Álomszabadság

Szakács István Péter, cs, 09/08/2016 - 00:08

 

 

 
 

 

Úgy érezte, ezúttal képes lesz rá. I-g-e-n, m-e-g-t-e-sz-e-m, dobolt ereiben az elhatározás riadt ritmusa. Kiszáradt, satnya teste lassan feltöltődött sodró, lázadó élettel. Már csak a bosszúra gondolt. Az ablaküvegek hajnali fényben fürdették a szobát. Hogy elnyomja a lelkében visszhangzó, fenyegető hangot, valami bárgyú dallamot kezdett fütyörészni, amit majd ébredés után képtelen lesz felidézni, és közben fürgén csőre töltötte nagyapja tiszti revolverét, amelyet a padláson rejtegettek inkább kegyeletből, mintsem határozott céllal, mígnem az állambiztonság fekete bőrkabátos emberei el nem kobozták azon a hajdani fülledt, farkaskutyaszagú, augusztusi délutánon. Nyöszörögve mozdult meg az ágyban, kint az eső egyhangúan verte a hályogos ablakot. Miután megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van, övébe dugta a fegyvert, és magára kanyarította fekete köpönyegét. Körülötte a tárgyak az álom és az emlékezet rendhagyó törvényei szerint egyidejűleg helyezkedtek el a szobában. Karnyújtásnyira tőle ott volt hajdani épségében az évekkel ezelőtt szemük láttára szétzúzott rózsafa szekreter az ószeresnél nemrég vásárolt bőrhuzatos karosszékkel, a meghajolt polcokon díszes kötésükben érintetlenül ragyogtak a házkutatás során szétszakított könyvei, s az ovális ebédlőasztal közepén szaporán ketyegett bátyja ezüstfedelű zsebórája, amit csak sorozatos megalázkodások után, évekkel később szolgáltat majd vissza a családnak a fegyház egérarcú igazgatója. Összehúzta magán a sötét köpönyeget, és kilépett az ajtón. – Gondold meg jól! – vakkantotta rekedten a hang. Nyugtalanul megfordult az ágyban, és álmában elindult az utcán. Esőáztatta hársfavirág illata lengte körül, a nap a tarkójára tűzött. Emberek váltak ki előtte az utca hátteréből. Az arcok, mint fényt kapott filmtekercsen, élesen és egyformán világítottak a szemébe. – Vigyázz, ne merészkedj tovább! – mordult rá figyelmeztetően a hang, mint aki hivatalból ismeri a gyávaság stációit. Egy pillanatra megtorpant, majd dühösen és megvetően folytatta útját. Rájuk volt dühös, és önmagát vetette meg tétovázása miatt. Aztán az álmok másfajta időszámítása szerint egyszerre csak ott találta magát a rácsos kerítésű, szürke épülettömbnél. A géppisztolyos őrszem kifejezéstelen arccal állt a kovácsoltvas kapu előtt. Nyugalmat erőltetve magára lassú, kimért léptekkel haladt el mellette. Miközben a vasrácsokat számlálta, szíve hevesen vert a takaró alatt. Huszonhét, mormolta pár lépéssel arrább, és behúzódott az utca túloldalán tátongó kapualjba. Ideális távolság, gondolta elégedetten, nem véthetem el innen. – Fordulj vissza, még nem késő! – parancsolta ellentmondást nem tűrően a hang. Az utca végén feltűnt az őrjárat. Mintha tükörbe nézett volna, a márványarcú katonák megbilincselt kezű, riadt tekintetű férfit kísértek el mellette. Rémülten hunyta be a szemét, s mikor kinyitotta, már sehol sem voltak. Gyere már, sziszegte gyűlölettel telve, és lassan előhúzta a fegyvert. – Vissza! – süvítette csontfűrészként a hang, miközben hánykolódó teste egy pillanatra a falhoz szorult, és az ágy panaszosan megnyikordult alatta. Aztán a híradókból jól ismert, fényes, fekete gépkocsi végre befordult a néptelen utcába, és megállt a kovácsoltvas kapu előtt. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót. Amikor a civil ruhás, őszülő halántékú, alacsony férfi kiszállt a kocsiból, előlépett a kapualj védelmező sötétjéből, és célzásra emelte a revolvert. – Ne!… Ne!… – üvöltötte rémülten a hang, ám a valószerűtlenül nagy csattanástól hirtelen elnémult. Elhajította a füstölgő fegyvert, és az egyik mellékutcába rohant. Háta mögött parancsszavakat harsogtak, sziréna hangja hasogatta a csendet. Később zihálva megállt. Fölnézett, a napkorong egy pillanatra elvakította. A távolban tompán megkondult a székesegyház harangja. Megtörtént hát, nyilallt belé hirtelen a felismerés.
Verejtékben úszva, a levegőt kapkodva riadt föl. Alvás közben a takaró a testére csavarodott, a párna a földre került. Fölkászálódott az ágyból és dörzsölgetni kezdte elzsibbadt kezét, mely nem sokkal előbb még oly magabiztosan markolta a fegyvert. Álma szertefoszlott, csak egy kellemetlen hangra emlékezett belőle. Az ablaküvegen keresztül győzedelmesen áramlott szobájába a hajnali napfény. Megkönnyebbülten érzékelte maga körül a megszokott tárgyakat: az ablaknál árválkodó, kopott karosszéket, az ovális ebédlőasztalt, melynek közepén csorba kristályvázában egy csokor szárított virág szomorkodott, a megragasztott köteteket a könyvszekrény hajlott polcain. Megkönnyebbülését azonban hirtelen valami megmagyarázhatatlan eredetű szorongás váltotta föl. Sietve felöltözött. Rádöbbent, alig várja már, hogy kint legyen a lakásból. Miután elkészült, idegesen csapta be maga mögött az ajtót, és remegő lábakkal botorkált le a lépcsőn. Minél távolabb kerülni innen, minél távolabb, dobolt a vér riadtan az ereiben, és szaladni kezdett az utcán. – Állj! – harsant föl mögötte, néhány lépés után az ismerős hang. Engedelmesen megállt, lassan, mintha álomban, megfordult, és minden bátorságát összeszedve a kifejezéstelen szempárba nézett, majd megadóan lehajtotta a fejét. A katonák közrefogták. Hátracsavarták a karját, vékony, erőtlen csuklóján hűvösen kattant a bilincs. Esőáztatta hársfavirág illata úszott körülötte a levegőben, s a napsugarak a tarkójára tűztek. Elindultak. Emberek váltak ki előtte az utca hátteréből. Mint fényt kapott filmtekercsen, az arcok élesen és egyformán világítottak a szemébe.
És ekkor a székesegyház harangja tompán megkondult a város fölött.

 

Forrás: Polísz, 2006., 86. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap