Amikor a bohócok is sírnak

Orosz T Csaba, sze, 02/13/2013 - 00:10

 

 

A cintányér csattanását hangos nevetés követte. Főleg a gyerekek kacagtak, de a komolyabb felnőttek száján is ott bujkált a félszeg mosoly. Róbert hatvanévesen is úgy esett a hátsójára, mint senki Európában. Mondta is mindig az artistaképző igazgatója:

- Robikám te egyetemi szinten esel seggre. Ezt tanítanod kéne. - Sohasem vállalkozott rá. Negyven éve járta a kis társulattal az országot. A napokban elgondolkozott, hogy talán mégiscsak jó lenne megtelepedni Pesten. Kis másfél szobás lakást ígért az igazgató a Nagycirkusz mellett. Nem, nem fáradt el, csak a kis Annácska miatt. Aggódott a kis árva cigánylányért, aki egy kis falusi fellépés során szökött az ő kocsijába. Visszavitték a faluba, de a polgármester igazolta, hogy valóban árva. A napokban viszik fel egy pesti intézetbe. Ekkor Róbert jeges agglegény szíve felengedett és úgy határozott, ha a falu megindítja az örökbefogadást, akkor magához veszi a riadt kis jószágot, ellesznek ketten abban a nagy kocsiban.

- Bojóc bácsi!- sipította mindig a kis Anna, mikor meglátta. Reggelente mellébújt, jéghideg kis lábát Róbert pocakjához nyomva. Nem tanult meg rendesen beszélni előző környezetében, de bájos arcjátékával, mindenkivel megértette magát. Hamarosan nélkülözhetetlen lett a társulatnál. Bárki szomorú vagy lehangolt volt, Annácska azonnal ott termett, mint aki megérzi a bánatot és hozzábújással vagy mórikálással, elűzte a gondokat. Csak Lippai úr a társulat vezetője és porondmestere nem szerette. Attól rettegett, hogy Róbert félretett vagyonkájának a kislány lesz az örököse, és nem ő, aki alig volt még harminc éves. Csak vele nem tudta megszerettetni magát kis virágszál. Az tette be végül a kaput, amikor Róbert drága magántanárt fogadott a kislány mellé, hiszen törvényileg tanköteles lett és nem járhatott állandó iskolába. Volt egy magánszámuk is amit titokban begyakoroltak és mikor megmutatták Lippai úrnak, hogy a mai fellépésen előadhatnák, akkor az, minden ok nélkül lebüdöscigányozta az ártatlan kislányt, aki ettől úgy megsértődött, hogy világgá szökött a próbák alatt és csak éjfél felé került elő dideregve, ázottan a nagy vihar után. Róbert ezért aggódott a kislány miatt. Mikor elkezdődött a műsor, akkor már negyven fokos láza volt, de úgy látszik a Lippai is érzi hogy bűnös, mert azt mondta telefonált a mentőknek a közeli városba, menjen csak Robi fellépni addig biztos megérkeznek.

Taps. Visszahívás. Róbert máskor csapott még egy-két kört a manézsban, de most rohant a kocsijába. Megdöbbentő kép fogadta. A gyűrött lepedőn a kis test öntudatlanul vonaglott és közben minduntalan a Bojóc bácsit hívta.

- Itt vagyok virágszálam - ölelte magához a tűzforró, csuromvizessé izzadt kislányt. Minden erejére szüksége volt, hogy ne sírja el magát, hiszen ő mondta mindig neki, hogy a bohócok sohasem sírnak. Olyan nincs, és nem is lehet.

Közben mobilján a mentőket hívta, ahol megtudta, hogy az elmúlt két órában nem regisztráltak hívást a környékről, de azonnal indul az esetkocsi. Az a rohadék Lippai! Vizes törölközőt hozott és bebugyolálta vele a kislányt. Mire a mentők kiértek, már nem vonaglott csak aludt csendesen.

A kisvárosban mindenki ismeri az új lakót, aki minden délben télen-nyáron szipogva megy át a temetőn a gyermek parcellához, és zokogva ismételgeti:

- Annácskám, a bohócok sohasem sírnak...

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap