Ady ajándékai

Jókai Anna, sze, 11/22/2017 - 00:11

 

A gyermek- és serdülőkor határán találkoztam vele. Ő volt az első költő, aki megfenyegetett. Beoltotta kis életemet a bizonytalanság félelmével: aminek elébe megyek, amibe sürgetően kívánkozom, az nem az eddig elibém tartott képeskönyvek és lovagregények világa, hanem inkább a népmesék kegyetlenségéhez hasonlatos – a mesék igazságtevése nélkül. Ady kicserélte a fejem fölött a Holdat, andalítóan buta, tejfehér bámészpofa helyett zöldezüst, kemény, titokzatos hatalommá változtatta. Azóta a halál lovainak cinkosa a Hold, s ellensége minden teljesülő édességnek. De Ady adta nekem a Napot is: makacs, dacos imádatát a győzelmes sugaraknak – az életerő szakrális diadalát a fojtó ködökön. Nap és Hold: lényekké változtak át, s amiről azt hittem, egyensúly és békesség: harccá változott bennem és körülöttem minden.

Önszerelme meghökkentett és egy kicsiny időre bűneimre fölmentést adott. Csak később értettem meg, az önszerelem ily magas hőfoka hogyan válthat át törvényszerűen a mindenség szerelmébe, hogyan szenteli a Rész az Egész szolgájává magát. Saját sóvárgásom az elérhetetlenre, életem – az álom és realitás közötti feltölthetetlen árnyékvölgyben – egy ideig az Ő alakjában talált gigászi rokont, ellátott a sejtelmekben való létezés káros menlevelével. De később Ő maga tépte szét ezt az igazolást, s éppen a legfontosabb ügyben: a személyiség és nemzet önteremtő, folytatólagos ügyében, hátrahagyva az Értől az Óceánig vezető út akarati térképeit. Megtanított az ellentmondásokat nemcsak fölismerni, de elviselni; megtanított, milyen teher országot, embert, életet a szubjektum ösztönösen szépítő lencséje nélkül szeretni, s épp ezért igazán szeretni. Tőle tanultam dölyföt – s mégis tőle, a leghetykébbtől, alázatot. A világ szerkezetébe pillantó ember kétségbeesését, ahogy kontárok és mészárosok összeszokott működését figyeli – s olykor elfogja a gyermeki döbbenet: „…szörnyűséges, lehetetlen, hogy senkié, vagy emberé az Élet, az Élet, az Élet.”

A muszáj-Herkulesség örök fortélyait is tőle lessük, elgyöngülésünk is harcmodor, vélt vagy való sebeink munkaeszközzé nemesülnek, mert ez az ő példája. Érzékennyé tette fülünket az itt – és ott! – összehajoló magyarak torokhangjaira, valamiféle tartást, az őrülettel is dacoló tartást ránk borított. De mindenekfelett adta a befejezhetetlenség mámorát, a száguldás kényszerét, mert azt sugallta és sugallja: minden megtapintott céltábla mögött egy másik, szabadabb mezőbe vesző céltábla várakozik – s a fáradó lovas mindig új, de mindig önválasztotta lovon egyre csak azt közelíti…

Bár útjainkon a hínár is új és új. És lovainkra les „az ordas, bölény s nagymérgű medve”.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap