„Anyagias” adalék a Himnusz megzenésítéséhez

Bihary József, p, 06/15/2018 - 00:03

"Erkel Ferenc.
A szózat meg a himnusz

 

     Egy nyári estén nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) A szomszéd házban valaki zongorázott.
     A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.
     Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem), és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, figyeltem.
     - Hallja, elnök úr? - mondottam kifelé intve, csupán, hogy mondjak valamit.
     Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült, s maga elé nézett.
     A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett.
     - Klamperozás.
     Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt.
     Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott.
     Akkor hozzám fordult az öreg úr és szól az ő szokott álmodozó, csendes hangján:
     - Az ilyen kisasszonyok gyorskezűek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.
     Megvető oldalpillantás. Én magamban hálát adok az istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. Ő egy perc mulva folytatja.
     - Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát.
     - Hát nem volt mestere a zenének?
     - Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti színháznál, minden szerzeményét velem iratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra.
     - Úgy-e az a legremekebb munkája Egressynek?
     Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk.
     - Semmi, - felelte az öreg úr. - Nyomorék gyereke Vörösmartinak is, Egressynek is.
     Azt hittem elsülyedek.
     Néha túlságosan keserű volt az öreg úr. Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is figyelemre méltó.
     Folytatta:
     - Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mingyárt az elején így kezdi: Hazádnak ren... Mi ez: a: nak ren? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy így írta volna a dallamot (S az öreg dúdolta):

     Nem mondom, hogy éppen így, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti?
     Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el, azután csöndesebb hangon folytatta:
     - Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András:
     Felhí, és azt mondja odafenn: - Írtál-e himnuszt?
     - Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.
     - Hát ő megírta már?
     - Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
     - És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
     - Micsoda szándékosság?
     - Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
     - De ha nem is akarok.
     - Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét mulva milliók ajka zengi vissza és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.
     - Ezt mondva, - folytatta Erkel, - betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget.
     - Csináld meg rögtön.
     - De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.
     - Meg kell csinálnod!
     - Nem lehet. Késő már!
     Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:
     - Alásszolgája.
     Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk!
     Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.
     És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:
     - Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.
     És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.
     Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.
     Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.
     Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyujtom.
     Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.
     Elkezdjük.
     A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.
     Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.
     Ez már előre hatott.
     Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.
     És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.
     Az enyim volt a dicsőség.
     Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!"

*

   Feltételezve, hogy 1844-ben egy magyar aranyforint tartotta magát a Károly Róbert, illetve fia, Nagy Lajos, később Mátyás által is veretett, eredeti dukát paramétereihez (3,491 g, Au .986). Tehát az arany súlyához és tisztaságához, illetve ahogy ez kiderült, a finomság még a 990 ezreléket is meghaladta, akkor elmondhatjuk, a Himnusz megzenésítési pályázatára Bartay András, színi igazgató kb. hetven gramm színaranyat szánt, amiről mintha „lekicsinylően” nyilatkozott volna Erkelnek a várható dicsőséggel szemben.

   Nem ismert persze (számomra) az aranyforint korabeli vásárlóértéke pontosan. Nem tudjuk azt sem, Erkelnek mit jelentett valójában ez az összeg. Nem sokat, mert a történet szerint az őt nem „ösztökélte” pályázatra.

   Lehet azért az akkori élet mindennapjaiból példát venni: „déli ebédre három tál étel, gyümölcs, kávé: 3 forint (nem tudni, arany-e);

   „Fél font fehér tzukor: 20 krajcár” (ezzel is baj van, mert eleinte (1802) 1 forint 24 krajcárt ért, később (1816) már hatvanat; gyanús, hogy itt már rézkrajcárokról van szó, akárcsak Móricz „Hét krajcár”-jában, ami, írd, és mondd, mindössze egy darab, közönséges szappanra volt elegendő!);

„egy meszej pájinka”: hatvan krajcár!

 

   Ma az a hetven gramm színarany, mintegy -  és itt erős becslésről van szó —, 800 000 Ft-ot érne.

   Igaz, a tőzsdei árfolyammal számoltam, amihez még hozzá jönnének a verdei és egyéb költségek.

   Nem a földtől elrugaszkodott becslés tehát, ha kereken egymillió forinttal számolunk.

   Ma egy ilyen összeg akár motiváló lehetne még az „A dal”-nál is.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap