Ahogy emlékszem 2/2.

Jankovics Marcell, h, 01/15/2018 - 00:11

 

 

 

 

 

 

 

A Stúdió csúcskorszakában kereken 600 embert foglalkoztatott. Ekkora létszám óhatatlanul csoportosulásokat hozott létre.  Macskássy Gyulának volt egy csapata, tagjai részben régi munkatársai voltak, részben az őt tisztelő olyan fiatal művészekből állt, mint Richly Zsolt. Egy másik kör a Gusztáv stáb vezető alkotói, a Nepp–Dargay–Jankovics hármas köré gyűlt, őket tekintette a „belső ellenzék” Matolcsy György kiszolgálóinak. Matolcsy György azonban bevallottan Kovásznai Györgyöt tartotta legtöbbre mindnyájunk közül. Egyszer egy miértre azt válaszolta: „Benne van a nevében, ő a kovász.” Igaza volt. Kovász pedig barátaiból, olyan avantgárd képzőművészekből, mint Juhász Sándor, Kecskeméti Kálmán, Kisfaludy András, korábban a nem sokáig megtűrt Kex együttes dobosa (1969–1971), későbbi dokumentumfilmes, Lisziák Elek, Papp Miklós, verbuválta a harmadik csapatot. A bábosok külön világot alkottak, távol a Pannóniától, a Gyarmat utcában állt a műtermük. És voltak a magányosok, Reisenbüchler Sándor s egy idő után Szoboszlay Péter például. Péter annyira rosszul érezte magát a Pannóniában, hogy 1981-ben Kecskemétre költözött, és a lassan önállósuló Kecskemétfilm munkatársa lett.  A stúdióvezetés rájött, hogy a spontán csoportokat jobb lenne műtermekbe szervezni. Adta magát, hogy – cinikusan szólva a nemzedéki ellentétre építve? – létrehozzanak egy fiatalokat tömörítő műtermet, egyet a bérmunkákra stb. Ezeknek az élén műteremvezetők álltak sleppjükben olyan rendezőkkel, akiket azonosítottak azzal a műfajjal, amelyet nagyobb számú film formájában műveltek. Ebben az időszakban is volt, aki csak egyedi filmet készített (Reisenbüchler), és volt, akit immár a tévésorozatai jellemeztek (Szabó Sipos Tamás, Szabó Szabolcs). 

     Kovásznaiék ebben a rendszerben periférián, félárnyékban érezték magukat. Kovász a maguk tűréshatáron billegő művészetét „szolid kis avantgardizmusnak” nevezte. A szolidság az ekkortól gyártott filmjeinek habkönnyű témájára, és nem a változatlanul zseniális képi megformálására és a zenekíséretre vonatkozott (Ez csak divat, 1975–76; Habfürdő,1979). Ez lett a tragédiája. Bevette, hogy képi avantgardizmusa csak kispolgári szolid történetek formájaként adható el. Sokatmondó, hogy az Ez csak divat forgatókönyvírója az első számú megmondó ember, Komlós János volt. A siker persze elmaradt.

     A bukás a stúdióvezetés (vagy fentebbi utasítás?) műfajokkal szembeni elvárásaiból következett. A rövid egyedi filmektől nagy nemzetközi sikereket, fesztiváldíjakat vártak (vártunk mi magunk is). Az egész estés mozifilmektől sok nézőt vártak, ezért a jelszó a „családi film” lett, ami nem esett ebbe a kategóriába, az vagy nem kapott támogatást (mint Büki például), vagy megbukott, mint a Habfürdő. Ebben az esetben a stúdióvezetés elszámította magát. Családi filmnek gondolták (könnyű kis komédia volt), de mivel kifejezetten belvárosi környezetben játszódott, extravagáns kísérleti filmekre jellemző stílusa még a szereplőihez (maszek vállalkozó, kirakatrendező, védőnő) hasonló, nem igazán sznob művészetorientált nézőket sem vonzotta. Kovászból egyszer-egyszer Művészeti Tanácsüléseken kitört a keserűség, gúnyos dicséretbe csomagolta a „főcsapás” filmjeivel szembeni megvetését. Hadd ne írjak példákat.

    A televíziós sorozat volt a harmadik műfaji kategória, melyet szintén ideológiai alapvetés és a megfélemlített, ugyanakkor a minket, rajzfilmeseket lekezelő tévés szerkesztők szorítottak kalodába. A televízióban a sokmilliós nézőtáborra tekintettel, a hatalom nem engedhetett meg semmilyen lazulást.  Az ÁVH értelmiségi tagjai szinte kivétel nélkül a médiában: az írott sajtóban, rádióban és televízióban folytatták pályafutásukat. A mondottak miatt: a hatalom ezt a területet nem engedhette ki a kezéből. Az már csak hab volt a tortán, hogy a könyvkiadást, a színházat és a filmet is próbálták a markukban tartani. Ezt akár csak Komlós példájával illusztrálhatnám. A tévésorozatok esetében a teljes ideológiai ellenőrzés volt az egyik, a szerkesztőségi rendszer a másik skatulya. A animáció számára a politikai kampányfilmsorozatok (Magyarázom a mechanizmust és folytatásai), a szórakoztatás (Mézga, Bubó) és a gyerekműsorok voltak meghatározók. Kovásznai számára ebben a világban alkotni (Ez csak divat) Prokrusztész-ágyat jelentett.

     Egy jellemző anekdota, amely a Kecskeméten készült, általam rendezett Mondák a magyar történelemből c. sorozattal kapcsolatos. Fölkérésre készítettem el a 13 epizódból álló sorozat képes forgatókönyveit és figuraterveit. A sorozat alapjául Lázár Ervin mondaátdolgozásai szolgáltak. A mondaátiratokat az MTV Ifjúsági Osztályának illetékes cenzora szűrte meg. Kirostálta a mitologikus őstörténeti mondákat, mint a hun rokonságot népszerűsítő Isten kardja történetet és a „klerikálisakat”, így a Veszprémi Gizella-kápolna eredetlegendáját. A forgatókönyvek elkészültek, de csak nem kaptunk jelzést a gyártást megindítására. Fölhívtam a sorozat tévé részéről megbízott felelős szerkesztőjét, Csonka Erzsébetet, miért nem szignálja az elfogadás jeléül a forgatókönyveket. Bevallotta, nem meri. Kovács Bélához, az Ifjúsági Osztály főnökéhez utasított. Fölhívtam Kovács elvtársat, hogy írja alá a gyártási engedélyt. Kovács, aki korábban a miatt nyavalygott, hogy a Pannónia nevesebb rendezői nem dolgoznak „neki”, azaz az Ifjúsági Osztálynak, lelkesnek mutatkozva hárított, mondván ez a szerkesztő dolga. Mondtam neki, a szerkesztő nem meri. Erre magyarázkodásképpen bizalmasan elárulta: „Tudod, az a gond, hogy a forgatókönyvben a térképek (középkori, stilizált hegy- és vízrajzi térképeket rajzoltam országhatárok nélkül, ezeken jöttek, mentek a hadseregek, azaz kis porfelhők, a belőlük kiálló lándzsákkal és zászlóval), szóval az a gond, Jankovics elvtárs, hogy a hegykoszorú túlságosan hasonlít a Kárpátokhoz, egy kicsit meg kéne változtatnod.  Mit fognak szólni a csehszlovák és román elvtársak, ha meglátják?” Én:  „Azt akarod, Béla, hogy a Kárpátok ne úgy nézzenek ki, mint a Kárpátok? Kis szünet, majd nyökögve: Legalább használj szűkebb képkivágást!” Végül aláírta. És ez már a ’8o-as évek második fele!

     Utaltam rá, hogy Matolcsy Györgynek volt egy belső ellenzéke. Részint Macskássy Gyula híveiből álltak. Macskássy úgy tekintett magára, mint a magyar rajzfilm atyjára és a stúdió alapítójára, és nehezen viselte, hogy nem ő lett a stúdió vezetője, hanem csak az egyik, igaz, elismerten első számú rendezője. Mellette álltak régi munkatársai, azok, akik vagy egyszerűen csak nagyon tisztelték, vagy nem tudtak, vagy nem akartak megfelelni a folyton változó szakmai, főnöki elvárásoknak. Az én meglepően gyors sikerem például több velem egykorú, vagy nálam idősebb kollégát dühített. Egy „tréfás” példa. Amikor a János vitéz készült, hősömmel szolidárisan pödörtem a bajszom. Egy 7 évvel idősebb rendezőtársam megpillantva a büfében, azt mondta nekem: „Úgy nézel ki, mint III. Napóleon.” Nem úgy néztem ki. Majd keserűen hozzátette: „Neked is meglesz a Sedanod.” Annyira rosszul érezte magát, hogy elment televíziósnak. Bölcsen tette.  Volt egy szűkebb kör, amelyik még a följelentgetésektől sem riadt vissza. Matolcsy György igyekezett magát túltenni a támadásokon, de ember volt, és előfordult, hogy az „ellenzékéhez” tartozónak vélt, tehetséges kollégánkat igaztalan hátrány érte.

     Szót érdemelnek azok is, akiknek még ez a viszonylagos szabadság sem volt elég. A Pannónia szakmát adott sok fiatal kezébe. A korábbi mintákat, a sikeres külföldi karriereket látva maguk előtt sok korosztályombeli, még inkább fiatalabb Pannóniás művész hagyta el az országot. Az ok, amennyire látom, részben politikai természetű volt, részben gazdasági, emellett nemzedéki ellentét is belejátszott, annak fölismerése, hogy a már befutott viszonylag fiatal rendezők mellé fölzárkózni az újabbaknak kevesebb esélye van. Jobb, ha külföldön próbálnak szerencsét.  Névsoruk a teljesség igénye nélkül: Remenyik Lajos (München), Szemennyei András és felesége, Erdélyi Mici (Ausztrália), Bányai István (USA), Brandl Vilmos (USA), Csonka György és felesége, Apostol Éva, Csupó Gábor (USA), Fellner István és párja, Gáspár Tamara, Jesse Sándor, Liliom Károly és felesége, Dancs Kriszta, Majoros István (USA), Maros Zoltán és felesége, Gregán Gizi (Franciaország), Rófusz Ferenc (USA, Kanada), Zsáky Zsuzsa, Németh Marika. Közülük többeknek sikerült.

       Rófusz Feri nem tudta zsebre tenni, hogy nem lehetett jelen a saját Oscarja átadásán, s hogy a Stúdió vezetése a díj után sem tartotta indokoltnak, hogy pénzt adjon egész estés filmterve (A rabbi macskája) elkészítésére. Külföldön keresett munkát, immár legálisan. Ő tudja, megérte-e neki vagy sem, végül is hazatért, és most itthon dolgozik.  Azért tértem ki távozásának okaira, mert – nem elsősorban a Pannónia, inkább a Hungarofilm, az akkori állami nemzetközi filmforgalmazó „hibájából” – rendszerszerűen nem utazhattam én sem filmfesztiválokra, díjak átvételére, így én sem voltam jelen mint „nominált” 1974-ben az Oscar-díj átadáson, amikor kihirdették, hogy kategóriánkban nem én, hanem Bob Godfrey (GB) nyerte el az Oscart, és Cannes-ban sem 1977-ben, amikor nekem ítélték az Arany Pálmát animációs kategóriában. És ez így történt még közel 30 esetben, kevésbé jelentős fesztiválokon. Nem politikai oka volt ennek, de éppoly aljas. Mehettem volna ui., ha időben értesítenek a nevezésemről, és ha van pénzem kifizetni az utat, illetve van időm az érvényes útlevél, vízum beszerzéséhez. Csakhogy erre rendszerint nem volt mód, mert a kiutazáshoz szükséges pénzkeretet a Hungarofilm munkatársai inkább magukra költötték el, ezért szándékosan nem tájékoztattak időben. Én csak akkor jutottam ki fesztiválokra, ha más nem tolakodhatott a helyemre. Például azért, mert a meghívás a nevemre szólt mint a zsűribe meghívottnak, vagy mint az ASIFA elnöksége tagjának. Vérlázító volt ez, de szerencsémre engem nem érdekeltek annyira a filmfesztiválok. A világból más jobban érdekelt.

      A korai Kádár-korban Pannónián kívül is készültek animációk, de ezekről a nyilvánosság alig, csak a szakma egy része tudott, és hobbinak tekintették. 

      A forradalom megtorlását követő enyhülés idején az amatőr filmmozgalom keretében – a fölfutó Pannóniával párhuzamosan – megindult az animációs filmek készítése is. Az amatőrmozgalom persze nem „kapitalista” típusú független vállalkozások fedőneve volt. Az amatőrség nem jelentett politikai függetlenséget, pláne nem filmekben megmutatkozó ellenzékiséget.

      Az állam többféleképpen próbálta ellenőrizni a működését. Ezt célozta a Magyar Amatőrfilmes Szövetség létrehozása, amely integráció (= ellenőrzés) mellett nyilvánosságot teremtett a „kívülálló” filmkészítőknek. Még inkább a Pannónia vezetésének az a törekvése, hogy – bizonyára felsőbb sugalmazásra – lehetőséget kínált a tehetséges amatőröknek. A legjobbak profivá válása a szelet kifogta az amatőrmozgalom vitorlájából. Jellemző, hogy az én Szabó Lajosomat is „integrálták”. Igaz, már nem az állami filmgyártásba. 1990 novemberében Salusinszky Miklós, a Pannónia korábbi műteremvezetője, megalapította az Aladin Filmstúdiót, itt lett profi az akkor már 63 éves hajdani jogászvégzettségű művezetőm. 

      Az amatőr mozgalom élharcosa az orvosi diplomás dokumentarista Dr. Buglya Sándor

1965–1972 között amatőrfilmes volt, 1968–1977 között a Magyar Amatőrfilmes Szövetség főtitkára, 1974 óta a Nemzetközi Amatőrfilmes Szövetség elnökségi tagja. Ő ajánlotta a Pannónia vezetésének a figyelmébe a jelesebb amatőrfilmeseket: Cakó Ferencet, Varga Csabát például. Miután filmrendezőként, operatőrként végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, maga is professzionista filmkészítő lett, de nem távolodott el a független mozgalomtól: 1989 óta a Magyar Független Film és Video Szövetség elnöke.  Az animáció iránti elkötelezettségét a szakma 2017-i KAFF-on életműdíjjal ismerte el. 

      Nem voltam, nem vagyok igazán képben az amatőr, bocsánat, független filmesek munkásságának tekintetében. Lehet, hogy naiv vagyok, de amit ismerek, Cakó Ferenc, az Ixilonos Varga Csaba és a Pécsi Műhelyben induló Kismányoky Károly, Ficzek Ferenc még nem Pannóniás filmjeikben nem politikusabbak, nem bátrabbak a Pannóniások filmjeinél. (Ha azok lettek volna, az állam nem akarta volna „magáévá tenni” őket.) Ezt olvasom http://totalart2015.eu/animacio pécsi rajzfilmesekről megjelentetett írásában:

„A Pannónia Filmstúdió és a Pécsi Városi Tanács között megköttetik a megállapodás, aminek eredményeként formálisan 1979. január 1.-én megalakul az új animációs műterem, ahol áprilisban ténylegesen is beindulhat a munka. Egy új utakat is bátran járó, nyitott műtermet akartak létesíteni. Ilyen meggondolásból kérték fel a Pécsi Műhely három tagját – Ficzek Ferencet, Kismányoky Károlyt és Szíjártó Kálmánt –, hogy legyenek alapító tagok az Ixilonosok mellett. A hivatalos nevén „Pannónia Filmstúdió Pécsi Műterme” a volt járási hivatal épületében kap ideiglenesen helyet, a Kulich Gyula utcában. Műteremvezető Schenk János, a művészeti vezető Varga Csaba. A kezdő gárda: Baksa Tamás, Bodó András, Ficzek Ferenc, Kismányoky Károly, Markó Nándor, Molnár Éva, Pásztor Ágnes, Pénzár Mária, Reiner Klára, Rózsahegyi Károlyné, Szijártó Kálmán. Operatőr – szintén az Ixilonból – Radocsay László.”

     A Pécsi Műterem hozzájárulása a magyar animációhoz – elsősorban a filmek képi megfogalmazását tekintve – maradandó műveket hozott létre. Mondható, hogy e tekintetben a tűrt kategóriába tartoztak – a tiltás határán? Sokatmondó, hogy Kismányoky Károly az Európai Iskolához tartozó Martyn Ferenc nonfiguratív festészetének állított immár Pannóniás filmjében emléket (Martyn, 1983).  Az időpont árulkodó. Hruscsov egy 1962-es „botrányos tárlat” ellen élesen kikelt, és gyakorlatilag háborút indított az avantgárd és absztrakt művészettel, művészekkel szemben. (Ahogy a Hitlerei bánt az „elfajzott művészettel”.)  Utódja, Brezsnyev sem volt különb nála. Ha nem halt volna meg 1982-ben, Martynnak, noha festőként megbecsülte a Kádár-kor, várnia kellett volna arra, hogy művészete filmre kerülve széles körben ismertté váljék.

     A Pécsi Műhely művészei inkább a képzőművészetben mutatkoztak függetlenebbnek. > Kismányoky: Mások szemével, Pinczehelyi Sándor: Sarlós-kalapácsos önarckép. Irónia ide, mélyen szántás oda, a Szocialista kultúráért kitüntetést (1975, 1980), Munkácsy-díjat (1989) nem tagadták meg tőle.

     A pécsi művészek többsége Pannóniássá válva nem kapott kivételes filmkészítési lehetőséget. Lelkesedésüket a „kötelező” megbízások, reklámfilmek, egyéb rendelt filmek készítése lohasztotta. Ugyanaz volt a sorsuk, mint az anyavállalatnál dolgozóké, a későn jöttek hátrányával nehezítetten, ami alól csak Varga Csabának sikerült látványosan kitörnie.

     A hátrány a Pannónia 1971-ben alapított kecskeméti műtermében dolgozó alkotókra még fokozottabban állt. Sokáig a budapesti rendezők filmjeiben működtek közre, legfeljebb reklámfilmet készíthettek „önállóan”. Az első egyedi film, amelyet kecskeméti alkotó, Hegyi Füstös László készített (Regölés) 1978-ban készült. A kecskeméti stúdió alkotói a rendszerváltással egyidejű önállóvá válásáig a Pannóniásokkal hasonló cipőben jártak. Politikai értelemben független, ellenzéki szellem nem jellemezte az ott készült filmeket. Egyedi filmek készítésére sokáig nem volt módjuk. Az egyedi filmek készítői sokkal nagyobb szabadságot élveztek, mint a televíziós sorozatoké.

      A rajzfilmesek korán halnak. Nem mind szerencsére. És akik korán haltak meg, többnyire nem a politika áldozatai voltak.  Legfeljebb áttételesen, a velük született betegségek, öröklött hajlam mellett. Némelyikük korai halálában szerepet játszott a szocializmus magyar értelmiségének önpusztító életvitele. „Lássuk, Elvtárs, mire megyünk ketten!” És szerepet játszhatott az álarc viselésével együtt járó lelki teher, az ellenálló képességet gyengítő, az immunrendszert lebontó örökös harc, rengeteg túlmunka a talpon maradásért, a Pannónia hírnevéért. Csak rendezők nevét és a magyar viszonyok közt is korai távozásukat jelző életkorukat sorolom:

    Csermák Tibor (38), Dálnoki Kovács István (55), Ficzek Ferenc (50), Hegyi Füstös László (53), Hernádi Tibor (61), Juhász Sándor (59), Kaim Miklós (43), Koltai Jenő (57), Kovásznai György (49), Lisziák Elek (68), Macskássy Gyula (59), Macskássy Kati (66), Szabó Sipos Tamás (47),Varga Csaba (67).

 

Nyugodjatok békében!

 

 

   

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap