Ami tőlünk függ

Jókai Anna, cs, 11/23/2017 - 00:12

 

 

 

 

 

Egy nemzet jelentőségét azzal mérjük, mennyit adott a világnak. Ereje pedig kitetszik abból, hogy milyen szenvedéseket volt képes összeroppanás nélkül elviselni. Nincs szükségünk álszerénységre. Tehetségek sora gazdagította a világértékeket, s csapások sora edzhette önismeretünket. Az előbbi vitathatatlan tény, az utóbbi csak részben valósult meg. Mi gyakran vagy „túlszeretjük”, vagy magyarságunkból éppenséggel „kitagadjuk” magunkat. Nincsenek a helyükön a dolgok. Aminek természetesnek kellene lennie, nem természetes: folyton-folyvást igazolni kell, sőt, olykor-olykor fecsegni róla. A minősítések is arányt tévesztőek. Ha például Széchenyi Istvánt mint „nagy magyart” emlegetjük: a megjelölés hiteles. Azt jelenti: élt egy nagyformátumú személyiség, aki kivételes energiáját a nemzet javára fordította. Ha azonban közszereplőt ruházunk fel –, a „nagy magyart” önmagában dicső tulajdonságnak képzelve: stílustalan és nincs mögötte megfogható valóságtartalom. „»X.Y.« aztán nagy magyar!” Mit értsünk ezen? Többnyire azt: valaki magyarságát helyezi mindenek fölébe, s ezt lépten-nyomon hangoztatja. Mintha a magyar ember eleve nem lehetne jellemtelen, bűnös, gonosz, buta. Mintha az egy-nemzethez való tartozás megvédene bárkit is önnön lelke tökéletlenségeitől. Persze, éppoly visszatetsző az ellenkezője is: a görcsös bizonygatás, a „nem-kötődöm-semmihez”, a címkeként viselt nyegle „világpolgárság”, amely véletlennek, elhanyagolható esetlegességnek tekinti, mikor és hol születik meg az ember. Végletekkel el vagyunk látva. Magától értetődően legyünk magyarok. Magyarok is. Európaiak is. Földlakók is. S a Világmindenség teremtményei – egyre inkább társteremtői szerepkörben. Ezek nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező szintek. Mint ahogy a személyiség sincs egyedül, állandó kölcsönhatásban van a többi személyiséggel, ugyanúgy a magyar nemzet sincs egyedül, nagyon is függ más nemzetek sorsától. Jövőjét nem lehet szomszédaitól leválasztva, önkényesen eltervelni. Két okból nem lehet: mert valóban középen vagyunk, összeszorítva. Innen bajos látványosan kiugrani, azt pedig, hogy „lenyeljenek”, nem engedhetjük. Másrészt lehazudhatatlan tragédiánk: Magyarországot jobbára magyarlakta, elszakított terület veszi körül, ahol azonban nemigen szabad magyarnak lenni s ezért ők kiszolgáltatott helyzetben vannak. Erre az anyaországban nem figyelni: cserbenhagyás, árulás. Erőszakról ábrándozni azonban felelőtlenség. „Beugrás” a gonosznak, a szerteszét szaporodó példák nyomán. Trianon szégyenteljes volt, mert igazságtalan volt. Igazságtalan volt az egyes ember sorsába nyúlóan, s a nemzet-test életerejét érintően is. De ma már – megkockáztatom – valószínűleg csak újabb igazságtalanságok elkövetésével lehetne határt korrigálni. Mert már alig van „színmagyar” környezet. Erről gondoskodás történt. S a szükségszerű váltás a másnyelvű, személyében ártatlan számára éppoly fájdalmas lenne, mint a mieinknek a szlovákosítás, románosítás, szerbesítés, oroszosítás volt. Még akkor is, ha a tapintatunk és új-testamentumi gondolkodásunk nem engedné a „szemet-szemért, fogat-fogért” revánspolitikáját. Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak se kívánsz – egy magasabb rendű erkölcsi parancs. A nagylelkűség a hozzánk szorultakkal itt, és szigorú számontartása a miéinknek ott, párhuzamosan: ez az, amit tehetünk, s lelkiismeretünk szerint meg is kell tennünk. Nem tilos – s az én nemzedékem tudatából már ki sem is törölhető – ismerni Nagy-Magyarország képét. Szellemtest ez; többé nem realizálható; történelmünkben azonban dolgozunk vele. A múlt is létezik – valahol, egy más szférában – megcsonkíthatatlanul. Visszük a jövőbe magunkkal – de nem azért, hogy ismételjük, hanem hogy ne felejtsük, miért történhetett, ami velünk megtörtént.

Miképpen lépjük át kétezret: bizony nemcsak rajtunk múlik. S még csak nem is közvetlen szomszédainkon. S még csak nem is Európán. Mára az egész emberiség krízis-helyzete kiviláglott. Nem tudjuk kiszámítani – a legjobb igyekezettel sem – mikor és hol történik meg az az aprócskának tűnő rándulás a rendetlenül elrendezett világban, ami minket akarva-akaratlan, valami szörnyűségbe beleránthat. (Mint ahogy a jót sem sejtette senki: a kártyavárként ily gyorsan összeomló Szovjetuniót, annak minden következményével.) Sok mindent el lehet – és el is kell – tervelni; sok mindent, de nem mindent. A váratlanra is készen kell állni, jó és rossz értelemben egyaránt. A gyűlölet egyre közelebb jön az egyedi lélekhez: már nemcsak nemzet harcol nemzet ellen, etnikum etnikum ellen, fajta fajta ellen, hanem ugyanazon nemzet tagjai, vagy ugyanazon fajta csoportjai törnek egymás ellen. (Itt s a környezetünkben a pártmarakodások, s kiragadott példa: a feketék véres viszálya a távoli Dél-Afrikában.) Nincs messze az idő, amikor család családdal áll kibékíthetetlen háborúságban, hogy aztán a családon belül is ellenséggé váljanak. (Bibliai előjelzés: „mindenki háborúja mindenki ellen”. De nem így, nem az anyagban, hanem mint szabad individuumok szellemi párviadala!)

Veszélyes a másfélét szőröstül-bőröstül idegennek tekinteni, talán bűn is – a különbözőséget viszont egyáltalán nem venni tekintetbe: naivitás, és éppúgy káros. Így kell-e lennie, s ebben a zavaros lelkiállapotban kell-e megérnünk az ezredfordulót, így, hogy barát nem köszön az egykori barátnak, egykori harcostárs átmegy az utca túlsó felére a másik elől, csak azért, mert most ütközik a politikai elgondolásuk? Nem primitív dolog-e – de remélhetően csak az újsütetű demokráciákra jellemző – a politikai nézeteket ilyen mélyen belevinni a magánviszonyokba? Nem azt mondom, hogy valamelyest, hanem ilyen mélyen. Már-már mérgezően. Mi lesz ebből kétezerre? Persze még minden lehet. Tudásom szerint: Michael-i korban élünk. Amikor is a kozmikus intelligencia az ember kezére adatott: neki kell erre ráismerni, és a jövőjét alakítani, ezáltal. A világkegyelem lehetősége az, ami adott, az út nincs lezárva. De élni vele az ember felelőssége. Tágítva a kört: a nemzet felelőssége. A nemzetek felelőssége. Nemcsak a legrosszabb, de a legjobb is megtörténhet!! Nekünk ebbe az irányba kell hatnunk, éber jelenléttel. Miközben termeljük a javakat és megpróbáljuk elosztani, ne higgyük, hogy a „minél többet” a nemzet és az emberiség végső célja, de azt se hirdessük demagóg módon, hogy mindez nem fontos, csak az „eszmeiség”. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem” – létünk aktuális szakaszán egyformán hangsúlyos mindkét tartalom. Legyünk türelemmel: egy téveszme bukása után, a kiábrándulás után még sokan és sokáig a teljes eszmenélküliség, a félreértett szabadság káprázatában élnek, arra esküsznek. Ez azonban átmenet. Ennyiben vagyok optimista. Az ezredvég új megközelítést vár tőlünk: nem a megszakadt, s a magamódján-rossz folytatását az utána következő még nagyobb rossz helyett. Hanem – keserű tapasztalatok alapján – minőségi ugrást egy magasabb látótérbe.

Önkontroll, jóindulat, lovagias küzdőstílus, empátia, részvét: nem kisajátítottan magyar tulajdonságok. Csupán kívánatos, hogy őket minél több magyar ember a magáénak tudhassa. Mert ami mi vagyunk, amivé mi leszünk, külön-külön: azt fejezi ki majd a nemzet egésze.

Meditációm – választott műfajom – elején említettem: nekem a magyarságom természetes. Mint a só a mindennapiban. Ha hirtelen elvonnák tőlem: a hiányában lenne a legkarakterisztikusabb. (Érzik ezt mindazok, akik emigrációban élnek; hogy tud fájni az emlék, az odahagyott gyerekkor, a visszacsengő hangalak.) De nem szeretek róla beszélni, „hiába venni”. Mint leckét, magyarságomban azt kaptam, s azt kell magyaráznom: bizonyos fokig rendhagyó létezésben, bizonyos fokig magamra-hagyottan nyújtsak valamit a számomra juttatott, számomra lélegző magyar szóban. Amit tudok, hitelesen és árnyaltan csak ezen a nyelven tudom elmondani. Imám és düheim ebbe a nyelvbe öltöztek. Amit teszek, ennek az országnak teszem elsősorban. Honfitársaim véleménye érdekel elsősorban. Nekik panaszkodnék, nekik dicsekednék, ha engednék a kísértő gyöngeségnek.

Itthon az általános emberi nyomaszt erősebben. Ahogy átlépem az országhatárt, magyarságom tudata „előlép”, fényesen fölviláglik.

Ha tiltanák magyarságomat – magyarságunkat –, a tilalom ellen éjjel-nappal lázadoznék. De mivel szabad kinyilvánítani – s hála Istennek szabad –, minden hűhó nélkül, termékeny csendben, észrevétlen igyekszem megélni. Nem keresek, ne keressünk ellentétet, ahol nincsen.

Ott leszünk az ezredfordulón. De nincs jóslat: hogyan? Ami tőlünk függ, azt azonban ésszel-szívvel meg kell tenni.

(1991)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap