Alakító tájak

Jókai Anna, cs, 10/11/2012 - 00:01

 

Ahol eszmélni kezdünk: számunkra ott a szülőföld. Ahol az anyaggal való ütközést megőrzi elménk, ahová ínséges években visszaszáll az elbágyadt erő: ott a szűkebb haza. Ide szólít – ha öregszünk – az emlék, itt a gyökér, a konok, a megtartó, bár a növekedés, a gyümölcstermés mámorában, föld és ég között kapaszkodóban ez a gyökér olykor elfeledett. A régi táj, gyermekkor emléke először egy-egy szó csak, hangfoszlányok, néhány furcsa mondat, később kép, mély ragyogású színekkel, keret nélküli, végtelenbe olvadó panoráma. Végül zene, ismétlődő dallam, kísértő és kísérő dallam, kinek-kinek a sorsára szabott. Oldalunkon tarisznya: benne halálig tartó omlós pogácsa vagy éles, torkot-gégét sebző, vállunkat az agyagig húzó kődarabok. Kinek-kinek, ahogy töltetett. De néha megtörténik a csoda: az átváltozás csodája, a kőből is táplálék lesz, osztható, alakítható, életben tartó energia. Megtanuljuk tisztelni súlyos köveinket, s alázattal működünk ebben a testet-lelket rendítő, megfejthetetlen, szüntelen áramlásban. Én is: ha író vagyok, így váltam azzá.

A környezet, a nevelő táj és közöttem kora gyermekségem óta az igazában-oda-nem-tartozás érzete munkált. Mintha vendégként éltem volna ott, ahol éltem. Pedig törvény kötött, tudom már.

Két helyütt növekedtem: a Józsefváros „fölfelé” kacsingató „jobbik” peremén, és a se falu, se üdülőhely jellegű Tárnokligeten, nyaranta. Ezért nem érzem magamat idegennek se vidéken, se városban, s ezért nem vagyok se vidéken, se városban kizárólagosan otthon. A dallam, amelyet őrzök és nyúzok, ezért szabálytalan, egy-egy hang megbicsaklik, látszólag ok nélkül felsír, a harmóniát megbontja. De legalább az enyém. Mögötte sorakozik gyermekkorom egész szövevénye, élményrendszere, fedezetnek.

Az egyik világ, a Kemény Zsigmond utcai, nincs már. A helyén marsbeli kráterek után egyenlakótelep. Ez az utca mintegy átvezetés volt a Józsefváros „sötétebb” részei és a „civilizáltabb” Baross utca között. Családom boldogulni vágyó, Vas megyéből feltört, de végül is kátyuba forduló akarásának végállomása. Anyámnak unokája lehettem volna, nővéremnek gyermeke. Egykori „szép lakásainkról” csak meséket hallgattam. Ez a Kemény Zsigmond utcai kétszobás „otthon” meglehetősen torz képződmény volt. A konyha fala idegesítő cikcakkban megtört, egyetlen fala sem képezett a másikkal derékszöget. A fürdőszobához hosszú, keskeny, homályos alagút vezetett. Mindig minden teletömve, mindig minden mindenhonnan kilógott. Eleinte megtévesztett a hálószoba csarnoki mérete, a három irányba tekintő három ablakkal. Amikor aztán kiderült, hogy fűthetetlen, s télen egy szobában kucorogtunk mindannyian, meggyűlöltem. Oly keveset használtuk, hogy lassan a bútor is kikopott belőle, csak középső ablakában felejtettünk egy ócska díszpárnát, hímzésén bohócpár, a kicsavart nyakú Pierrot és Pierrette csókolózott koszosan és önfeledten. Erre a párnára könyököltem a múlni nem akaró hosszú, meleg délutánokon, és bámultam az utcát. Amikor fagyott, télikabátban, sapkában nyomtam az orromat az üvegre. Itt laktam, de anyám parancsára mégsem tartozhattam ide: nem vehettem részt az aszfaltra rajzolt ugróiskolában, a bújócskában, nem hógolyózhattam, nem csúszkálhattam a jégen. Maradt hát a szemlélődés, az olvasás, a titokzatos magányjátékok. Sokáig reméltem, hogy az aszimmetrikus konyhafal mögött rejtett üveg van, szenvedő rabokkal, akik az én szabadításomra várnak. Kopogtam is, de válasz sose jött. A „gangot” szerettem. Itt üldögéltem egy széken, rózsaszínű leander alatt. Mindenütt csupa nyitott ajtó, sámlik a küszöbön. Veszekedések, pletykák, rémhírek. Néha sikoltás, tompa puffanások. S ami szinte hihetetlen: erről a folyosóról a Gellért-hegyre láthattunk, a Citadellára, a szürke kőtömbök között éppen ez maradt szabadon, mint egy reklám, mint egy képeslap a bámészkodóknak. Fölöttünk még egy emelet, s az egész házban mindössze néhány kétszobás, félkomfortos lakás, a többi mind szoba-konyha. A mindennapi érintkezéseken átsugárzott a „kétszobások” primitív gőgje, az általános lecsúszottságban e parányi előny élvezete. A ház az 1870-es években épült, öreg, rosszul karbantartott. Mellettünk lakott Simon néni, tüdőbeteg Erzsi lányával, aki előttem aszalódott gömbölyű, puha cicából csont-bőr, kemény macskafejjé – egészen négyszögletes lett a halála előtt az arca. A jobb oldali szomszéd, Kissné és férje, a gyomorbajos asztalos jókedvűen, mindenkit titoktartásra esketve terjesztették háborúellenes vicceiket. Aztán egy kedves asszony egy pincérrel („nincsenek megesküdve” – suttogták a népek), egy hordár s trágár beszédű, mázsás felesége, meg egy méltóságos asszony, akiről a házmester azt terjesztette, hogy „sötétben römizik” a barátaival. A harmadik emeletre ritkán mentem fel, idegenek maradtak. Érdekesebb volt a lefelé. Az első emeleten egy göndör, fekete hajú fiatalember, afféle vagány, kislányálmaim első rebbenése. Néhány könnyű életű „hölgy”. Steiner néni, a füzetes regényeivel. Őt gettóba vitték később, túlélte, de máshova költözött, bántotta, hogy mindig kérdezgették. A földszinten egy gyönyörű, kék szemű, formás lábú fiatalasszony, két gyerekkel: irigyeltem, ilyennek vágytam felnőttségemet. S a Hirt-féle kocsma! Micsoda vigasság volt, kibámulni a második emeleti ablakból, nézni a kocsmai zűrzavart, a söröskocsik párolgó lovait, a tétova részegeket… Micsoda borzongás, amikor éjszaka felhangzik egy-egy nyújtott üvöltés, s én futok az ablakhoz: véres üvegcserepek, a piszkos utcai lámpa fényénél emberi test körvonalai a földön, rendőr, mentőautó…

Mesélek, jelen időben. Pedig ebből már semmi sincs. 1945 után új táblát festettek: a Báró Kemény Zsigmond utcából ekkor lett szimplán Kemény Zsigmond utca. Néhányan lefokozásnak érezték, kevesellték. Nem a méltóságos asszony, az a pincében éhen halt. Egy izgága, kicsi, sovány nő költözött a helyére, használt tollas pongyolákat, strasszokat, magas sarkú sevrócipőt meg gyöngyös színházi táskákat árusított (vajon honnan szerezte?), s azt kiáltozta, bekukucskálva, betolakodva a lakások ajtaján: „Nincs többé úr, megszűntek a naccságák…”

Húszéves koromig itt éltem. Gyerekkori képeimen alig van mosoly. Vagy csak olyan odaragasztott, mesterkélt, koravén. Alig vártam, hogy innen elmehessek. Akkor még nyűg volt az a bizonyos útravaló, hiába próbáltam odahagyni, esetleg drágakőre tüstént becserélni, nem sikerült. Még tizenhárom év kellett hozzá, a sors különös, árnyékban tartó kegye, hogy a néma teherviselés után a varázslat teljesedjen.

Úgy látszik, anyámat mégis vonzotta a föld, saját fiatalságának természetes környezete. Takarékoskodott a koszton, villanyon, ruhán, a pénzt fillérenként számon tartotta. Apám mulatós, költekező ember volt, és változó szerencsével keresett. De nem lehetett olyan kevés, hogy abból ne kerüljön valami „dugiba”. Mindannyiunkat meglepett, amikor anyám hét-nyolc éves koromban felült velünk a vonatra, titokzatos arccal letuszkolt a tárnoki állomáson, s tízperces séta után, drámai mozdulattal rámutatott egy fakerítéses házacskára: „Ez a mienk! Én vettem.” Apám sírt a meghatottságtól, eszébe se jutott, hogy mégiscsak ő kereste meg az árát. Én eleinte bizalmatlanul tekintettem körül, féltem bogártól, libától, tótól, mint minden városba zárt gyerek. Azután megszerettem ott. Télen is ábrándoztam róla. Emlékeim 1945-ig a legmaradandóbbak. Akkor, a harcok forgatagában „ismeretlen tettesek” földúlták, a bútorokat széthordták, a kerítést eltüzelték. Hiába igyekeztünk, a „tárnokligeti világ” elveszett. Anyám is belecsömörlött, én magam cserbenhagytam, már unalmas volt. De azért évekig agonizált ez a feltúrt idill. Kertje, gyümölcsfái ápolatlanul maradtak, szabadon burjánzott a gyom, a fű elvadult. Kínos kötelességből látogattuk meg egy-egy napra. Apám 1955-ben meghalt. A gyümölcs kukacosan, leszedetlenül ott rohadt a fán. Anyám eladta potom árért a kétszáz négyszögölt, az ötször négy méteres kőházikóval. Azóta se jártam arra. Másutt nyaralok, a Velencei-tónál. De a vasútvonal (furcsa véletlen) ide is Tárnokon át vezet. Kinézek az ablakon: az állomás ugyanolyan. Még a kút is ott áll az indóház mellett. Csak éppen buszok szállítják a befelé igyekvőket. Nincs bátorságom leszállni, végigmenni a régi úton, megnézni, mi lett az „elveszett paradicsomból”. Álljon csak úgy, ahogy fénykorában, nekem már mindörökre.

A józsefvárosi bezártság után a viszonylagos szabadság birodalma. Anyám – ismét takarékossági szempontból – „haszonnövényekkel” telepítette be a kertet. Itt tanultam meg kapálni, locsolni, borsót és babot vetni, a krumplit fölszedni, megkülönböztetni a fákat, a szerény, zsenge veteményt a tolakodó gaztól. A kerítésnél hagytunk azért egy kis kertet. Kör alakú „gruppban” nyílt a szegfű, két rózsatő, néhány tátika s a később mindenütt elszaporodó, kiirthatatlan szarkaláb. Ide hurcoltam a fonott széket, itt olvasgattam, s azt képzeltem, itt egyedül én vagyok az úr. Innen jól láttam az utat s a vonatokat a távolban. Ha meghallottam a távoli vonatfüttyöt, ölembe ejtettem a könyvet és vártam. Vártam, amíg megérkezik a vonat – ezüstös csík a látóhatár szélén –, s azután kicsúszik a képből. Édes szomorúság. A bizonytalan „honnan hová” időtlen szomorúsága. Néha megvadultam. Alkonyatkor, amikor a bíborszínű szegfű fekete lett, s remegett a sok szarkaláb. Futottam, körbe-körbe, mintha üldöznének, a két copfom a hátamat verdeste, ütődött a díszcsat élesen. Addig rohantam, amíg el nem hitettem magammal, hogy „üldözőmet” lehagytam. Diadalmasan, fáradtan indultam a ház felé, ott már füstölt a petróleumlámpa, a szelíd, imbolygó sárgaság, a biztonságos rév.

Éppen előttünk vezetett a „lóré” sínpálya. A lóré sínen futó kocsiféle, de ló húzza. Közlekedési vonala az állomástól Anasztázia-pusztáig terjedt, az uradalom gazdáit, vendégeit szállította odáig. Minden vonatnál ott kellett állnia, de rendszerint üresen indult vissza. Ha mégsem: az emberek kiálltak a kapu elé, bámulták a bennülőket, alázatosan, álmélkodva. Ez a lóré volt az én megtestesített fő ellenségem. Ha zöreje a fülemig hatolt, felálltam a virágok közül, hátat fordítottam az útnak, és úgy maradtam, amíg a zaj el nem enyészett. Nem a lóré utasaira haragudtam, inkább azokra, akiknek ez szenzáció! Anyámat is piszkálta ez az alkalmatosság, ő is védekezett, a maga módján. Ha megérkeztünk az állomásra vagy indultunk Pestre, a lórét mindig belekalkulálta a számításaiba. Adott a kocsisnak húsz-harminc fillért, s az – ha nem volt uradalmi vendég – minket fuvarozott. Ez cseppet sem töltött el elégtétellel. „Bekérezkedésnek” éreztem, ahol a kocsis kegyet gyakorol. Anyám viszont úgy vélte, miután fizetünk, mi vagyunk fölényben.

Anasztáziapuszta. Irdatlan messzinek tűnt a mi házunktól, én csak a széléig jutottam, a cselédlakásokig, az istállókig. Innen vettük a napi egy-két liter tejet. Friss tehéntej – ez volt az anyám nosztalgikus vágya. Én utálkoztam a friss tehéntejtől, ahogy langyosan, habosan töltögették. Szagát éreztem mindig, de inkább ittam belőle, hogy el ne veszítsem ezt az alkalmat: estefelé egyedül sétálni át a mezőn, kezemben a kannával. Ez az esti rét, magas fűvel, ember taposta nyommal, tücsökciripeléssel, a föld illatával, még most is belesajdul a szívembe. Szinte az egyetlen harmónia, amire visszaemlékszem – egy örök rügyecske, odatűzve a nehéz tarisznya oldalára. Az ácsorgást is szerettem, a pajta előtt, az emberek között. Hosszú deszkaasztalnál vacsoráztak a summások, „milyen csúnyán beszélnek”, gondoltam akkor finnyásan, s büszke voltam arra, hogy a lábamon cipő van és a körmöm tiszta. Egyetlen pontos emlékem maradt: egy szemüveges, fonott hajú asszony, a szakácsné, mákos tésztát osztott, pléhtányérokba. Nyájasan megszólított: „Kérsz egy kicsit, kislány?” S én azt feleltem: „Ez nem mákos tészta. Alig van rajta mák.” Az asszony dühösen taknyosnak nevezett, a tejosztó gyorsan a kezembe nyomta a teli kannát: „Nem magának való ez, kisasszonyka.” Satnya kis lázadás volt, inkább rátartiság, semmint értő azonosulás.

A szomszédok – akárcsak a Kemény Zsigmond utcában – itt is civakodtak, pletykáltak, de dolgoztak is, végtelen szorgalommal. A harmincas évek elején valaki nagyratörően kitalálhatta, hogy Tárnok falu mellett (ami jóval messzebb, a búzaföldeken túl kezdődik) egy üdülősávot kéne kiépíteni, az akkoriban propagált, közeli Érdliget mintájára. Fölépült néhány víkendház, beszivárogtak a pestiek. Az őslakosok nagy része sem volt igazi földművelő, a többség bejárt Székesfehérvárra vagy a fővárosba. A mellettünk levő nagy házban egy öreg-öreg parasztnénike lakott, öreg-öreg magatehetetlen férjével, aki szüntelenül köpködött, s itt élt süket, pártában maradt lánya is s vak fia, a szép Józsi. Szép Józsinak trafikja volt az állomásnál, hangjuk után osztályozta a nőket: ki fiatal, ki csinos… Vicceket mesélt, engem tizenhat évesnek tartott, anyámat harminchatnak. Mindketten meghagytuk ebben a hitben. A süket Annus mindenre csak mosolygott, bólogatott. A kertünk mögött élt egy gyerektestű, vézna, nagy fejű özvegyasszony. Abból tengődött, amit a kertje termett, s libát tömött, tyúkokat nevelt. Zajtalanul jelent meg a kerítésnél, a kukoricalevelek meg se zörrentek körülötte, meztelen lábfeje, akár egy nagyobb göröngy. Ajánlotta a cseresznyét, málnát. Fájt nekem, hogy anyám, bár mindig vett valamit, de mindig alkudott is. Ellenérzésem két forrásból táplálkozott: egyrészt hozzánk nem illőnek találtam az alkudozást, másrészt sajnáltam Hasziló nénit. A neve miatt is sajnáltam, gyakran csúfolták, kiáltoztak utána, „Hasziló-Tasziló… Hasziló-Tasziló…” Babonásan arra gondoltam, talán ezen az egy betűn múlt az élete – egy kicserélt hang miatt lett ilyen fals az egész. Mint Tárnokliget maga. A két fűszeressel. Összesen két szatócsboltunk volt, de azok is egymással szemben. Az egyik egy kicsit drágább, „modernebb”. A másik olcsóbb és otthonosabb. Csilingelt az ajtó, ha nyitották. Hogy ki melyikhez jár vásárolni, megosztotta, szinte rangsorolta a környéket. Anyám rendszerint engem szalajtott a boltba, s én mindkettőt kipróbáltam. A csengős üzletnél kötöttem ki. Itt kedvesebb volt hozzám az asszony, közlékenyebb. És magázott!

Minden évben mondogatták: jövőre jön a villany, a víz, új parcellákat osztanak, igazi üdülőhely leszünk végül. De ezt nem hitte senki. A csődöt, Tárnokliget bedöglött terveit a „strand” szimbolizálta, lepusztult sorsával. Az állatok vették birtokba, kacsák úszkáltak a vízen, lovat és tehenet mostak benne, piszkos, büdös sár tapadt a fenekére. Én már csak ilyen állapotban láttam. A falusi gyerekek azért bele-belemásztak, nekem megtiltották. Persze hogy lefröcsköltek, ha arra jártam. Így hát üldögéltem a kerítés mögött, míg anyám rám nem kiáltott, ne töltsem az időt haszontalan olvasással, firkálással. Takarítani utáltam a legjobban. Éppen a ház küszöbe előtt állt a feketeszeder fája. Ez a feketeszeder potyogott az ajtó elé, akarva-akaratlanul eltapostuk, mintha nyálkás bogár lapult volna el a talpunk alatt, lilás, nem szűnő foltokat cipeltünk be a padlóra. S ezeket a lilás foltokat kellett volna eltüntetnem. Mindig újra és újra s mindig hiába. A kút mellett állt a kedvencem: a rózsaszín gyümölcsű szederfa. Ami hullt, az ott jó helyre hullt, a barna földre. Milyen igazságtalanság – gondoltam akkor –, mindegyik szeder, s mégis, az egyik folyton bajt okoz, utálatos, pusztán azzal, hogy rossz helyen növekszik – a másik pedig áldás, ajándék.

Anyámmal összekötött egyetlen közös szenvedélyünk: a baromfi. Persze, egészen más indítóokkal és céllal. Anyám pörköltrevalónak és a friss tojás kedvéért nevelte őket, kenyérmorzsán tartva, terve szerint csupán tavasztól őszig. De a sírásomtól végül nem lehetett levágni egyiket sem. Legkedvesebb barátom Gó, a törpekakas lett. Különösen viselkedett ez a szénfekete, égőpiros tarajú apró Gó. Vadul száguldozott, verte a port a szárnyaival, még a nagy, öreg tyúkok is behódoltak neki. Előttem azonban, mintha kutya lenne, a hátára hemperedett, a tenyeremből evett, s a sétáimra is elkísért. Anyám őszfelé mindig beadta a derekát, a kifent nagykést visszacsúsztatta a fiókba, s rábíztuk a tyúkfarmot a szomszédokra. A harcokban aztán természetesen összefogdosták és megették valamennyit. Én anyámat vádoltam: miért nem engedte legalább Gót felhozni a Kemény Zsigmond utcába? Egy skatulyában elfért volna a pincében. Ezután, ha hébe-hóba élő tyúkot hozott anyám a piacról, vigyázni kellett, élve ne lássam. Mert különben ott kotkodálhatott hónapszámra a konyhaasztal alatt, madzagra kötve a jámbor, elpusztítani tilos volt, kifordult a húsa a számból. Ugyanakkor a csirkehúst szerettem! Így aztán győzött később a megalkuvás, de mint alapkompromisszumot megjegyeztem: okosabb, ha a nyilvánvaló áldozattal nem kötünk előtte barátságot.

A tájak elengedtek, sőt talán el is löktek egy kissé. Mégis: látszat volt csupán. A gyökér nagylelkűsége. Ahogy súlyosodnak a lombok, alázatosabb lesz az ág. A tanító lecke akkor kezdődött: lent a mélyben. A városi sivár falak közt a kicsi, tárgyi félelem: asztal árnyékától, tűztől, rablótól, büntetéstől, kulcsra zárt ajtótól – ott tanultam meg a konkrét rettegéseket legyőzni.

De Tárnokligeten, a tiszta augusztusi éjben találkoztam először azzal a szakrális, már-már összeroppantó félelemmel, amit azóta is érzek, ha a szabad mezőn semmi-szemem a csillagos égre téved. Ez már a végtelen szabadság felelős félelme, amit lassan-lassan alakít a múló idő megrendüléssé.

Az író káoszból formálja rendjét, s közben fenséges dolgokba avatkozik. Vakmerő; a végtelenhez egy arasszal közelebb kerül. S viszi a tájat is, a haza szabálytalan darabját, emeli magával.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap