Adventkor

Bodor Miklós László, k, 12/01/2015 - 00:16

Rorate caeli désu per

et nubes pluant justum

aperi-átur terra

et géminet Salvatorem

 

 

 

Ülök az öreg fa mellett az alig hasadozó éjvégi sötétségben. Ide nem ér el az alvó falu ezernyi hangja, és fényei se törik meg az éjszaka varázsát. Ide csak halkan ér el a hajnali misére hívó harangszó. Enyhe bűntudattal gondolok rá, hogy a pálos atya ott áll a ledísztelenített oltár előtt  miseruhában, mindig hófehér kámzsája felett, és végig pillantva korán kelt hívein, nem lát a megszokott padban… Én itt ülök, a hideg decemberi égbolt alatt. Hunyorgó csillagok tekintenek rám rosszallóan.

Eredetileg az erdészet rakodója volt a hosszú tisztás. Egyfelől a patak, másik felől egy ritkán járt - fűvel borított - erdei út határolja. Amikor először jártam itt, akkor még óriás társával együtt, ketten álltak őrt az erdő felett. Társa meghalt (mert az ilyen gyönyörű fa-aggastyánok igenis meghalnak, nem pedig egyszerűen elszáradnak) pár éve. Hatalmas törzse, ágai figyelmeztetik az erre járót, hogy az Idő bizony telik, sőt betelik a legerősebbek számára is. Holtában is áll a vén böhönc. Holtában is elégedetten biccent a magvából kelt kis utódra, akiből nem lehetett volna erős suháng sem, ha hatalmas ágai elvették volna előle az éltető fényt. A halott fa talán arra gondol, hogy ez így van rendben. Évszázadokig állott itt. Tavasszal friss zöld leveleket nevelt. Nyárra megérlelte zöld sapkás, fénylő barna terméseit, szét is szórta, kellő távolságra. Némelyiket felkapták a vadak, de mindig maradt a rögökbe bújva, amelyiknek az rendeltetett. Hátamat a halott tölgy-matuzsálemnek vetem. 

Elgondolom, hogy ez a fa még rejteket adott izzó szemű lovasoknak, akik lesben állva várták a portyából visszafelé, Damásdra tartó török csapatot, amint azok láncra vert magyarokat tereltek. Recsegős, agyon terhelt szekereket, zsákmányolt birkákat, láncra vert embereket hajtottak. A magyar huszárok a Kékkői várból lopóztak át a Börzsöny úttalan útjain. Itt csaptak rájuk, váratlan, fergeteges rohammal! A harc rövid volt, és véres. A meglepett török csapat jószerivel magához se tért, zömük már vérben fetrengve fohászkodott Allahhoz.

A harcosok buzdító, a sebesültek könyörgő kiáltásai verték fel az erdő csendjét.

  • Hegyibe, vágd a kontyost! – ordítottak a támadók
  • Ja, Kérim, il Allah!
  • Jézus segíts!
  • Tanri Yardin!
  • Jeti sin!

A török tiszt nem adta meg magát. Egy fejére mért csapást követően engedelmesebbé vált. Lovára kötözve vitték magukkal a győztes magyarok. Ki lehet vele váltani egy magyar rabot a török tömlöcéből…

  • Gyere Juszuf! Kihűl a piláf, ha nem sietünk. Vagy inkább kusz-kuszt ennél? – tréfálkozott a csapat vezére törökül.

Amelyik törökre a rabok rámutattak, hogy kegyetlenkedett velük, egy aszab, és két akindzsi, azt felkötötték. A török sebesülteket egy kivételével nem bántották. Az egyik, megtépett ruhájú, megkínzott leány, amikor szíjaitól megszabadították, felkapott egy földön heverő dárdát. Őrjöngve rontott egy vonagló muzulmán martalócra!

  • A lányságomért, becsületemért! – üvöltötte rettenetes hangon

A fegyvert iszonyú erővel vágta megkínzójába. Senki nem csavarta ki kezéből a gyilok szerszámot.

Négy magyar is megsebesült, egy pedig holtan került a szekerekre. A kiszabadított rabok némelyikének jutott a török lovakból, a sebesültek, a lányfélék pedig a szekereken menekülhettek.

Haza nem mehettek, ott csak halott öregek, és üszkös romok várták volna őket. Házaik felégetve, falvaik népe szétfutott, aki nem tudott, azt megölték. Maradtak a katonákkal és új életet kezdhettek a töröktől mentes megyék valamelyikében.

Az egész csetepaté nem tartott fertály óránál tovább. A huszárcsíny győztesei sietve osontak a rengetegen át, vissza helyőrségükbe a zsákmánnyal együtt.

*

 

A tisztás földje mindig nedves kissé, és hosszúszálú éles levelű sás foltok tarkítják. Szeretek ide járni. Kieső része a területnek. Kevesen gyalogolnak idáig. Nekem pedig a hegy másik oldalán áll a kis faházam. Meredek kaptató megmászása után hamar értem ide. Az öreg fák pedig befogadnak, elmondják nekem a régmúltban történteket.

 

*

 

Még teljes a sötét, vadásztáskám szelíden lóg egy letört ág csonkján. Háromlábú kisszékemen beleolvadok a szeretett tájba. Puskám csöve megtörve fekszik térdemen. Boldog várakozással lesem a virradatot, ami már készülődik a hegyeken túl, valahol a hátam mögött.

Arra gondolok, hogy nem bánnám, ha csupa hajnalból, meg alkonyatból állna a világ. Különösen így Advent idején. Ámbár ugyanígy ülök majd kora tavasszal, az első márciusi hajnalon, amikor majd a hosszúcsőrű vándorok után leskelődök. Ugyanilyen érdek nélküli, mégis szenvedélytől fűtve, mert szalonkázni immár két éve nem enged a túlbuzgó új törvény…

Nincs határozott célom, nem akarom semmilyen erdei lény vesztét a mai nap során.

Érdekes dolog a vadászat mindenképpen. Akit nem a vad, és a Természet szeretete hoz a zöldkalaposok közé, az helyesebb, ha időben abbahagyja. Ha csak a vadhúst szereti, akkor kár azt a rengeteg pénzt puskára, felszerelésre, útiköltségre, szállásra kiadni.

Van egy barátom, igazi vadász, és azt hiszem ő „tüsszenthetett” rám, amikor elkaptam ezt a szenvedélyt. Soha nem tudott, még idősebb korában se úgy odamenni frissen ejtett zsákmányához, hogy a szeme ne legyen párás…

Ma már nem járunk együtt. Tíz évvel idősebb, elnehezült a teste, lábai nem élvezik az itteni meredek hegyoldalakat. Már saját puskáit is átadta fiának. Ez a velem öregedő 16- os bock mégis rá emlékeztet. Amikor közel húszesztendőnyi vágyódás után vadász lehettem, eljött velem a vadászboltba puskát venni.

Kirakatta a támláról a pultra a teljes készletet. Az öblös torkú tizenketteseket félre tolta.

Vékony testalkatú, alacsony ember voltam. „Vasággyal együtt harminc kiló.”

  • Nem neked való! Súlyos, nagyot rúg, és szétveri a válladat. – dünnyögte.

Górcső alá csupán a tizenhatosok, és két formás, kis húszas került.

Végig próbáltuk mindegyiket. Egyiknek hosszallotta a tusáját, másik – szemrevaló, karcsú húszas - lötyögött összecsukott állapotban. Amannak csöveibe nézve, szeme felvillámlott, felhorkantott. Megrándult, akár a vad, ha tőrt ütnek a horpaszába. Visszaadta az eladónak. Nem szólta le- legalább is hangosan nem - de ránézett az eladóra, aki behúzta nyakát, ’s szépen hátravitte a raktárba. Végül ez a puska maradt a pulton.

  • Ezt kell megvenni! Túl jó lesz neked, kétbalkezes, nem érdemelsz ilyet, de már mindegy… Szeresd nagyon! - nyújtotta felém, ingerkedve.

Barátomat két éve temettük, de ha valami nehéz helyzetbe keveredek itt az erdőn, érzem: velem van, amikor megoldom. Segít. A puska jól dolgozik, és ha nem talál, tudom, hogy a lövéskor, a „gyógyíthatatlan kétbalkezes” hibázott.

 

*

Kivilágosodott. A rétaljban a szórónál kukoricát hintettem a hajnalpírtól veres földre. Meglátogattam a Török vágásban a nagy szarvas etetőt. Lehúztam a padlásáról pár napra elegendő szénát.  Hullott almát, vadgesztenyét szórtam a vályúkba.

A közelben muflon kosok szarvainak csattanását hallottam. Reménykedtem, hogy megláthatom viaskodásukat, ám nem jöttek ki a nyílt terepre.

A déli harangszó már a hegyről lefelé talált.

 

Hazafelé az öreg juhász sok-sok éve kántált Lucázó versét dünnyögöm:

 Heverő legyen a tyukjok, ludjok,

bornyazzon meg a tehenjek,

csikozzon meg a lovok,

fiazzon meg az asszonyok,

vas legyen fazekok,

cin legyen tányérjok!

A lánnak szép mátkát,

a leginnek azok szerint,

Dicsértessék az Ur Jézus!

  • Ádvent van. A várakozás ünnepnapjai.

Izaijás szavait kongta a harang:

 

„Az Úr maga ad jelt nektek: Íme, a Szűz méhében fogan és fiat szül, neve Emmánuel: Velünk az Isten!” (Iz 7,10)

 

***

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap