktetésének nyomát a falusi környezetben még megtaláljuk, „már egy köznapi eseményről előadott beszámolóban is”. (A népmese prozódiájáról [Egy szatmári meseszöveg ritmikai elemzésének tanulságai.] I. OK. XXVI, [1969,] 184–5.) Már Arany László is megállapította, hogy a népmesékben nemegyszer „Valódi tiszta rythmikus lejtésben folyik az elbeszélés.” (Magyar népmeséinkről. [1867] Arany László összes művei II. Bp., 1901, 143.) Végh József Mihály szerint is a „A népköltészet prózájában erősebb a ritmusra való törekvés, mint általában más prózában.” (A népköltészet prózaritmusáról. Nyelvészeti Dolgozatok 60. sz. szeged, 1966, 21.) Ezt a felsorolás kiegészíthetjük azzal a megállapítással, hogy vannak „Versritmusú szólások a kötetlen beszédben”, melyekkel Horváth János foglalkozott tüzetesen. (Horváth János, 2004, 869–907.)
Vértes O. András azt is megállapítja, hogy a 19. századi prózaírók műveiben erősebben hatott a ritmus, mint ma. A prózaritmus jelenségét az erőteljesebb érzelmi élettel kapcsolja össze, s Szabolcsi Bencét idézi: „az emelt hang, a pátosz sok esetben önkéntelenül is versszerű lüktetést ad a kötetlen beszédnek.” (Vers és dallam, Bp., 1959, 171.) A ritmus érzékelhető volt mind a nagyobb, mind a kisebb nyelvi egységekben. Szabolcsi Bence a nagyritmikára mutatott rá: „Kölcsey és Vörösmarty, Kossuth, Petőfi és Jókai próza-kompozíciója […] nagyobb, összefogó íveket is ismer, s ez az ő nagyritmikájuk még lényegesebbnek tűnik a numerozitásnál. Nagyobb zenei formák körvonalai derengenek itt s talán elmondhatjuk, hogy a zenében soha meg nem valósult magyar ária – más és más kísérleti képletekben – éppen itt kezd kibontakozni, a nyelv, s éppen a próza, ritmikus, melodikus elemein keresztül.” (I. m. 173.) A numerozitásról a prózában Arany László ír: „Kivált a hat szótagos dupla ízület olyan természetesen alakul, hogy egyes írók prózában is alkalmazzák. Így alkalmazta Kuthy Lajos már a negyvenes években elbeszéléseiben, Tóth Ede színműveiben, Erdély Sándor miniszter millenáris ünnepi szónoklataiban.” (Magyar népmeséinkről. [1867.] Arany László összes művei II. Bp., 1901. 355–356.)
A ritmus és az érzelmek kapcsán írja Vértes O. András, hogy a szónoki beszédben a ritmusnak sokáig jelentős szerepe volt. (I. m. 18.) „A romantika idején, de még a múlt század [értsd: 19. sz.] második felében sem volt ritka ennek az elvnek az érvényesülése, ma már azonban e műfajnak kisebb az érzelmi töltése, s így erőtlenebb a ritmusa.” Fábián Gábort idézi, aki nemcsak a növekvő tagok elvéről ír – ami Cicero és Quintilianus nyomán általános volt retorikáinkban – , hanem a verslábak váltogatásáról is, azt állítja ugyanis, hogy a mondatok kezdetén és a végén a legszebb a hőslábakat, vagyis a daktilust, az anapesztust és a spondeuszt váltogatni. (I. m. 18.)
Azt a tényt állapíthatjuk meg tehát, hogy létezik a prózaritmus; összhangban van nemzeti versidomunkkal, lemegy az ütemekig; s erőteljesen jelentkezik a népi szövegekben, elsősorban a népmesékben. A népmesékben érzelmi telítettségük miatt van jelen, s minden bizonnyal így van mindenféle próza esetében.
Célszerűnek tartom megkülönböztetni a nagyritmikát (Szabolcsi Bence alapján) és a numerozitást. A numerozitás a verslábak vagy az ütemek alkalmazása, a nagyritmikába tartozik a mondatszerkesztésből és az alakzatokból adódó ritmus, de ide tartozik a bekezdések és a nagyobb egységek ritmikus szerkesztése is. A nagyritmika a szöveg mikro-, mezo- és makroszintjén egyaránt jelentkezik.
Mindehhez két megállapítás kívánkozik ide Horváth János Rendszeres magyar verstanának bevezetéséből. Az egyik a belső hallásra vonatkozik: „Noha a vers hallóérzékünk körébe tartozik, hangos olvasás nélkül is felfogjuk ritmusát, s szerzője is többnyire szótlanul gondolja ki és veti papírra. Valami belső hallás, elképzelt hallás helyettesíti ilyenkor a füllel való tudomásulvételt, aminthogy egyáltalán nem szokásunk ma már fennhangon olvasni. Beszélőszerveink is mozdulatlanul maradhatnak néma olvasáskor, s mintegy csak képzeletben, szándékban mímelik, jelzik azon izomi munkát, melyet hangos beszéd alkalmával valóban végeznek. A képzeletnek itt is éppúgy szerepe van tehát, mint volt az elmúlt és érkező hangmozzanatoknak szerkezetté összekötésében.” Az olvasáspszichológia kiderítette, hogy néma olvasáskor is mozognak a hangképző szervek, ezt a jelenséget hívják szubvokalizációnak (Adamikné Jászó, 2006), s a néma olvasás ellenére a hangképző szervekkel párhuzamosan belső hallásunk is működik. Horváth János másik megállapítása: „A ritmusérzék – mint mondtuk – egyénenként különböző lehet. De van ritmusérzékük közösségeknek is. Nyelvi, nemzeti közösségek kifejlesztenek és nemzedékről nemzedékre átörökítenek bizonyos ritmusrendszereket és formakészletet, s a közösség tagjai, még a gyermekek is, azokkal élnek, azokat értik, kedvelik és gyakorolják.” (Horváth János, 2004, 558–559.) Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy a magyar népmesékben a hangsúlyos verselés nyomai fedezhetők fel. Ez az oka annak is, hogy nagy íróink prózájában a magyaros verselés nyomai fedezhetők fel.
A prózaritmus erőteljességét fokozhatta a 19. századi romantika érzelmi telítettsége. A ritmus és az érzelmek mindenképpen összefüggenek – ahogyan ezt Vértes O. András számos adattal bizonyítja –, a ritmikus próza 20. századi visszaszorulása kapcsolatban lehet az érzelmi élet elsivárosodásával és az intellektualizálódással.
Lehetséges, hogy a 20. századra a köznyelv ritmustalanná vált, s eltűnt a prózaritmus íróink nyelvéből is? Ezt a tényt mindenesetre deklarálja a Szepes–Szerdahelyi-féle Verstan. A következő megállapítás olvasható benne: „E sorok szerzőinek egyike […] egy régebbi munkájában arra a megállapításra jutott, hogy a versritmus és prózaritmus közötti különbség az, hogy az előbbi a szöveget a szótagok szintjéig lehatolva rendezi, az utóbbi viszont csak a nagyobb szövegegységekben, a mondatok vagy a mondattagok szintjén érvényesít ritmikus rendezettséget. […] Ezt a meghatározást két megszorítással ma is fenntarthatónak látjuk. Az egyik ezek közül, hogy itt nem hangritmusról, hanem a nyelvi kifejezés szintjén érvényesülő ritmusról van szó […], a másik az, hogy a próza e ritmikussága (legalábbis ma már) inkább elvileg létezik, mintsem gyakorlatilag: a prózairodalom szövegei nemigen látszanak élni e ritmikus forma lehetőségeivel, s csak erőszakolt magyarázatokkal […] kerültek ritmikus látszatba.” (Szepes–Szerdahelyi, 1981, 166–167.) Szerdahelyi egy másik művében is azt írja, hogy a prózaritmus ma már nem létezik: „A verssel szemben a próza alapformája a hangzás (és az íráskép) síkján minden kötöttséget mellőz, ún. aritmikus próza.” Az ókori és középkori, reneszánsz és barokk művek kapcsán említi meg a prózaritmust, a clausulát, s ismertetését ekképp zárja le: „A modern szónoklat a ritmikus próza effajta szerkezeteivel már régóta nem él, aminthogy ezek a szépirodalom epikai és drámai nagyformáiban sem használatosak.” (Szerdahelyi, 1997, 200–201.)
A fenti állításokat egyszerűen a tények alapján meg lehet cáfolni. Először: A prózaritmus igenis lehatol a szótagok szintjéig, hangritmus (bár ezt a terminust a szerzők nem magyarázzák meg, s ezen a helyen kívül csak egyszer használják még könyvükben), a hangsúlyos nemzeti verselés szabályai szerint szerveződik, mint ahogy a klasszikus világban az időmérték szerint szerveződött. A numerozitás tényét nem lehet tagadni. Másodszor: A prózaritmust ki lehet mutatni a mai írók műveiből is. Igaz a ritmus visszaszorulása, igaz az intellektualizálódás, ám nem jellemző minden mai íróra. (A visszahatás jelensége is megfigyelhető a 20. század utolsó negyedétől.)
3. A prózaritmus 20. századi meglétét, és azt a tényt, hogy nemcsak a nagyritmikára, hanem a numerozitásra, vagyis az ütemekre is épül, Wass Albert regényein kívánom igazolni. Elmondhatjuk róla, hogy a fülével írt, mint Jókai. (Vö. Mikszáth: Jókai Mór élete és kora, 150.) Minden bizonnyal fellelhető a prózaritmus más mai írók műveiben is – például Jókai Anna regényeiben is megfigyeltem –, ám jelen tanulmányban csak az erdélyi mester írásaiból veszem példáimat.
Létezik tehát mind a nagyritmika, mind a numerozitás.
Mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy Wass Albert regényeit, elbeszéléseit, meséit a 20. századi beszélt nyelv jellemzi, de nem a városok nyelve, hanem az a nyelvváltozat, melyet az erdélyi hegyekben, egyszerű emberektől hallhatott. Hagyaték című önéletrajzi ihletésű művében így ír prózájának népi gyökereiről:
„Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal. Valamit, ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett, ahogy öreg Boldizsár reszelős vén hangját hallgattam a csönd burája alatt. Lelkemre telepedett mindaz, amit az a hang mondott s nem tudtam többé szabadulni tőle.
Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket, Erdély-szerte. Üldögéltem éjszakákon keresztül pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét sziklakatlanok mélyén s szívtam magamba magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát.”
(Hagyaték, 97.)
Fentebb azt igazoltuk szakirodalmi adatokkal, hogy a népmese, a népi elbeszélés ritmikus. Az a nyelvváltozat, melyet Wass Albert hallott, melyet magába szívott, nemcsak lassú és gonddal ejtett, hanem ritmikus próza is lehetett, nem akármilyen beszéd. (Zárójelben említem meg, hogy Wass Albert a rendkívül könnyen író művészek közé tartozott, lételeme volt az írás, műveire az érzelmi telítettség jellemző.)
A beszélt nyelviség ritmusát a következő jelenségek biztosítják Wass Albert prózájában: a szabálytalanul, ritmikus egységekkel szerkesztett mondatok; alakzatok; a rövid mondatos dialógusok, szinte azonos hosszúságú forduló párokkal – tehát a nagyritmika; a szövegből kihallható, kielemezhető, sőt lemérhető ütemek – tehát a numerozitás. A beszéltnyelviség az író helyesírásában is tükröződik, a központozás ugyanis sokszor nem a logikát, hanem a kiejtést, a ritmust követi.
3.1. Essék először szó a nagyritmikáról. Mikroszinten Wass Albert prózájának ritmusa kétségkívül kapcsolatban van szabálytalanul szerkesztett mondataival. Ő maga azt mondja egy videón rögzített interjúban (Nyeste Ildikó és ifj. Szalay Róbert felvétele), hogy mondatai szabálytalanok, s hajdani magyartanára ezért mindig megrótta, azt jósolván, hogy sosem lesz belőle író.
A szabálytalan mondatszerkesztés abból adódik, hogy széttördeli a bonyolult és az összetett mondatokat, megbontja a szórendet, hátravet bővítményes szerkezeteket, olykor egész mellékmondatokat. A hátravetések következtében sokszor kezdi kötőszóval a mondatokat (elsősorban ezt kifogásolta hajdani magyartanára). A hátravetett egységek sorjáznak-szaporodnak, ismétlődnek, az ismétlődő egységek hozzávetőleg egyenlő hosszúságúak, s a „tagmondat-egyenlőség” lüktetést ad a prózának. Az alábbi példában egyenlő hosszúságú hátravetett tagokat láthatunk, ám az egyenlő egységek kopogása monotóniát eredményezne, ezért az író a negyediket már megnyújtja, s így – akár ösztönösen, akár tudatosan – a növekvő tagok cicerói elvét alkalmazza:
„Abban az évben, amikor Ilonka a kolozsvári egyetem orvosi fakultására került elsőéves hallgatónak, abban az évben kezdődtek el a kilengések. Azok a bizonyos kilengések, amelyek aztán végül is ide vezettek. Ide, látja. Magát is, engem is. Ebbe az erdőbe. És sok-sok millió embert ugyanígy. A halálba, vagy az országútra, mindegy végeredményben.” (Ember az országút szélén, 113.)
„Csak futó pillantást vethettem reá, de arcát örökre megjegyeztem. Sovány, gúnyos arca volt, torz ráncokat rajzolt szája köré a gyűlölet. Csak állt a kocsiban és egyre tüzelt a védtelen, szaladó emberek közé. A magyarok közé. Azért, mert magyarok voltak.” (Hagyaték, 37.)
Sokféle variáció képzelhető el a hátravetéses mondatszerkesztésben. Az alábbi példában rövid csattanót alkalmaz az író, a létige hangsúlyos helyzetben van (emlékezzünk arra, hogy a régi retorikusok nem javasolták ilyen használatát, ha csak nincs az írónak különleges szándéka vele):
„Énnekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha van, nem lehet. Érti? Ő kell tudja, hogy mit csinál, s miért csinálja. Azért Isten. Ha van.” (Hiribi szavai, Elvész a nyom, 12.)
Az alábbi zárlat szinte ütemezhető, ősi hetes (4, 3) hallható benne:
„Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.” (Erdők könyve, 7.)
3.2. Különlegesen szép a hátravetéses mondatszerkesztés, ha alakzatokkal kombinálódik. Az alábbi példában felsorolás található, de egyre bővülő formában, a növekvő tagok elvének megfelelően (az egységek szótagszáma felváltva növekszik: 6, 5, 8, 7, 9):
„László úrfi körülnézett. Először járt ott életében, de tetszett a szemének, mit látott. A szelíd, zöld lankák, a kék vizű tó, a dúsan sarjadó nádas, a virágzó almafák, s fönt a gerinc borzas tölgyei.” (Kard és kasza I., 277.)
Az alakzatok alkalmazása önmagában is a prózaritmus egyik forrása lehet. Különösen áll ez az ismétlésekre és a gondolatritmusokra, ezek mikro-, mezzo- és makroszinten egyaránt jelentkezhetnek.
A Kard és kasza előszavának záró bekezdése – tehát a mezoszint – ritmikus felépítésű: a regény három céljának megfelelően három egységre tagolódik. A tagoló elemek az először, másodszor, végül határozószók, s hármas tagolás-ismétlés érvényesül az utolsó egység összekapcsolt határozóiban is. azt is érdemes megfigyelni, hogy itt is az utolsó egység a leghosszabb:
„Hogy mi ennek az írásnak a célja? Először is az, hogy valamiféle maradandó emlékoszlopot állítson a múltnak, mielőtt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak. Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkára, s ezáltal jövendő nemzedékek okulására szolgálhasson. Végül pedig, hogy az egyszerű szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békazsongás kötözi meg bűvös varázslattal az emberi lelket.”
A makroszerkezetet tagoló ismétlésre az egyik legszebb példa az Adjátok vissza a hegyeimet! előhangja. Szándékosan használom az előhang kifejezést, mert a szöveg itt valóban egy költemény magasságába emelkedik:
„Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!”
Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!”

Ezután még öt bekezdés zárul az Adjátok vissza a hegyeimet! Felszólítással. A bekezdések sorainak száma: 4 – 6 – 13; 8 – 5 – 9. Az első három bekezdés tartalmazza a mondanivaló lényegét, ez a hangsúlyos, s itt érvényesül a növekvő tagok elve. A második három bekezdés az első rész magyarázata. (Adjátok vissza a hegyeimet!, 67.)
A rben és viharban című történelmi regénynek a zárófejezete gondolatritmusra épül: a Mert kell, hogy visszajöjjön! mondat adja meg a témát, s a változat háromszor felel rá: Mert kell, hogy visszatérjen! Az első változatot négysoros, a másodikat ötsoros, a harmadikat egy hosszú, csaknem harmincsoros ritmikus próza előzi meg. Azt állapíthatjuk meg általános tanulságul, hogy a növekvő tagok elve egészen biztosan a bekezdésekre – tehát a mezoszintű nagyobb egységekre is – vonatkozik.
Egészen biztosan a művek egészében, makroszinten is kimutatható ritmikus tagolódás. A Kard és kasza egymást követő nemzedékek életét meséli el, s minden új egységnél azonos típusú leíró részek ékelődnek be a történetek közé. Ezekre a részekre a numerozitás is jellemző (lásd alább).
3.3. A rövid fordulókra épülő, hiányos mondatokat tartalmazó, pergő dialógusokat több írónk is kedvelte, híresek Móricz Zsigmond szaggatott, ritmikus dialógusai, akár az Erdélyben, akár egyéb regényeiben, akár elbeszéléseiben.
„Amikor Mózsira került a sor, a hadnagy úr éppen visszafordult onnan az ablakból, és eldobta a cigarettáját. Egy darabig nézte Mózsit, aztán megkérdezte.

– Hogy hívnak, fiam?
– Táncos Csuda Mózes, szolgálatjára.
– Hovavaló vagy?
– Kommandói.
– Családos?
– Igenis.
– Gyerek?
– Kettő.
– Mi a foglalkozásod?
– Vadőr és erdőpásztor.
(Tizenhárom almafa, 100–101.)

 

Különösen érdekesek a ritmikus párbeszédek, ha sajátos észjáráshoz kapcsolódnak, mint az öregasszony mániákus ismétlései a Farkasverem című Baumgarten-díjas regényben.
3.4. Wass Albert regényeiben számos olyan helyet találunk, melyek a hangsúlyos verselés szerint ütemezhetők. Ha működik az ember belső hallása, feltétlenül érzékeli az ütemes helyeket. Elsősorban a mondatvégeket érzi az ember ütemesnek, s ennek következtében – ahogyan Horváth János írja – az egész mondat a ritmikusság érzetét kelti.
Az ösztönös ritmizálást pedig igazolja a számítógépes program időmérése. A számok nem adnak abszolút egyenlőséget, de jelzik a hosszabb egységek szaporázását és a rövidebb egységek lassítását; ily módon megközelítőleg jelzik az ütemegyenlőséget. (PRAAT 4.2-es programot használtam, a mérésekben Bóna Judit segített, a szöveget Erdei Iván kollégám olvasta lemezre, szeretném köszönetemet kifejezni segítségükért. Az ütemezést a szokásos számokkal adom meg, a méréseket a számok jelzik, milliszekundumokban.
…ömlöttek az emlékek a múltból, könnyfakasztó, vidám, szép emlékek, míg rendre az éjszaka fagyos sötétje elborított mindent, s csak magában maradt ott a pislogó tűz mellett, a halálszagú dombon, a kipusztult néma völgy felett, egyedül, a nyirkosszagú katonasátor előtt, pontosan azon a helyen, ahol valamikor nagyon régen egy Buzát nevű ember ült volt a sátra előtt, hallgatva a tücskök és a békák álmosító zenéjét.” (Kard és kasza I., 275.)

Ebben a bekezdésben az első tagmondat ritmusa a következő:

 4, 4, 2 ömlöttek az / emlékek a / múltból        
                         
765 687 917

 4, 2, 4 könnyfakasztó / vidám / szép emlékek
                       
1231  762 (szünettel: 1132) 1199

Az első esetben a felolvasó érzelmi nyomatékot helyezett a múltból szóra, így kissé hosszabb időtartamú lett a másik kettőnél; tulajdonképpen ösztönösen fokozatosan lassított. A második eset azért érdekes, mert – mint Horváth János írta – az ütemegyenlőség a szünettel együtt valósul meg. Ebből az a tanulság, hogy a méréskor a szünetre is ügyelni kell.
A hátravetett részek egy-egy csúcspontja – ott a pislogó tűz mellett | pontosan azon a helyen – nyolc-nyolc szótagosak, a többi egység hol kevesebb, hol több szótagos, s ez a szabálytalan elhelyezés jól érzékelhető lüktetést ad a prózának.

 

 4, 2 (a) halálszagú / dombon  
                          1000 826
 3, 3, 3 (a) kipusztult / néma völgy / felett    
                         
912 927 763 (szünettel: 1444)
 4, 4, 5, 2 egyedül a / nyirkosszagú / katonasátor / előtt
 
879 (1771) 1042 1100 610
 2, 4, 4 ahol / valamikor / nagyon régen
                        
421 510 (szünettel: 920) 1333
 4, 4, 4 (egy) Buzát nevű / ember ült volt / (a) sátra előtt

A bekezdés utolsó sora – tartalmával összhangban – egészen biztosan ritmikus lejtésű:
4, 4, 2, 4, 3 hallgatva a / tücskök és a / békák / álmosító / zenéjét
 
979 1224 995 (szünet: 577) 1017 1034

Saját – kissé gyorsabb, de hasonló arányú – felolvasásomban az utolsó sor a következőképpen hangzott:
 

4, 4, 2, 4, 3 hallgatva a / tücskök és a / békák / álmosító / zenéjét        824             916 723 1127 885

 

Az öt fiú közül kicsi András maradt csak Bölényesen egyedül. Akárcsak annak idején az apja, ő is szerette a föld nyers, erős szagát, a békés estéket a tó feletti lankák tücsökzenés, békamuzsikás csöndburája alatt. Szeretett szántani, vetni, ültetni, gondozni növényt és állatot. Szerette a nótás aratást, vidám szüretet, ázott birkák szagát, a kék ég felé szálló pacsirták énekét, a vadvirágos erdei tisztásokat, téli vadkanvadászat izgalmát, behavazott erdők csillogó szépségét és az egyszerű, józan életet.” (Kard és kasza I., 245.)

Az idézet első mondatának az a különlegessége, hogy meglehetősen szabályosan növekszik benne a szavak hossza és szótagszáma: 1, 1, 2, 2, 2, 2, 2, 1, 4, 3. Utolsó mondatában a tárgyi bővítmények szótagszáma növekszik: 6, 5, 6, 13, 12, 10, 12, 10. A tárgyi bővítmények maguk – bár nem mindig szabályosan – ütemezhetők.

 3, 3 a nótás / aratást 939 – 856
 2, 3 vidám / szüretet 670 – 813
 4, 2 ázott birkák / szagát 1205 – 714
 4, 2, 3, 3 (a) kék ég felé / szálló / pacsirták / énekét 1272 – 626 – 908 – 860
 4, 3, 4 (a) vadvirágos / erdei / tisztásokat 936 – 600 – 1043
 2, 5, 3 téli / vadkanvadászat / izgalmát (nem mértük)
 4, 2, 3, 3 behavazott / erdők / csillogó / szépségét 757 – 736 – 714 – 1114
 2, 3, 2, 3 és az / egyszerű, / józan / életet 587 – 800 – 1100 – 819

Saját felolvasásomban:
  4, 2, 3, 3 behavazott / erdők / csillogó / szépségét
 
758 557 (+598 szünet) 609 1023 

Wass Albert prózájában érzékelhető a numerozitás, egyrészt érzelmi telítettségük, másrészt a népnyelvi hatás folytán, hiszen maga írja, hogy sokat hallgatta az egyszerű emberek beszédét, s ez a beszéd valamikor – a 20. század első felében – ritmikus volt. A ritmikus próza különleges szerepet tölt be, funkciója van: egy krónikáshoz, egy történetmondóhoz illik a prózaritmus, hiszen Wass Albert a 20. századi Magyarország, különösképpen Erdély krónikásának tekinthető. Prózájának nem a 19. századi romantika ad hevületet és lüktetést, mint például Kossuth vagy Jókai esetében, hanem a bonyolult érzelmektől vezérelt krónikás még bonyolultabb helyzete. (Azért állítom mindezt, mert a Kard és kasza tipikus krónika, s olyan részeket választottam ki, melyek ismétlődő leírások, ténymegállapítások, kissé meditatív jelleggel. Egyébként ezek a leírások – mint fentebb említettem – ritmikusan tagolják a mű egészét, vissza-visszatérnek, sajátos szerepük van.)
3.5. Megfigyelhető a numerozitásnak egy másfajta, sokkal szabályosabb megtestesülése is: Wass Albert regényeiben sok helyütt jelen van az ősi pogány hagyomány, a táltosok, a látóemberek, a látóasszonyok világa. A sámánok, imádságát idéző rítusszövegek ritmusa annyira szabályos, hogy már szinte versnek tekinthetők:
„Mikolt egyedül maradt, hosszú fehér gyászruhájában a fekete sírhalomra boruló fekete éjszaka alatt. Két kezét fölemelte magosra, mint ahogy a sámántól látta volt régen, s belesuttogta az éjszakába az ősi búcsúztatás szavait.
– Fekete föld, tied a teste. Csillagos ég, tied a lelke. Dombok, szelek, fák és virágok, tavak és nádasok, erdők és patakok…tietek az emléke…”
(Kard és kasza I., 198.)
4. Említettem, hogy a beszélt nyelvet az író helyesírása is tükrözi, ezt azonban csak az első kiadásokban figyelhetjük meg; a frissebb kiadásokba belenyúltak a szerkesztőségi korrektorok. Az eredeti szövegezésben a szerző a kapcsolatos mellérendelt mondatok közé nem tesz vesszőt, nem tesz vesszőt az eredeti hozzátoldó értelemben használt s kötőszós mondatok elé sem: Intett s háta mögül már elő is szökött egy kékruhás kicsi tündérleányka. Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe s végigkiáltott az erdőn.” (Erdők könyve, 9.) Mindig egybeírja az -s; -ú,-ű; -jú, -jű képzős melléknevek jelzőit, például kékruhás, kékszemű, nyirkosszagú, töröttlábú, gyűröttarcú, idegenbeszédű, rokkantvállú, s olykor az igenév bővítményét vagy a ragos névmási bővítményt is: földbegyökeredzve, hanyattfekve, porrátörött, felémhajította. Sokszor a vonatkozó névmások előtt sincs vessző, a kiejtést követve: Volt aki ismerte már, de volt sok, aki ott látta először.” (Hagyaték, 136.) Néha elmarad a vessző a hasonlatokban is. Itt arról van szó mindössze, hogy az író helyesírása erősen követi a kiejtést, a hangzást, nem a logikára épülő szabályt érvényesíti.
5. Szabó Zoltán Kis magyar stílustörténetében Jókai és Móricz kapcsán megemlíti a prózaritmust, Mikszáthnál pedig kiemeli, de különösképpen nem elemzi. Viszont utal a prózaritmus népi gyökereire. Az általa jelzett vonulatot feltétlenül kiegészíthetjük Wass Albert ritmikus prózájával. A prózaritmus egészen biztosan kimutatható több mai írónk, így Jókai Anna műveiben, például a Szegény sudár Annában, sejthetően más íróknál is.
Megállapíthatjuk, hogy a prózaritmus nem halt ki, nem tűnt el a ritmikus próza napjainkban sem. Azt is megállapíthatjuk, hogy ritmikus próza az érzelmi telítettségben és a népnyelvben gyökeredzik. Az érzelmeket kerülő, spekulatív próza valószínűleg nem ritmikus. László Zsigmond azt állapítja meg, hogy a realista, értelmi hangsúlyozás széttördelte a verset (László Zsigmond, 1961, 190–191, idézi Vértes O. András, 1987, 19), ez a megfigyelés megerősíti azt a véleményt, hogy az intellektuális jelleg a ritmus ellenében munkál.
A prózaritmus kétféle: nagyritmika és numerozitás. A numerozitást jobb terminusnak tartom, mint a Szepes–Szerdahelyi-féle hangritmust, mert a lényeget, az arányokat fejezi ki (vö. Arisztotelész idézett megállapításával). A mai prózában a numerozitás is érvényesül, mégpedig az ütemek érzékeltetése, nemzeti verselésünknek megfelelően.
Az ütemegyenlőséget számítógépes mérésekkel hozzávetőleg lehet igazolni. (Azt a tényt azonban nem szabad elhallgatni, hogy ebben az esetben sok függ a felolvasótól, illetőleg a beszélőtől. Egy mai átlagos köznyelvi – városi – hadaró beszédben egészen biztosan eltűnik a numerozitás.)
Érdemes volna a numerozitást mai beszédekben is megvizsgálni, például a Kossuth-szónokverseny videofelvételein (sejthető, hogy erdélyi vagy felvidéki beszédekben kimutatható a numerozitás). Érdemes volna például Berecz András mesemondását elemezni a ritmus szempontjából.
A nagyritmika mikro-, mezo- és makroszinten egyaránt érvényesül. A következőkből adódik: tagmondat-egyenlőség és alakzatok (főleg ismétlés, gondolatritmus). A tagmondat-egyenlőség többféleképpen keletkezhet: azonos hosszúságú egységekkel, ezen belül hátravetett szerkezetekkel; alakzatok nélkül és alakzatokkal kombinálva; a növekvő tagok elvét alkalmazva, vagy ellenkezőleg: rövid csattanóval. Az azonos hosszúságú egységeken belül azonos hosszúságú szavak ismétlődhetnek. Nagyobb anyagon, nagyobb szakirodalom ismeretében minden bizonnyal pontosabb tipológia állítható fel.
Horváth János ezt írja: „Mindabban azonban, amit prózai ritmusnak nevezünk, sok az illúzió: hasonló terjedelmű mondatszakaszokat hajlandók vagyunk egyenlőkül elfogadni, a csak helyenként előzengő ritmust folyamatosnak gondolni. Ritmus, sőt versritmus utáni vágyódás lappang bennünk s az szívesen ringatja magát illúziókba.” (Horváth, 1948, 59.) Ez igaz, de azért egyrészt az írók tanúságtétele, másrészt a nagy szakirodalom, harmadrészt a mérések csak igazolják a prózaritmus létezését. A versritmus utáni vágyódás pedig munkál, nemcsak az olvasóban, hanem az alkotóban is. Semmi nem néma, ami nyelvi, bárhogy szeretnék is némelyek bizonyítani.

Felhasznált irodalom:

Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest: Kókai Lajos.
Adamik Tamás (2004) Az ókori retorika. In: Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra: Retorika. Budapest: Osiris Kiadó.
Adamikné Jászó Anna (2006) Az olvasás múltja és jelene. Budapest: Trezor Kiadó.
Arisztotelész (1982) Rétorika. Fordította Adamik Tamás. Budapest: Gondolat Kiadó.
Arany László (1901) Összes művei. II. Budapest
Horváth János (1948) A magyar vers. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia
Horváth János (2004) Verstani munkái. Budapest: Osiris Kiadó.
A. Jászó Anna (2002–2003) Wass Albert prózai műveinek stílusa. Polísz. 68. sz. 55–72.
A. Jászó Anna (2004) Magyar retorikatörténet. In: Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra: Retorika. Budapest: Osiris Kiadó.
Kovács Ágnes (1969) A népmese prozódiájáról. Egy szatmári meseszöveg ritmikai elemzésének tanulságai. I. OK. XXVI.
László Zsigmond (1961) Ritmus és dallam. Budapest.
Mikszáth Kálmán (é.n.) Jókai Mór élete és kora. Budapest: Unikornis Kiadó.
Névy László (1895) Rhetorika – A prózai műfajok elmélete. Negyedik kiadás. Budapest: Eggenberger.
Szabó Zoltán (1986) Kis magyar stílustörténet. Budapest: Tankönyvkiadó.
Szabolcsi Bence (1959) Vers és dallam. Budapest
Szeberényi Lajos (1849) Politikai szónoklat-tan. Pest: Heckenast.
Szepes Erika – Szerdahelyi István (1981) Verstan. Budapest: Gondolat Kiadó.
Szerdahelyi István (1997) Műfajelmélet mindenkinek. Budapest: Akadémai Kiadó.
Szvorényi József (1858) Ékesszólástan, vezérletűl a remekirók fejtegetése– s a szép-irásmüvek kidolgozásában. Harmadik kiadás. Pest: Heckenast.
Végh József Mihály (1966) A népköltészet prózaritmusáról. Nyelvészeti Dolgozatok 60. szám. Szeged
Vértes O. András (1987) Érzelmi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatása. MNyTK. 179. szám. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Az idézetek forrásai:

Wass Albert (1997) Adjátok vissza a hegyeimet! Budapest: Kráter Műhely Egyesület.
Wass Albert (2000) Elvész a nyom. Marosvásárhely: Mentor Kiadó.
Wass Albert (1993) Ember az országút szélén. Budapest: Vörösváry.
Wass Albert (é. n.) Erdők könyve. Toronto: Patria Publishing.
Wass Albert (1994) Hagyaték. Örökségünk. Budapest – Ungvár.
Wass Albert (1996) Kard és kasza. Marosvásárhely: Mentor Kiadó.
Wass Albert (1999) Vérben és viharban. Budapest: Magyar Ház.Wass Albert (1999) Tizenhárom almafa. Marosvásárhely. Mentor Kiadó.

 

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap