Akinek nem hajlott a dereka

Doma-Mikó István, v, 10/28/2012 - 00:04

 

 

 

Kelt: 1990-ben, az erélyi falurombolás idején

 

A szikár kis öregember a konyhaasztalnál ült. Kezeügyében az üveg pálinka pohárral, mellette kenyér meg rántott hús. Éhezett is, szomjazott is, de egyikhez sem nyúlt.

A nyitott ablakon behallatszott a pesti villamos zaja. A család tehetetlenül nézte, távolról is tisztelettel, ahogy a Buddha-szobrokat szokás. Borostás arca meg-megcsillant a lámpafényben, szeme a falinaptár egy végtelen pontjára meredt. 48 órája egyfolytában jött. Két napja még Erdélyben volt, ahol nagyapja, ükapja, sőt, összes őse született.

Ő maga 74 éves. Kemény, csontos, szikár, sokat megélt makacs székely. Megjárta a háborút (négyszer ment át fölötte a front), kétszer ítélték halálra, de mindkétszer megszökött, egyik fia a kezei között halt meg, a másik eltűnt a harcokban. Az utóbbi negyven évben kiközösítették, üldözték, megverték, de túlélte, úgy tűnt, hogy elpusztíthatatlan.

Amikor híre kelt, hogy a falu lerombolására buldózereket küld a kormány, a pincében feltöltötte az üvegeket benzinnel és petróval. Ám a "Molotov-koktél" már nem került a lánctalpak közé.  A szeme előtt halt el a falu. Suttogták, hogy ahova télen jönnek bontani ott sátrakban fagyoskodnak az emberek. Akinek volt hova szöknie már most szedte a cókmókját, és istenhozzádot intett. Aztán egy napon Bajtárs - mert így hívták egymást a fogság közös kenyere óta - el se köszönt, csak asszonyostól felkötötte magát a gerendára. 
Ekkor értette meg, hogy legyőzték. A ellenség a farkasnál is kegyetlenebb. Maroknyi székely porlik…

Magára húzta a kopott katonanadrágot, a bakancsot, és lassan, kiszámított mozdulattal készülődött. Első útja a temetőbe vezetett. Nem sírt, nem könnyezett, a szeme két száraz kútként meredt a repedt fejfára. Nyolc éve temette el a halk szavú asszonyt. Utoljára körbejárta a hantot, megcirógatta a virágokat, aztán hazafele indult. A kisebbik lányához sötétedéskor kopogott. A bicikliről leszedte a kast, kirakta a két tyúkot, egy fej káposztát és az öreg, félvak macskát. Ez volt minden vagyona. Azok sápadtan nézték az urával, mint most, a másik lányáék. Szemükben volt a kérdés, és ő rábólintott.

A határhoz közel letámasztotta a kerékpárt, magára vette a hátizsákot, derekára csatolta a kifent bajonettet. Ha katona jön, emberhalál lesz. Órákig kúszott, néha szinte a kezére léptek, de átjutott. Hajnaltájt felkéredzkedett egy szekérre, aztán teherautó hozta Pestre… A házat gyalog kereste meg, és most itt van.
Ülve, hallgatva, szálfaegyenesen, fehérbajúszosan, szénaillatú gúnyában.

Székely.

Magyar.

Székelymagyar.

MAKACS… 

 

Megjelent:
Magyarság, USA., 1990. márc. 2.
Az Erdélyi Sólyom jelenti (könyv, a szerző kiadása) Bp. 2010. márc. 

  

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap