Ady Endre versmondói

Jókai Anna, cs, 11/23/2017 - 00:08

 

 

 

 

 

Életre kelteni azt, aki végleges szellemi halálba távozott, vagy eszményeinek hatósugara saját korával elenyészett, szánalmas kísérlet lenne, csinnadratta, görögtűz. Ami viszont folyamatosságában, a nap világosságával működik, azt nem szerencsés egyetlen alkalomban mértéktelenül túlfuttatni, a bőség gyönyörét a csömörig erőszakolni. A „Petőfi-év”-ben éreztem úgy, a kevesebb (és válogatottabb) tiszteletanyag mélyebben érintette volna a nemzet rétegeit, s nem petyhüdt volna el idő előtt a közfigyelem feszessége. Néha meg egy-egy – elsikkadt vagy perifériára szorított – évfordulókor sürgető ingerültség támad bennem: a nyilvánvaló, de mégis rejtőző (vagy elcsukott) értékek alaposabb feltisztítását, fénybe emelését szorgalmaznám. Néhány költőre, íróra, eseményre valami fátyolos árnyékféle borult – s talán csak egy kicsiny, de összehangolt segítség, tovább hordozó, levegősebb tisztásra cipelő kortársi igyekezet kéne ahhoz, hogy jobban vizsgálhassuk, szabadabban láthassuk homályos arcukat. Például Kodolányiét, az én „listám” éléről.

De a kijjebb rekedtekért sohasem a már „beemelt”, a vitathatatlanul útteremtő a felelős. A fényt nem elvenni kell, hanem a pászta ívét szélesítve, a maguk módján fontosakra, érdemesekre is kiterjeszteni. Adynak jár a dicsőség. Különlegesen illeti, mert úgy óriás, hogy még ma sem egészen közkincs a nagysága. Többen méltatják, szavalják, mint akik értik, többen dicsérik, mint akik szeretik. Életérzésének aktualitása halványabbnak látszik, mint József Attila öröksége – talán mert életműve jobban „előre szeletelt”. S néhány szelet, bizony, kendő alatt félretéve, eldugdosva; mintha anélkül is összeállna a termett gyümölcs egész harmóniája!

Tanítottam Adyt. Általános iskolában, majd gimnáziumban. Bevallom, tizennégy éves korig a többség csak az önmagát leegyszerűsítő, szűkebb Adyt ismerte meg, ugyanez a többség a középiskolában ennek ellentétét, a túlhabzó „adyságot”. S mindkét képet a korai Adyból alakították. Ady Endre utolsó évei még nem költöztek teljes pompájukkal sem az észbe, sem a szívbe – s életegészének tartását is szívesebben helyettesítik pózzal. Pedig a póz csak védőköpeny, még ha rásül is a testre – a tartás viszont belülről támasztja, a csont szilárdságával a romlékonyabbat. Tartást nem lehet kölcsönvenni, utánozni. Ady szenvedése, tépettsége és tépései, lázadása, gyökeres magyarsága, jobbat keresése nem az egyszeri csatához kötődött egyszeri harcmodor, hanem belső igény; egyetemes jegyei az évforduló sűrítettségében fokozottan kitárulnak – illetve lehetőség adódott, hogy kitáruljanak. S ebben a lélekművelő feladatban az első illetékes: a költő hamisítatlan szava.

Sokan inkább olvassuk a verset, s „akinek füle van”, belül hallja. Mások előbb meghallgatják, s csak utána engedik a betűkön át is magukhoz. Vagy – a hangzás és értelmezés különbözőségében gyönyörködve – újra s újra megfürdünk egy ismert, szeretett versben. Senki sem tagadja a megszólaltatott vers mozdító erejét. Ezért minden vers választás – s ebben a választásban a választó személye is megbújik. Valamennyi „szavaló” vállal valamit Adyból, saját érzés- és gondolatvilágát hozzá méri, így aztán előadásmódjából az értelmezés tévedése, az Ady-jelenség félremagyarázása esetenként kitetszik – vagy éppen (ritka kivétel) a kor „áthallásával” gazdagodik.

Nem hiszem, hogy létezik általánosságban helyes versmondó stílus, mint tűzön-vízen érvényesítendő eszmény. A versnek magának (még egyazon költői életműben is különbözően) van stílusa. Ennek felismeréséhez nemcsak tehetség, de szellemi, „belső iskolázás” is szükséges. Adynál éppen az a csoda, hogy az oszthatatlan, egységes nagyság hogyan tárja fel részleteiben, tenyérnyi meztelen darabokban az élettestet. S ez a tárulkozás mindig őszinte. Meglehet, szenvedő, de sohasem önsajnáltató, lázadó, de nem hőbörgő, kereső, de nem tévelygő, éntudatos, de nem hencegő, – alkalmazható, de nem kisajátítható. Igazsága vagyon Nagy Lászlónak, amikor néki „Ady Endre ostora tetszik”. Többágú ostor ez, egyszerre vágja vele magamagát és a zavarodó világot. Hosszú, erős ostor: kell, hogy idáig érjen hegyének csípése. Mit tehetünk tehát, ha Ady indulatát kívánjuk a mának idézni? Tisztelettel a vers lelke előtt a különbözőség hangját az egységen belül megkeresni, s ha rajtuk áll: az anyag megválasztásával szavazni. Aztán a művészi, előadói alkat, az önismeret döntsön: ki mire képes. Közvetíteni a verset – vagy megélni azt. Egyik mód sem kisebb. Csak egyet nem művelhet senki: a közbülsőt – a csúszkálást a kettő között. Nem követheti el, nemcsak a verssel, de saját személyiségével sem ezt a stílustörést. S mintha a televízióban zajló Ady Endre vers- és prózamondó verseny résztvevői (kevés kivétellel) mégis mintha ide-oda csúsznának… Nemcsak szavalva lehet valaki a vers barátja! Mintha szürkébb, fáradtabb lenne ez a versengés, mint a korábbi hasonlóak. De igazságtalanság lenne ezen a mezőnyön számon kérni; aminek mércéjét a versmondáshoz hivatással szegődötteknél kell keresni. Hadd emeljek ki néhányat azok közül, akiknek Ady-mondása számomra igaz. A vers szellemének közvetítésére (Nagy László magashúzású, televíziós Ady-idézésében) Juhász Jácint adott példát. Csak ült egy furcsa széken (kínpad vagy paripa), alak és tárgy egymást támogatta, szeme se rebbent, szinte foga se csillant a csikorgó mozdulatlanságban, s mégis, a szenvtelenség ily magas hőfoka átváltott saját ellentétébe: a hallgatóban váltotta ki a szenvedélyt, a kavargást, a nyugtalanságot, a vihart. A színész átengedte személyét, mint edényt, Adynak. Alázattal a megnyilatkozó mögé vonult. Szacsvay László egy televíziós irodalomórán hasonlóan cselekedett: oktató közlésbe ékelve emelte alkotás rangjára az illusztrációt. Bebizonyította: az alkat külsőleges jegyei (amit sokan Adynál is meghatározónak tartottak) mit sem számítanak, ha létrejön a belső rezonancia kivételes állapota.

A vers megélése a közvetítésnél veszélyesebb. Gőgösebb is: a személyiség nem visszavonul, hanem beleköltözik a nagyságba. Eggyé válik vele a bűvöletben. Aki erre vállalkozik, jól kösse meg a lelkét, vagy töltse meg súlyos üzemanyaggal, el ne szálljon, vissza ne zuhanjon. Latinovits Zoltán – Ady-lemezén – megkísértette Adyt, és Ady az ő ajánlkozását elfogadta. Nem tudtam előtte, hogy ez lehetséges: ez a lecsupaszított idegtépés, ez a dísztelen azonosulás, ez az elemezhetetlen megtörténése a versnek.

És újratörténése Adynak, egy évforduló ürügyén, talán ez a lecke. A „befejezhetetlen” továbbgondolása. Frázismentesen, óvatosan, a kései Adyra hívebben figyelve. Mélyebben kapcsolni őt a jelenhez, akár idézzük szavait, akár körítjük. Ne csalódjon. Ő így hitte: „Amit adtam: örökség s nem divat.”

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap