Apa és leánya

Jókai Anna, cs, 10/12/2017 - 00:06

 

 

 Tóth Árpád emlékezete

Lehetne XIX. századi romantikus regénycím – de nem; két költőről van szó. „Gondolatok két költőről”, így is írhatnám, s azért nem írom, mert manapság csaknem mindent, ami nem az, gondolatnak neveznek. Vélekedés, javaslat, ötlet, közhelyek ismétlése, fecsegés, közszereplési panelszöveg, szólam: mind-mind, hogy ő a nyilatkozó „gondolata”, azzal kérkedik. Jobb lesz szegény, meghurcolt fogalommal csínján bánni. Néhány – talán szubjektív – észrevétel, amit el akarok mondani, évforduló ürügyén, mert mindig kell valami ürügy, ami megengedi az érvényesnek, hogy érvényes legyen.

Tóth Árpád leánya – Tóth Eszter – nemcsak a „nagy költő leánya”, hanem költő is. Általában áldás a szülő ragyogása, mert a fénykörbe az utódot bevonja. De veszélyes a túl erős aura, ha az ittmaradottnak magának is van alkotói tehetsége: „öncsillogása” óhatatlanul elhalványul, s a kényelmes szemlélet hajlamos azt a minden teremtő személyiségnek oly drága kis „saját fényt” észre sem venni.

Tóth Eszter nyolcéves volt, amikor Tóth Árpád meghalt. A gyermek első versét éppen a döbbenetes veszteség tépi ki. Apám halálára:

Apám, ki fél életem jelentette,

Most feketeszegélyes gyászjelentés,

Hideg betűk, vigasztalan szavak,

És egy kis domb, szerényen meghuzódó,

Mint ő volt. Kis tapintatos halom.

A fejfáján a neve: Tóth Árpád…

Tóth Árpád természetesen nem „jósol” előre. Szemérmesen szerető ember, takarózó alkat, nem csinál közügyet az apai érzelmeiből. 1928-ban, a Lélektől lélekig című kötetében, már a rövid, de súlyos élet végén jelenik meg Az ősök ritmusa. Kérdezgeti, mennyi az én, a csakis-én mindabban, amit létrehozott, s amit a világ tisztán neki tulajdonít?

 

Ember vagyok, új élet, új utas,

Ki azt hiszi, friss titkokat kutat,

S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen

Ezernyi ős mozgás jár vén utat.

 

Sok régi ritmus, sűrű és borús

Zajlás a test titkos mélyeiben,

Távol a fénytől s mégis biztosan,

Hibátlanul. S ős híreket izen.

 

Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám

Testében élt már ez az idegen

Világ…

 

Tóth Árpád elfogadja, bár egy kissé lázad is az ellen, amit József Attila néhány évvel később így fogalmaz meg:

…megszólítanak, mert ők én vagyok már;

Gyenge létemre így vagyok erős,

Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

Mert az őssejtig vagyok minden ős –

Tóth Árpád a meghatározottságot fájlalja:

Vagy kába álom minden szabad út,

És nem is lehet újat kezdeni?

S csak egy parancs van a földön örök:

Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

De mindjárt cáfol is, nem az észérvek, a hit és vágy felelnek lelkes-optimistán:

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem

Énnékem is! Hátha az ősi sejt

Őbenne tisztul dús örömre, és

Minden homályos, vén bút elfelejt!

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok

Szűz birodalma, a szebb, új világ,

S dallá dobognak a szívekben a

Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!

Demagógia lenne e hevületbe bármi olyat belelátni, hogy lám, Tóth Árpád rejtve-titkon költői sorsot szánt a gyermekének is… Költői sorsot különben sem lehet senkinek sem „kiutalni”, senki idegrendszerébe nem lehet kívülről beprogramozni, hogy szíveskedjék védtelen-csupaszon egy gyönyörűszép ideáért áram alatt kínlódni, egy életen át. De azt hiszem, Tóth Árpád szerényen-büszkén mosolyogna – örülne (s higgyük: örül) annak, hogy a lánya költővé nőtt, ha nem is az általa áhított „tiszták”, „boldogok”, „szűzek” birodalmában, de mindenesetre egy ilyen-olyan „új világban”. S a maga helyzetében, a maga válaszát keresi, az apától is származó intuíciót a saját gondolati erejével fegyelmezve.

Tóth Árpád érzésekbe, hangulatokba, színekbe, hangokba, illatokba burkolózott: mintegy védte magát ezekkel. A jelzőket, túlságosan bőkezűen is, csak úgy szórta… Ritkán írt olyat, mint az Isten oltókése.

Pénzt, egészséget és sikert

Másoknak, Uram, többet adtál,

Nem kezdek érte mégse pert,

És nem mondom, hogy adósom maradtál.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,

Új szépséget teremteni sebez engem.

Kosztolányi „vad kovácsa”, a szenvedés iszonyú pörölye ez, ami – úgy tetszik – nélkülözhetetlen alapfeltétel a Felmutatáshoz. Egyébként: beleélés, beleomlás az eltűnőbe, ez Tóth Árpád költészete. Amit tudni adatott neki, azt meg is tudta írni, szivárványosan. Tóth Eszter azonban – az apa szándéka szerint – többet szeretne tudni:

Hol voltam? Mint Persephoné:

erők közt a sötétben.

A búzamag utáni és

kalász előtti létben,

a meg- s kicsendülés között

föl és föl egy zenében,

úton, nyugvástalan, az út

nyitott végtelenében.

(SZERELEM)

A búzamag utáni és a kalász előtti lét: a jelen idő létállapota, amikor még minden megtörténhet: a beérés csakúgy, mint a teljes lepusztulás. Ez Tóth Eszter közege.

Tóth Árpád számára még volt közeli és távoli tragédia. El tudta a „duruzsoló tűznél” különözni magát:

Mint messzi Chína földjén vasúti bús karambol,

Újságban furcsa hír csak, s nem tépi idegem,

Mert tán nem is való, oly messzi s idegen,

Úgy rémlik most az élet, amely röpül és rombol…

Tóth Eszter már nem bújhat el – így üzen „vissza” az Egy Tóth Árpád témára című versében:

. . . . . . . . . . . . . . . . Tenmagadból

feldobbant szivemben, ha érzenéd, mint dúl-tombol

– kislámpád fénykörén: a Bikini-szigeten,

és régi könyveid közt, szobánkban, idebenn

Afrikában –, a minden teret már, egy kún dombtól

a holdig egymáson át ütő világ! A csontkór

Hirosimában s szerte egy emberiség-alkony

szörny-cirruszai, vagy csak karambol a Jü-parton:

mind áttör falainkon!

Tóth Eszter nem folytatója apja költészetének: inkább továbbgondolója. Eszközei, céljai és nyilván tehetségének méretei is mások. De önmaga – anélkül hogy a rajongva szeretett (és tettekkel megtisztelt) apai hagyományt megtagadná. Az irónia sem idegen tőle. Tóth Árpád levelezését olvasva: Tóth Árpád nehezményezte, hogy a Köz érdekében munkálkodó költőnek kérni-köszönni, olykor megalázkodni és hízelkedni kell, hogy a tollat a kezéből ki ne üssék; egy-egy embertől függeni!… Tóth Eszter hozzáteszi saját, újkori tapasztalatát:

. . . . . . . . . . . . . . . . . . Ó,

már, Respublica, jobb elkötelezve csak

néked lennem.

Majd finoman megtűzdeli újkori kételyekkel:

. . . . . . . . . . . . . Amíg tiszta Petőfié

vagy, dicső, te! Te pajzs!

Vajh soha múlt idők

Maecenasaira visszacserélni ne

kívánhassalak én! Már cinikus szemem

sok bús századon át épp eleget kisült.

Az apa szemüvege egy kissé párás: a párán keresztül a szép még sejtelmesebb, s a szörnyek sem szörnyek igazán. A leány is szemüveget hord. Komoly a keret, benne az üveg gondosan, folyamatosan tisztított. Ugyanazt a táblát nézik – a kalásszá érés más-más fázisában. Más a lencse élessége is. Van valami tárgyszerűségében titokteli, kemény kontúrokkal – a gyönyörűségében káprázatos, megfoghatatlan helyén.

Tűz-víz,írja Tóth Eszter, gyermeki játék, az unoka kérdez. Hol van nagyapa? Hol van Tóth Árpád? A szobrában? Víz, víz… A fényképében? Langyos az is. Hát a könyvében? Tűz-tűz… Ott van. Amit írt, abban.

Ki-ki a maga rangján, belemagyarázásnak, divatnak, érdeknek, korízlésnek, kisajátításnak és feledésnek, túllihegésnek vagy értetlenségnek kitéve – de ott van a versében. A bizonyíték el nem kallódik; vár.

Tóth Árpád elfogadja, bár egy kissé lázad is az ellen, amit József Attila néhány évvel később így fogalmaz meg:

…megszólítanak, mert ők én vagyok már;

Gyenge létemre így vagyok erős,

Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

Mert az őssejtig vagyok minden ős –

Tóth Árpád a meghatározottságot fájlalja:

Vagy kába álom minden szabad út,

És nem is lehet újat kezdeni?

S csak egy parancs van a földön örök:

Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

De mindjárt cáfol is, nem az észérvek, a hit és vágy felelnek lelkes-optimistán:

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem

Énnékem is! Hátha az ősi sejt

Őbenne tisztul dús örömre, és

Minden homályos, vén bút elfelejt!

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok

Szűz birodalma, a szebb, új világ,

S dallá dobognak a szívekben a

Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!

Demagógia lenne e hevületbe bármi olyat belelátni, hogy lám, Tóth Árpád rejtve-titkon költői sorsot szánt a gyermekének is… Költői sorsot különben sem lehet senkinek sem „kiutalni”, senki idegrendszerébe nem lehet kívülről beprogramozni, hogy szíveskedjék védtelen-csupaszon egy gyönyörűszép ideáért áram alatt kínlódni, egy életen át. De azt hiszem, Tóth Árpád szerényen-büszkén mosolyogna – örülne (s higgyük: örül) annak, hogy a lánya költővé nőtt, ha nem is az általa áhított „tiszták”, „boldogok”, „szűzek” birodalmában, de mindenesetre egy ilyen-olyan „új világban”. S a maga helyzetében, a maga válaszát keresi, az apától is származó intuíciót a saját gondolati erejével fegyelmezve.

Tóth Árpád érzésekbe, hangulatokba, színekbe, hangokba, illatokba burkolózott: mintegy védte magát ezekkel. A jelzőket, túlságosan bőkezűen is, csak úgy szórta… Ritkán írt olyat, mint az Isten oltókése.

Pénzt, egészséget és sikert

Másoknak, Uram, többet adtál,

Nem kezdek érte mégse pert,

És nem mondom, hogy adósom maradtál.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,

Új szépséget teremteni sebez engem.

Kosztolányi „vad kovácsa”, a szenvedés iszonyú pörölye ez, ami – úgy tetszik – nélkülözhetetlen alapfeltétel a Felmutatáshoz. Egyébként: beleélés, beleomlás az eltűnőbe, ez Tóth Árpád költészete. Amit tudni adatott neki, azt meg is tudta írni, szivárványosan. Tóth Eszter azonban – az apa szándéka szerint – többet szeretne tudni:

Hol voltam? Mint Persephoné:

erők közt a sötétben.

A búzamag utáni és

kalász előtti létben,

a meg- s kicsendülés között

föl és föl egy zenében,

úton, nyugvástalan, az út

nyitott végtelenében.

(SZERELEM)

A búzamag utáni és a kalász előtti lét: a jelen idő létállapota, amikor még minden megtörténhet: a beérés csakúgy, mint a teljes lepusztulás. Ez Tóth Eszter közege.

Tóth Árpád számára még volt közeli és távoli tragédia. El tudta a „duruzsoló tűznél” különözni magát:

Mint messzi Chína földjén vasúti bús karambol,

Újságban furcsa hír csak, s nem tépi idegem,

Mert tán nem is való, oly messzi s idegen,

Úgy rémlik most az élet, amely röpül és rombol…

Tóth Eszter már nem bújhat el – így üzen „vissza” az Egy Tóth Árpád témára című versében:

. . . . . . . . . . . . . . . . Tenmagadból

feldobbant szivemben, ha érzenéd, mint dúl-tombol

– kislámpád fénykörén: a Bikini-szigeten,

és régi könyveid közt, szobánkban, idebenn

Afrikában –, a minden teret már, egy kún dombtól

a holdig egymáson át ütő világ! A csontkór

Hirosimában s szerte egy emberiség-alkony

szörny-cirruszai, vagy csak karambol a Jü-parton:

mind áttör falainkon!

Tóth Eszter nem folytatója apja költészetének: inkább továbbgondolója. Eszközei, céljai és nyilván tehetségének méretei is mások. De önmaga – anélkül hogy a rajongva szeretett (és tettekkel megtisztelt) apai hagyományt megtagadná. Az irónia sem idegen tőle. Tóth Árpád levelezését olvasva: Tóth Árpád nehezményezte, hogy a Köz érdekében munkálkodó költőnek kérni-köszönni, olykor megalázkodni és hízelkedni kell, hogy a tollat a kezéből ki ne üssék; egy-egy embertől függeni!… Tóth Eszter hozzáteszi saját, újkori tapasztalatát:

. . . . . . . . . . . . . . . . . . Ó,

már, Respublica, jobb elkötelezve csak

néked lennem.

Majd finoman megtűzdeli újkori kételyekkel:

. . . . . . . . . . . . . Amíg tiszta Petőfié

vagy, dicső, te! Te pajzs!

Vajh soha múlt idők

Maecenasaira visszacserélni ne

kívánhassalak én! Már cinikus szemem

sok bús századon át épp eleget kisült.

Az apa szemüvege egy kissé párás: a párán keresztül a szép még sejtelmesebb, s a szörnyek sem szörnyek igazán. A leány is szemüveget hord. Komoly a keret, benne az üveg gondosan, folyamatosan tisztított. Ugyanazt a táblát nézik – a kalásszá érés más-más fázisában. Más a lencse élessége is. Van valami tárgyszerűségében titokteli, kemény kontúrokkal – a gyönyörűségében káprázatos, megfoghatatlan helyén.

Tűz-víz,írja Tóth Eszter, gyermeki játék, az unoka kérdez. Hol van nagyapa? Hol van Tóth Árpád? A szobrában? Víz, víz… A fényképében? Langyos az is. Hát a könyvében? Tűz-tűz… Ott van. Amit írt, abban.

Ki-ki a maga rangján, belemagyarázásnak, divatnak, érdeknek, korízlésnek, kisajátításnak és feledésnek, túllihegésnek vagy értetlenségnek kitéve – de ott van a versében. A bizonyíték el nem kallódik; vár.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap