Ali Baba

Tóth István, sze, 06/13/2018 - 00:02

Sokat hallottunk akkoriban az amerikai kémműholdakról. Nem múlhatott el egyetlen politikai foglalkozás érthetőbben, a kommunista ideológiát teljesen hatás nélkül, unalmasan adagoló heti szeánsz ahol ne esett volna szó a gyufásdobozt is lefényképezni képes szerkezetekről, s egyéb technikai fondorlatokról. Ezek után ezredünk, mondhatnók, alaposan tájékozott volt az imperialista praktikákból. Parancsnokságunk, élén Vadkan (oroszul: Kaban, becézetten: Kabancsik) ezredessel, minden lehetséges manővert bevetett az ellenséges égi kukkolók megtévesztésére. Egyik nyaranta visszatérő cselvetésük a Hiányosan Öltözött Harcos (HÖR) bevetése volt. A rendkívüli és leleményes trükk abban állt, hogy alakulatunk gépkocsivezetői zubbony (gimnasztyorka) nélkül, fedetlen felsőtesttel ültek be a katonai rendszámmal ellátott járműveikbe. A parancsnokság ezzel szándékozta a tébolyultságba kergetni a levegőben és az utakon garázdálkodó külső, és nem mellékes! belső ellenséget. A belső ellenség nevű rémnek nagy divatja volt, a hatóság, ha úgy hozta a kedve, vagy a tervutasítás arra szorította, bárkiből csinálhatott belső ellenséget. Az ellenséges megfigyelő bizonyára nagyon meg volt lepődve: az elején azt gondolhatta, hogy meztelen felsőtestű civilek vették át a hadsereg gépkocsiparkját. Ezt gondolhatta az elején. Hogy később mit, azt csak találgathatjuk. Éberek voltunk tehát, mert annak kellett lennünk. Ha jól meggondolom, kisiskolás korunk óta, hiszen már akkor elkezdték sulykolni az éberség-hisztériát. Határszélen lakva szinte hetente hallottunk a baráti, ám azért egy kicsit mégis gyanús Csehszlovákiából átszökött kémekről, kiknek keresésére a zöldsapkás határőrök nagy erőket vetettek be. Művi balhé volt természetesen, arra azonban jó, hogy a városból a munkából hazatérő lakosságot délutánonként a járőrök rendszeresen igazoltassák. A vegzáláson mintegy a katonákkal fraternizálva mindenki, maga a vegzáló is nevetett, de az akció ennek ellenére nem volt népszerű. Még annak ismeretében sem, hogy másodikos iskolai olvasókönyvünk kitüntetett darabja az apját a kulákság gyanújában vétkesnek találó, s a Csekának feladó Pavlik Morozov nevű, úgyszintén éber iskolás gyerek volt. A besúgóeszmény valahogy nem tudott beépülni a helyi, az amúgy harmatgyenge klerikális reakcióval mételyezett köztudatba. A görög-katolikus lakosság pap és templom híján, az ifjúság nevelésével is törődő református lelkész ez akkoriban az államot nagy izgalomba hozó (vádpontként: államellenes izgatás) cselekedet volt agyonverten a KGB pincéjében. Ki kellene venni ezt a fiút az iskolából, ez a Német Jani hülyeségekre tanítja mondta indignáltan tréfálkozva egykor úgyszintén kulákgyanús nagyapám apámnak. Különösen az viselte meg, amikor a történelem után az átlagnál jobban érdeklődő unoka, ki már értesült a kulákgyanúról, az iskolából hazatérve izgatottan kérdezte: Nagyapa, Te is verted kancsukával a jobbágyaidat? Egyik nap ugyanis a nagy szláv birodalom történelméből azt tanulta, hogy a bojárok és a földesurak mintegy napi rutinból talán zilált idegeik nyugtatására kancsukával látták el jobbágyaik baját. Ez sok volt neki, s bár jól tudta, hogy a tanító csak erős jellemmel, s nagy bátorságot tanúsítva térhetne ki az előírt tanterv elől, a tréfát azonban talán későbbi okulásomra is kötelességének tartotta elsütni. Elmondhatjuk: bölcsen tette. Volt élményünk kegyetlen és durva kirakatperről is. Egy napon csúf rabszállító autó érkezett a faluba, s megállt az elkobzott református paplakból átalakított művelődési ház előtt. Kényszerű utasa a falu egyik, jó kedélye és segítőkészsége miatt kedvelt lakosa, fiatal házasember, két gyermek apja. Most azonban nem volt jókedély, a megszégyenítésképpen kopaszra nyírt és megbilincselt ember nem érzett kedvet a mókához. A Klubnak nevezett művelődési intézményben volt már pódium is, oda vezették fel a vádlottat. A vádlott állva maradt, vádlói ültek a vörös terítőjű asztal mellett. A vád az önfeledt össztársadalmi lopkodás korában két zsák búza eltulajdonítása az Iszkra (Szikra) Kolhoz vagyonából. Ez vagy igaz, vagy nem, mindenesetre valamilyen ítélet a megszállók nyelvén megszületett, a vádlott immár elítélt, s viszik is. A megszeppent szemlélő nem nagyon tudta, miért vesz részt az ijesztő szertartáson talán az iskola vezényelte ki , egyet azonban megjegyez: velünk, a falunkkal, s úgy általában a magyarokkal ezek után minden megtörténhet. Későbbi éveiben igazolódni látszott a tétel, s talán ezért sem lepődött meg a sors egy-egy bizarr fordulatán. Visszatérve vezérfonalunkhoz, az építő bizalmatlansághoz, a hadseregben, különösen az akkori önmeghatározás szerinti világelső Szovjet Hadseregben a gyanakvást illett komolyan venni. Ahol kémkedés van, ott muszáj éberségnek is lennie, ez szinte része volt a szolgálati szabályzatnak.

Az éberléthez, a spionok megfékezéséhez azonban kiválóan kondicionált állományra is szükség van. Ép testben ép lélek, ha ismerte volna a szovjet szoldateszka a klasszikus szólást. A vázolt harmóniát ép test és ép lélek együtt az alakulat orvosa, de inkább felcsere, magyar hadtörténelmi fogalmak szerint még inkább borbélya , alhadnagyi rangban lévő üzbég sors- és harcostársunk lett volna hivatott előidézni és szavatolni. Őt azonban, akit rossz orosz kiejtése miatt az alakulat inkább kedélyesen, mint rosszindulatúan Ali Babának nevezett el, a módszeres egészségellátás nem nagyon érdekelte. Igaz, egészségügyi felszerelése sem volt nagyon hozzá, s a gyógyászatnak a külső körülmények sem kedveztek. Az ivásra és mosdásra alkalmas víz szinte teljes hiányából következően folyamatosan kiütések keletkeztek a katonák testén. Az átlagos harcos szombatig, a közeli garnizonvárosban való igazi fürdésig nyaktól fölfelé és csuklótól lefelé világos, testének más részein koszbarna színárnyalatokban tündökölt. Elvágólag. Nem kedvezett a higiéniának az sem, hogy szifiliszt az erdőszélen beszerzett bajtársak éltek s étkeztek együtt zavartalanul az e kórtól mentes társaikkal. Nagy mustra volt az is, amikor a tényfeltárás már-már a jövőben felködlő glasztnoszty (nyilvánosság) jegyében a gyanúba került alakulatok előtt személyesen jelent meg a kór terjesztője. A hírre, hogy itt egy rendhagyó szemle lesz, a rettenetes nőhiányban szenvedő, föntebb már vázolt harcosok a legvadabb szexuális fantáziával várták a bűnös nő megjelenését. Volt aki minimálisan egy nagyvilági elegáns bordély képviselőjében képzelte el a hadsereg merészebb képzettársítással voltaképpen a teljes Varsói Szerződés megrontóját. Talán még egy széles karimájú, az egyik szemet nyeglén elfedő kalapot is fantáziált a jelenséghez. Az inspiciálás nyálkás-ködös hajnala kiábrándító volt. A kór hordozója nyeszlett, egérarcú nyomorult leányka váll-lappal, csillagokkal, érmekkel szépen díszített Vadkanocskánk oldalán ellépett a századok előtt. S amely délceg, vagy kevéssé délceg katonára rámutatott koszos ujjacskájával, azt már vitték is a vöröskeresztes autóba. A szifilisz gyógyítható, de csak napi negyven injekcióval terjengett a biztosra vett borzongató medicinai értesülés. Ali Baba ezt a kaotikus helyzetet azzal tetézte, hogy mohamedán létére fittyet hányt vallása hagyományainak, s egyben a józan életvitelnek. Röviden: ivott, mint a kefekötő. Ráadásul válogatás nélkül, vodkát, a helyi rossz és langyos sört, valamint a környék direkt-termő szőlőjéből készült, erősen cukrozott bort. Mást csupán azért nem, mert egyéb alkoholos folyadék nem volt található a környéken. Ali Baba nyilvánosan is vállalta vonzódását a bűnös italok iránt: a zubbonya hajtókáján díszelgő hadi felségjelről, a gyógyítás klasszikus emblémájáról, a kehelyre fonódó kígyóról, a csúszómászót szorgos munkával egyszerűen lereszelte. Az armadák képzelt versenyében ez is világelső attrakció lehetett. Ezek után nem meglepő, hogy kuruzslónk, amikor audenciáján találkozott a különböző, pattanásokkal, furunkulusokkal jelentkező maródiakkal, egy-egy, amúgy eléggé nehezen beszerezhető kenőcs felírásának ellentételezése nem lehetett kétséges: a paraszolvencia egy üveg vodka. Az alkohol, akárcsak a civilnek mondott, ám a büntetőtáborokhoz vagy a hadsereghez hasonlóan, szabadságában erősen korlátozott társadalomban a mindennapok természetes velejárója volt. Kis túlzással: ivott az is, aki nem kedvelte, nem illett kilógni a sorból. Ezredünkben is nekivadult ivászat zajlott: egy-egy, jó esetben napokig elhúzódó mámor közelebb hozva a leszerelés napját, elviselhetőbbé tette a sivár mindennapokat. A falvak közelsége arra volt jó, hogy a kevéssé korlátozott harcosok, azaz az öreg katonák mindennemű cserekereskedelmek következtében fogyott a kincstári vagyon, kelendő volt a csizma, a kapca, a lepedő, a cement, az építkezésre alkalmas faanyag, stb. , nem is ritkán alaposan beszeszeltek. S kit hol ér a mámor! A bajtársak egy-egy kiadósabb benyakalás után nem is mozdultak alkoholos összecsuklásuk helyszínéről. Istálló, pajta, őrház, ezek adtak szállást a megfáradt, szesztől bűzlő testeknek. A gondos anya, a hadsereg azonban számon tartotta elkódorgott fiait. Három nap után már kínos volt igazolatlan távollétük, s ezért feltalálásukra a szabályzatnak megfelelően keresőcsoport alakult. Úgyszintén az eltűntek korosztályából. S ekkor valamiféle sajátos Bermuda-háromszög adta elő magát: az alkohol ködében eltűnt a parancsnokság által a nemes misszióra összeállított csoport is. De sebaj: a frissen ködveszettek keresésére ismét megalakult egy, amint az akció indulásakor rögtön kiderült, természetesen úgyszintén italra szomjazó társaság. A mámorral együtt járó tényszerű dezertálás elleni küzdelem a legtöbb esetben egy-két hetet vett igénybe. Akik a folyamatot elindították, részegségükből kijózanodva régen és önszántukból amúgy minden különösebb büntető következmény nélkül megtértek, az utánuk indulók azonban hosszasan folytatták kutatómunkájukat. Napi betevőjük vodka és bor, szállásuk marhaistálló, csűr, szénaboglya, vagy bokoralja. Azután mindenki megjött: borostásan, kialvatlanul, sokszoros-másnaposan. A kutatás nem nélkülözte a mókás elemeket. Előfordult, hogy az éjszakában kutató misszionáriusokat a kolhoz vadászpuskával fölszerelt éjjeliőre tartóztatta fel. Miután kikérdezte a harcosokat küldetésükről, borral kínálta őket. Az egyik vonakodó katonát Beléd lövök, ha nem iszol! felkiáltással terelte a jobb belátásra. Másféleképpen űzött tréfát a keresésből a dadogós Varankin. (Néha azzal úszta meg a részegnek nyilvánítást, hogy italtól meg-megbicsakló közléseit a vele született fogyatékosságaként könyvelték el. Kellett ehhez persze egy kis jóindulat, de kit nem derítene fel, ha azt hallja: Va-va-varankin ha-ha-harcos va-va-vagyok. Józanon és részegen egyébként is mindenkit testvéremnek szólított.) Az általános testvért természetesen többször is elnyelte az önkiküldetéses mámor. Egyik kutatója egy szénaboglya tövében erősen ernyedt állapotban találta. Gyere haza az alakulatba, testvérem , kérlelte. Varankin meg, mint a gyerekjátékban: Nem megyek, nem megyek. Hosszas unszolás után végül kompromisszumot ajánlott: Megyek, de előbb jó hangosan énekeljük el a Katyusát. Zengett az éjszaka az orosz katonanótától, a csatakos harcos pedig erőteljes támogatással hazatért. Nos, ilyen körülmények között tevékenykedett a nagy Hippokratész elfajzott utóda. Azaz inkább nem tevékenykedett, mert köznapjait a legritkábban töltötte józanul. Egy-egy mámoros napot a másnaposság, a szörnyű macskajaj követett, s az idő ebben a bódulatban ráivás, rossz-lehelletű mámor, elfüggönyözött ablak, fetrengő-verejtékező alvás sokszor hetekre összefolyt. Ali Babánknak azonban voltak viszonylag józanabb szakaszai. Ilyenkor feltehetően felködlött benne orvosi esküje, s talán lelkiismeret furdalása is támadt. Kínzó lelkiállapotán enyhítendő, ennek hatására gyógyítani akart. Mondhatnók elszántan, és mint valami Makács úr minden körülmények között. Sok eszköze nem lévén, egyetlen univerzálisnak hitt gyógyító szerszámot alkalmazott, egy tömör üveg rudat. Amikor rájött a gyógyítási bolondéria, a nem éppen rózsaillatú kapcaszárítóba vezényeltette a századokat. Medicinai eljárása roppant egyszerű volt: a katonával letolatta a nadrágját, leguggoltatta, s az üveg rudat gyakorlott és gyors mozdulattal felnyomta a kiszolgáltatott hadfi anusába. A láthatóan kedvvel végzett művelet azzal végződött, hogy az intim helyről kihúzott rudacsot a 25 wattos fényforrás felé fordítva megszemlélte, s bár sohasem árult el diagnózist, látszott rajta, hogy mindent tud nadrágját felhúzó, görnyedten távozó, megalázott ügyfeléről. A mindenható szerszámot egy odakészített, vízzel teli vödörben, az általa képzelt nagy orvoshoz illően hanyagul meglögybölte, s Bubó doktorként kérte a következőt. Mit lehet mondani, a bűzös kapcakamra egyre vaskosabb szagokban úszott. Ez volt tehát az a csalhatatlannak gondolt diagnosztizálás, amelyben kivezényelt gyógyászunk, úgy látszik, vakon hitt. Ezt a csodálatos, s egyben titokzatos végbélmustrát két-három havonta rutinszerűen, minden különösebb apropó nélkül lefolytatta. Nem volt rászorulva járványokra, dögvészre, elöljárói utasításokra, vagy más egyéb okokra. Ha nem is váratlanul hiszen inkább az volt a csoda, hogy nem tomboltak folyamatosan pusztító járványok , vérhas tört ki az ezredben. Az alkalom szakmai kihívásként, mintegy korai Challenge Day-ként láthatóan felvillanyozta Ali Babát. Gyógyszert ugyan nem adott, az azonban látszott rajta, hogy valamire nagyon készül. Hogy mire, hamarosan megtudhattuk. A már csak korai volta miatt is undorító hajnali ébresztőkor elhangzott a parancs: ma nincs laza, a paticsfalu latrinát szabályzatellenesen körbevizelő higiéné, rajonként, szakaszonként, gyalogsági ásókkal fölszerelkezve irány az erdei tisztás. (A szerencsétlen paticsfal és a vizelet rendszeres találkozásának végzetes következménye lett: egy verőfényes nyári napon a katonai nedvektől túlitatott bűzlő intézmény nagy porfelhőt produkálva látványosan összeomlott.) A harcias felállású menetet az elszánt arckifejezésű, tekintetében küldetéses tüzet sugárzó Ali Baba vezette. A tisztáson azt a parancsot kaptuk, hogy a katonai alakzatnak megfelelően, azaz egymás mögötti sorokban, rajonként, szakaszonként hajnali székelés céljára ássunk csinos gödröcskéket. Miután ez megtörtént, vezényszóra guggoló állásba helyezkedtünk, s engedtünk természetes szükségünknek. Akiknek éppen nem volt, azokat nyomjál! csatakiáltásokkal buzdította az egzotikus Ázsia gyermeke. Csodálatos nyári pirkadat volt a felkelő Nappal, párával, ködökkel, bogarak jövés-menésével és madárfüttyel, s ha az ember elvonatkoztatott aktuális és ostoba helyzetétől, s szemét behunyva nem a bajtársaknak az utasításnak megfelelni kívánó igyekezetét szemlélte, röpke pillanatra azt gondolhatta, az Élet voltaképpen szép, és a Természet fenséges. Gyógyító hadnagyunk is kiválóan érezhette magát, mert miután az alakzatok szabályszerűen kikakálták magukat, egy bottal végigjárta a sorokat, mindegyik alkalmi árnyékszékbe belekotort, elmélyülten szemlélődött, és ismét mindent tudott. Ezen is túlestünk, s bár nem kaptunk orvosi ellenszert, a járványba nem halt senki sem bele, minden rendben volt. A hajnali parancsot teljesítő katona azonban elgondolkodott. Mire gyanakodhatott a kémműhold felvételét nézegető, a szokatlan katonai manővert a magasból szemlélő ellenség? Arra talán, hogy az Orosz Medve valamit megint el akar leplezni, s valaminő fondorlattal meg akarja téveszteni a Nyugatot. A megfejtés abban a távoli épületben, az ötágú (vigyázat, nem a magyar irodalmi metaforáról van szó!) Pentagonban feltehetően megtalálható. Ha csak az a szeptemberi terrortámadás nem zúzta szét a lelőhelyét. Akkor meg ezúton feslett fel az egykori rejtély.

 

 

Megjelent: Polísz, 2005. 78. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap