"Amikor megszólal a kakukk..."

Fehér József, h, 08/20/2018 - 00:08

Ha tehettem volna, egész életemben „nagyapa iskolájába” járok. Nála nem kellett felelni, és ha netán valami butaságot kérdeztem, nem csúfoltak ki. Bármiről érdeklődhettem, ami kis eszembe jutott, okosan meghallgatta, majd nagyot szippantva cseréppipájából, szeretettel elmondta a választ. S ami jó volt még, hogy ebben az iskolában nem lökött fel és nem mutatott nekem szamárfület senki.

Az igazat megvallva, nem volt az iskola (mert se padja, se táblája), talán csak a nagyapa és a kisunoka közötti beszélgetések láncolatának lehetne tekinteni. Sokszor még beszélgetésnek sem lehetett mondani, mert jobbára ő beszélt. Belekezdett valamibe, amit fontosnak vélt elmondani vagy tanításként átadni nekem.

Többnyire a legváltozatosabb helyszíneken zajlottak ezek az oktatások. Előfordult, hogy nyári kaszálás után a fák hűvösében, szántás közbeni pihenők alkalmával, tehénfejést követően az istállóban fogta el a tanítási vágy, és hosszasan mesélt erről-arról. Én meg tátott szájjal hallgattam nagyapát.

Egy alkalommal elmondta nekem, hogy Istentől kaptuk ezt a szép hazát, mert az ő népe vagyunk. Ideteremtett bennünket, magyariakat, és általa lettünk mi nagyok, de hagytuk, hogy irígyeink egymásnak ugrasszanak bennünket. Hogy aztán a kezüket dörzsölve a háttérből figyeljék, mint gyengül, vérzik el a testvérharcokban a magyar. S elhitették velünk, hogy közöttünk sosem volt, és ma sincs összetartás. S amikor 1848-ban és 1849-ben megmutattuk nekik, hogy „él még a magyarok Istene”, akkor meg más népekkel összefogva, legyűrtek bennünket. Belerángatták hazánkat az első nagy háborúba, hogy levágva kezünket, lábunkat, nyomorékká tegyenek bennünket. Mindenáron arra törekedtek és még ma is azon mesterkednek, hogy elhitessék velünk: kicsik vagyunk, semmik vagyunk, akit bárki eltaposhat.

A szeme könnybe lábadt, és a messzibe nézett, mintha onnan akarna erőt meríteni magának, hogy kimondhassa, ami a szívét-lelkét bántja. Most meg a földünkre fáj a foguk! …Mert ha földünk nincs, akkor hazánk sincsen. Mehetünk szerte a világba, hogy valahol meghúzhassuk magunkat! Ahogy azt mások teszik. …Akad egy-két nép, akik úgy elárasztották a világot, mintha odaszülettek volna. Mi csak magyarul  tudjuk a legszebben elmondani örömünket, bánatunkat, mert hazánkkal együtt ezt is az Úristentől kaptuk örökbe.

Ekkor a vállamra tette megfáradt kezét: Ne hagyd, hogy hazátlan néppé tegyenek bennünket!

Nem tudom, mit látott bennem. Lehet, hogy csak idős kora mondatta ki vele aggodalmait. Mindenesetre értetlenül néztem rá.

Valahol a közelben megszólalt a kakukk. Lám, lám, mondta bólintva, ez is megérkezett, és rámemelte szomorú tekintetét. Isten mentsen minket a kakukk-féléktől!

Ugyan miért? – néztem rá kérdő tekintettel.

…Mert más fészkébe tójja a tojását, hogy aztán a fiókája kilökdösse a gazdamadár tojásait, fiókáit a fészekből. Nehogy így járjunk mi is!

Emlékezetes tanítás volt. Azóta sem felejtettem el. Amikor megszólal a kakukk, nagyapám aggódó szavai jutnak az eszembe.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap