Ahogy emlékszem 1/2.

Jankovics Marcell, v, 01/14/2018 - 00:12

 

 

 

 

 

 

 

Animáció félárnyékban?

 

 

     Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően a filmgyártás államosításának részeként jött létre a később Pannónia Filmstúdiónak nevezett alkotóműhely, mely az ideológiai parancsnak megfelelően, az állami ellenőrzés (cenzúra) szándéka szerint az egyetlen olyan stúdió lehetett, ahol forgalmazásra számító rajz- és bábfilmek, későbbi gyűjtőnevükön animációk készülhettek. Ebben a közegben ellenzéki szellem, művészi önállóság sokáig elképzelhetetlen volt. Ismeretes, hogy az animáció hagyományos formái időigényesek és költségesek, különösen, ha nyilvános bemutatásukat tervezi alkotója. Ez megkönnyítette a cenzúra helyzetét, nem kellett számolnia független, „földalatti” magánkezdeményezésekkel, amelyeket jóval későbbi felbukkanásukkor szándékosan lekezelő amatőr jelzővel illettek.

     A Pannónia, amikor odakerültem (1960), két részlegből, „osztályból” állt. Az egyikben folyt a szinkronizálás, a másikban készültek a rajz- és bábfilmek. Később a két osztály főosztály (1964), majd stúdió (1968) lett. Végül el is váltak egymástól (1986). Az ősidőket idézte, hogy Dargay Attila, aki 1951-ben már „pályán volt”, ha fölvette a telefont, még a 90-es években is azzal jelentkezett be: „Tessék, Rajzosztály!”

     A két részleg politikailag erősen különbözött egymástól. Ameddig szinte csak a szovjet filmeké voltak a mozik, a szinkron az oroszul nem tudó, épp csak tanulgató közönség ideológiai meghódítását szolgálta. Később a nyugati filmek szinkronizálása a  „harc eszköze volt az imperializmus ellen”: a magyarítás cenzúrázást is jelentett. A filmek feliratozását azért sem Pártolták, mivel megkönnyítette volna az idegen nyelvek tanulását. A Szinkronosztály kádergyűjtő volt, vezető munkatársai, dramaturgjai (a fordítók) sokáig csak megbízható elvtársak lehettek. Első közös igazgatónk, Újhelyi József, amúgy jóindulatú naiv ember, még akkor is hitt a kommunizmusban, amikor elvtársainak túlnyomó része már saját kapitalista jövőjét építgette. A Pannónia párttagsága is túlnyomórészt a szinkronosokból és az adminisztrátorokból verbuválódott.

     A rajzfilm a 60-as évekig a tűrt kategóriába tartozott. Meglehet azért, mert menedéket jelentett osztályidegeneknek, deklasszáltaknak, a hatalom által elítélt művészeti irányzatok képviselőinek. Közéjük tartozott Dlauchy Ferenc grafikus, festő, litográfus (1931–1975), Nagy Attila festőművész (1929–2004), András Tibor (1921–2000), akinek nyílt ellenzékiségét az 56-os forradalom alatt készült rajzolt, festett „tudósításai” tanúsították. Nagy Pál rendező (1921–?) a legenda szerint „horthysta katonatiszt” volt. Az orosz hadifogságból hazatért Réber László (1920–2001) a Kisgazda Párt vicclapjának, a Szabad szájnak a karikatúristája volt egészen a megszűntetéséig, ekkor állt rajzfilmesnek. Akárcsak a jóval később szabadult Szombati Szabó Csaba, ő is a hadifogságban szerzett alkalmazott grafikusi gyakorlatot. Későbbi felesége, Almássy Katinka grófnő volt a „kollektíva” legelőkelőbb tagja, de nemesi származású volt Macskássy Gyula (1912–1971), Dargay Attila (1927–2009) és a Stúdiót világhírbe vezető dr. Matolcsy György (1930) is. Jellemző életpálya dr. Csonkaréti Károlyé. Jogász végzettséggel a Rákosi-korszakban „muszos” (munkaszolgálatos) katona volt. Nem kaphatott végzettségének megfelelő munkát, a Pannónia festékkonyhájában keverte a színeket. Szabadidejében építette föl második életét: könyveket írt az osztrák-magyar hadiflottáról, a dunai flotilláról, a rendszerváltás után a kommunista munkaszolgálatról.  Az alapító atyák és anyák közül sokan nem bírták a Rákosi-korszak fojtó, fenyegető légkörét. Közülük néhányan disszidáltak azok nyomán, akik más okból, de már a háború előtt, alatt „olajra léptek”. Dávid Teréz (Tica, 1921–2012), az USA-ban később Tissa Davidként szakmai karriert befutott nagyszerű animátor 1950-ben, Kozelka Kálmán és felesége, Mocsáry Ida 1956-ban hagyta el Hollandiába tartva az országot.

      Rendezőink közül többen a Képzőművészeti Főiskolára jártak, Dargay Attila és Kovásznai György (1934–1983) is, mindkettőjüket kirúgták. „Kovász” előbb maga hagyta ott: “Egyszerűen azért jöttem el, mert a tanárokat tehetségteleneknek, a szellemet pedig ostobának tartottam.”- nyilatkozta később. Egy ideig bányában dolgozott, majd 1957-ben visszatért a Főiskolára, ahol festészetét felháborítónak, botrányosnak tartották, még ugyanebben az évben kirúgták az intézményből.

      Néhány szegény, nem túl sikeres névtelen festő, grafikus talált ideig-óráig megélhetést rajzolóként, hátteresként nálunk, de munkát, önkifejezési lehetőséget kapott nagy művész is.

      Huszárik Zoltán (1931–1881) miután családja kuláklistára került, kirúgták a Filmművészeti Főiskoláról (1952). Ezután több rajzfilmben dolgozott.

      Korniss Dezső (1908–1984) a 60-as évek legelején babafejek festéséből élt. „Kovász” lopta be első filmje, a Monológ (1963) munkatársaként. Utána több rövidfilmet készítettek együtt, Korniss képeinek, kollázsművészetének fölhasználásával. (Gitáros fiú a régi képtárban, 1964; Reggeltől estig, 1967; Egy festő naplója, 1968; Házasodik a tücsök, 1969.) 

      Emlékezetem szerint egy Pannóniás filmet tiltottak be, ez a Gitáros fiú a régi képtárban volt. Prüdériából, a beatzene iránti hivatalos ellenszenv és Korniss filmbe csempészett nonfiguratív képei miatt. (A zenét Sztevanovity Zorán szerezte!) A filmben egy óriás kövér meztelen nő ül félig háttal nekünk és tükörben nézegeti magát áttűnésben. Előtte apró beatzenész ugrabugrál a gitárjával. Az animációt a róluk készült fotók összevissza egymásutánja jelentette, a fotók még csak nem is szinkronban cserélődtek a zenével. Emellett gyenge minőségűek és monokrómok voltak. Mégis. A cenzort az háborította volna föl, hogy a látnivaló a kukkoló szerepébe kényszerítette?

      Papp Oszkár festőművész (1925–2011) nem volt üldözött művész, de támogatott sem, mivel a Szürenon csoporthoz tartozott. Absztrakt portréiból Vajda Béla (1935–2011) rendezett filmet (Arcok mögött, 1971).

      Gross Arnold (1929–2015), noha már 1955-ben megkapta első Munkácsy-díját, 1967-ben pedig a másodikat, egy rövid időre beállt fázist rajzolni Szabó Szabolcs stábjába. Lehet, nem rászorultságból, hanem a műfajjal akart közelebbről megismerkedni.

      Személyes tapasztalatom szerint nemcsak a „rossz” származásúak, nemcsak a nem kívánatos stílust képviselő művészek, hanem a Rajzosztály majdnem minden alkotó munkatársa utálta a fennálló rendszert. Ez egyszerűen a rendszer „érdeme” volt, de következett abból is, hogy erre a pályára szinte kivétel nélkül polgári ivadékok, Ipar- vagy Képzőművészeti Főiskolát vagy „Kis Képzőt” végzettek jelentkeztek. Volt, aki nyíltan is hangot adott véleményének, például Csermák Tibor (1927–1965) vagy Szabó Szabolcs (1927–2003), akit, ha jól tudom, szintén kirúgtak az Iparművészeti Főiskoláról.

      Voltak, akik csak „rovott politikai múltjuk” miatt tettek lakatot a szájukra. Czipauer János (1926–1989) a forradalom előtt szinkronrendező volt, a forradalom alatti magatartása miatt utána már csak rajzfilmvágó lehetett. Matolcsy György a forradalom idején a vállalati munkástanács tagja volt. Nem büntették, de saját elbeszélése szerint ezzel fogták a rendszerváltozásig.

     Az én történetem is megér egy bekezdést. Rövidre fogom, mert önéletrajzi „regényemben” (Lékiratok) részletesen megírtam. Első tartós munkahelyemen, amelyben szintén jó közösségbe kerültem, a szélsőbalos vezetésű Erőműjavító és Karbantartó Vállalat (ERŐKAR) többségükben nem baloldaliakat – értelmiségieket! – foglalkoztató Anyagvizsgáló Laboratóriumának voltam betanított segédmunkása. Tudtak róla, hogy szeretek rajzolni. Le is kellett rajzolnom minden munkatársamat. Művezetőm, dr. (!) Szabó Lajos (> Csonkaréti Károly) amatőr bábfilmes volt, és diákkorából ismerte Szabó Szabolcsot. Egy hétvégi evezés alkalmával tőle szerzett tudomást arról, hogy fölvételre keresnek rajzolni tudó fiatalokat.

      Tanácsára jelentkeztem. Szabolcs próbarajzokat készíttetett velem. Vártam az értesítést. Eltelt 1 hónap, nincs válasz. „Szabó apuka” (ő is 27-es!) azt mondta, telefonáljak. Ekkor már nem Szabolcsot hívtam, hanem a Rajzosztály vezetőjét, dr. Matolcsy Györgyöt. Érdeklődésemre azt mondta, hogy nem tud róla(m), de utánanéz. Eltelt újabb 2 hét, akkor telefonált, és közölte, hogy FÖLVETTEK! Legyek szíves befáradni, és vigyek magammal egy rövid önéletrajzot.

     A mondott időben megjelentem Matolcsy irodájában. Elolvasta az önéletrajzomat. Semmit nem titkoltam el, sem apám börtönéveit, sem a kitelepítést. Nem láttam értelmét. Felnézett a papírból, és azt mondta, be tudnám-e küldeni a szüleimet. Mondtam, édesanyámat, apám a börtönben kapott agyvérzése miatt nincs olyan állapotban. Hazamentem, elmondtam, mi a helyzet. Anyám másnap kiment a stúdióba. Amikor hazajött, beszámolt a beszélgetésről, amelyen Kozma Panni, a személyzetis is jelen volt. Azt mondták neki, hogy fölvesznek, de „tiszta” önéletrajzot kell írnom a megadott szempontok szerint, és soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetek a valóságról. Arról sem, hogy ők tudtak róla, és a hamis önéletrajzot ők javasolták, adatai tőlük származnak. Mi lett volna belőlem, ha nincsenek ilyen jóakaratú emberek? Kozma Panni, Matolcsy Gyuri, amíg élek, nem fogom nektek elfelejteni. Kozma Panni, aki hamarosan elkerült a Pannóniától, egyszerűen csak jóindulatú volt, a Szinkronoldalon is voltak ilyenek. Nem mondtam eddig, a Pannónia Szinkronosztálya az ERŐKAR bolsevikjaihoz képest angyalok gyülekezete volt. Matolcsy Gyuriban szerintem osztályszolidaritás is működött.  Ő is nemesi ivadék volt, polgár felmenőkkel, akik közül sokan közhivatalt töltöttek be a régi világban, még egy olyan nagybácsi is akadt, akivel ő is jónak látta nem dicsekedni. 1978-ban, a Kossuth-díj átvétele után megkérdeztem tőle, hogy meddig titkoljam még, ki és mi vagyok én tulajdonképpen. Legyintett, mondván, most már nem szükséges.

      Még az olyan későn jöttek is a segítségére szorultak, mint Mikulás Ferenc.  1957 tavaszán a forradalomban való részvétele miatt eltávolították a középiskolából. Ezek után segédmunkásként, majd geodétaként dolgozott. Forgatókönyveket írt és dokumentumfilmeket rendezett a Bács-Kiskun megyei Filmstúdióban 1970-től lett a Stúdió munkatársa – ő is Matolcsy Györgynek köszönhetően.

      Még egy nevet kell megemlítenem. Komlós Kláráét, Komlós János időközben elvált feleségéét (1920–?). 1952-ig ő is az ÁVH alkalmazottja volt. Ezután a Távközlési Kutatóintézet személyzetise lett. 1961-ben került a Pannóniához dramaturg, majd „művészeti vezető” beosztásban. 1968–1975 között párttitkár volt és az óvónénink lett.  Mint Dizseri Eszternek adott ezredvégi interjújában maga nyilatkozta: „Akkoriban fontos volt, hogy a helyi pártemberek támogassák a művészetek lehetőség szerinti kibontakozását.” Kovásznai Monológ c. filmjét védte például Budai György, a Filmfőigazgatóság ránk állított cenzora ellenében. „Konfliktusom támadt Kovásznai filmje megítélésében” vele. „Mondanivalója sok szempontból problémás volt abban az időben.[…] Csak nagy nehezen ment át ez a film a szűrőn.” (Ezt a film mai nézője nem értené. Budai elvtárs eredetileg ortopédiai szakmunkás volt, de nagyon éber.) „Én a Monológot mindig aktuális, politikai mondanivalója miatt örökbecsű filmnek tartom. ” – így az egykori párttitkár. (Dizseri Eszter: Kockáról kockára.)  

      Dolgoztam a filmben, Budai et. problémája a „bajusz” lehetett. Az első világháborúhoz vezető időket a filmbeli szöveg és kép a harcias bajusz elhatalmasodásával illusztrálta. A 60-as évek elején a politikai bajuszról a sztálinistáknak az akkor már ódivatú Sztálin-bajusz juthatott az eszébe. 10 évvel később, amikor a Lúdas Matyi Döbrögijét Sztálinról mintáztam, a hasonlóságnak Matolcsy azzal vette el az élét, hogy a filmhez ezt a mottót kapcsolta: „Búcsúzzunk nevetve a múlttól!” Ha ez olyan könnyen ment volna. Hiszen még félmúlt sem volt!

      Komlósné az interjúját így folytatja: „Reisenbüchler Sándor volt a másik ilyen zseniális filmalkotó, akinek »problémás« munkái voltak. Mindig akadt bennük olyasmi, ami miatt szerették volna elbuktatni. Rengeteg tehetséges ember gyűlt össze ebben a Stúdióban, és a konfliktusain nőtt naggyá.”

      Reisenbüchler (Büki) egyik konfliktusát fatális egybeesés szülte. A Nap és Hold elrablása c. filmjének az átadása az 1968-as csehszlovákiai bevonulás másnapjára esett. Az átadáson a mindenkori igazgató, Matolcsy (fő)osztályvezető, a lektorok, a dramaturg, a párttitkár, Budai vettek részt és az áldozat, vagyis a rendező. Alkalmilag a Művészeti Tanács – ilyen is volt – meghívott rendezőtagjai. Budainak kellett „átvennie” a filmet. A vetítésen (én a hangmérnöki szobából sutyiban néztem) nem volt senki, akinek a világosságot elrabló sárkányról ne a csehekhez bevonuló baráti hadseregek jutottak volna az eszükbe.

      Komlós Klára magatartását talán kiábrándulása férjéből és a pártból magyarázza: „1975-ben mentem nyugdíjba, így akartam lemondani a párttitkárságról. Három testvérem élt Izraelben, és nem kaptam útlevelet, hogy meglátogassam őket.” (A 67-es „hatnapos” izraeli–arab háború idején a szocialista blokk hivatalosan az arab oldalra állt, ez a Pannónia minden zsidó származású dolgozóját szó szerint kétségbe ejtette.)

      Én is csak jót mondhatok róla. A 70-es évek elején „fent” kifogásolták, hogy kevés a párttag a rajzfilmrendezők között. Elsőnek engem próbált rábeszélni, a II. kerületi párttitkár asszonnyal (utóbb az MDF budapesti zászlóvivőjével) karöltve. Elutasításomat elfogadta, indokaimat is, soha nem szenvedtem később hátrányt emiatt. Eleve tudhatott apám ügyéről, hiszen, mint az már akkor is sejthető volt, és később ki is tudódott, Komlós János apám egyik kihallgató tisztje volt.     

      A dramaturgról is érdemes szót ejteni. Matolcsy róluk ezt mondta Dizseri Eszternek: „a szocializmus építésének időszakában mi volt a dramaturgok szerepe? Köztudottan a politikai komisszárság, és feladatuk a cenzúrázás.” Rögtön utána árnyal: „A Pannónia Filmstúdió sikereihez talán az is hozzájárult, hogy itt nem ilyen dramaturgok dolgoztak.” Ilyenek és nem ilyenek. Az én időmben, vagyis attól kezdve, hogy forgatókönyveket írtam és filmet rendeztem, először Görgey Gábor (1929) volt a dramaturg (1964–68), őt Gáll István (1931–1982) váltotta. Az ő helyére lépett 1971-ben Hankiss Elemér (1928–2015). Görgeyt Komlós János „ajánlotta”, aki maga is írt rajzfilmforgatókönyvet. Neki akkor lazult meg kapcsolata a Pannóniával, amikor elvált a feleségétől. Görgey „átlátszó” volt, származása miatt igyekezett megfelelni.  Előzetesen szűrte a filmterveket, vagyis cenzúrázott. Volt egy filmötletem (A szobor), amiről azt mondta, hogy ez az utóbbi évek legjobb filmnovellája, de sajnos, megvalósíthatatlan.  Arról szólt, hogy egy város köveiből akkora szobrot építenek, hogy mindenhonnan látható legyen (belásson minden ablakon), de emiatt kezdenek elfogyni a házak, a szobor végül a saját súlya alatt összeomlik, maga alá temetve mindent. ( A Jókai Anna 80. születésnapjára készült Emlékkönyvbe olvasható 1 oldalas szinopszisa.) 

      Görgey alkotó módon is beleszólt a tervekbe, ez másért volt (nekem) gond. El kellett fogadnom a Tendenciák c. filmtervemre vonatkozó javaslatait, emiatt az eredetileg másfél percesre tervezett film túl hosszú és rossz lett.

      Gáll Istvántól féltem. Ő aztán nem volt átlátszó. Szürke, zárkózott ember volt, az animáció nagyon távolesett az érdeklődésétől, nem értettem, mit keres nálunk. Ráadásul úgy nézett ki, mint egy vizsgálóbíró. Kárt azonban nem okozott.

      Hankiss Elemér magasabb minőség volt, független elme. Vele már vitatkozhattam, és nem kellett megfogadnom tanácsait.  Nem számolt azzal, hogy terveimről alkotott őszinte, „szivárványos” véleményére alapozott döntések sok álmatlan éjszakát okoznak nekem. Mindeközben nagyra tartott, még tévéelnök korában is igyekezett a kedvemben járni. Bántotta, hogy nem kedvelem. Nagyon is kedveltem, csak sok mindenben nem értettem vele egyet.

      Komlósné nem tért ki rá, csak finoman utal rá a „konfliktus” többes számával, hogy a legtöbb rendezőnek, forgatókönyvírónak meggyűlt a baja a cenzúrával. Egy-két példa. Csermák Tibor Mackókalandja (1962) egy közismert mesét dolgozott fel. Két bocs nem tud osztozni egy darab sajton. Jön a róka, fölajánlja a segítségét. Kettévágja a sajtot, de a két rész nem egyforma, erre leharap a nagyobbikból, hogy egyforma legyen a kettő, de túl nagyot harap. Ez így megy, amíg meg nem eszi az egészet. Nem tudom, Budait vagy Újhelyit aggasztotta, hogy a két mackó lenne az USA és a Szovjetunió, de ki a róka? Nem tudom, Tibor hogyan vágta ki magát.

     Nepp József (Dodi) Foky Ottó forgatókönyvírója volt. Írt neki egy kis szatírát arról, hogy az egér a spájzban rágcsálás közben átrágja magát Mao Ce-tung kis vörös könyvén, és ettől óriás lesz (Én, az egér, 1969). A terv átment, de közben változott a szélirány, és az addig haverkodó Budai et. a film átadásán jeges hangon rögtön leneppelvtársozta Dodit, és követelte a film átalakítását. Megtörtént. Az egér a spájzban dinamitot evett (az is szokatlan egy spájzban, nemcsak Mao könyvecskéje), és úgy lett óriás, hogy fölrobbant. A film nem lett jobb, és így végképp nem volt semmi értelme. (A rendszerváltás után tudtuk meg, hogy Foky besúgó volt. Hogy emiatt vállalta, vagy már korábban is az volt, az nem derült ki.)

      Nekem még két idevágó saját történetem van: a Fehérlófiáé és Az ember tragédiájáé. Volt több kicsi is persze, a már említetten kívül a 70-es évek közepén. 13 Gusztáv-ötletemet azért utasította el a stúdióvezető, mert az addigiaktól eltérően nem a kisembert pécéztem ki, és vidám hangnemem szatirikusan kesernyésre váltott.

      Nem a Fehérlófiával volt baj, hanem azzal, ami helyett a Fehérlófia valósult meg nagy nehézségek árán. Írtam egy mesét sok hősmeséből összegyúrva. Hiába álltak ki mellettem a Művészeti Tanács rendezői, a stúdióvezető nem engedte gyártásba. Illetve a viták lezárásaként a végén kifakadt, ő nem támogatja, vigyem a forgatókönyvet Aczélnak. Ha ő áldását adja, akkor egye fene.  Nem az vagyok, aki Aczélok segítségét kéri, úgyhogy ez elmaradt. A kifogás ez volt: a film (a mese) az örök körforgást dicsőíti, és ezzel tagadja a fejlődést, a társadalmi haladást. Hankiss Elemér javaslatára megalkudott, azt ajánlotta, adjak be tényleges mesefilmterveket. Így került sor a Fehérlófiára (az egykori Pesti Műsor újságírója, Nemlaha György szerint a Fehér fóliára), mely természetesen ugyanúgy az örök körforgásról szólt.

     A Tragédia „egyszerűbb” eset volt. Nem véleményezte, csak nem adott rá pénzt. Akkor már ő döntött az állami dotációról (bár ez nem volt publikus). Nem tartotta animációs filmtémának. Azt ajánlotta, forduljak az MTV-hez, kérjek pénzt gazdag cégektől, külföldi forgalmazóktól, tévéktől. Tettem néhány hamvába holt kísérletet. Aztán 1989-ben, ujjhegynyire a rendszerváltozástól váratlanul fölajánlott annyi pénzt, amennyiből elkészíthettem a legrövidebb Űr színt.

 

 

   

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap