Apja, lánya, erdeje…

Lukáts János, p, 05/25/2018 - 00:03

 

 

 

 

 

Naplórészletek, erdőrészletek

 

    „Megy a gőzös…” Krónikással és Melindával, vagyis apjával és lányával kanyarog, döcög Egeren át észak felé. A táj meghúzza magát az elegáns Mátra és a markáns Bükk között, ki-kitér az óriások arculatformáló akarata elől, hogy megőrizze önmagát. (Ügyes!) Hivatkozik történelmi érdemeire (Felnémet és Almagyar – de milyen jellemző a két előtag!), felmutatja ma már inkább csak fantáziamozdító romvárát (Szarvaskő), csak kopott fatáblán meri kisuttogni a hajdani tardosi kőbánya hollétét, de már mintha maga is elfeledte volna a névtelen kőbontók csíkos öltözetét. Ahol pedig kifut egy pillanatra a hegységek kőöleléséből, ott éri el a végzet: a romboló emberi kéz a völgy fölé szfinxként magasodó hegyet (Bélkő) megmarta, oldalába vájatok sorát vájta, szikláját mészkővé degradálta, törőműveiben morzsává törte, lisztté őrölte. Az anyag bosszút állt a gyalázat miatt: fojtó, fehér lepellel vonta be az ember falvait és házait, szemét és dinamitot használó kezét. A sebzett tájban riasztó fémóriások és betonóriások, szürkés-fehér füstkísértetek és fehéres-szürke emberkísértetek: Bélapátfalva. Aztán megfürdik a táj az erdő zöld tisztítóvizében, a vonat pedig szerényen, de bizakodva befut Szilvásváradra.

    Első nap. A családi tanács úgy határozott, hogy egy tinédzser (angol-amerikaiul: teenager, magyarul: kamasz) korú leánygyermeknek nagy az apaigénye, a szünidő első hetét tehát mi mással is tölthetnénk, mint sátorozással (érthetőbben: vadkempingezéssel) az ország tetején, a Bükk-fennsíkon. A „furcsa pár” tudatosan döntött nevezett földrajzi körzet mellett, Krónikás két nemzedék óta a család mindenegyes új tagjával elzarándokolt a fölséges tetthelyre, és a szereplőket (mármint a családtagokat és a fennsíkot) bemutatta egymásnak.
    Krónikás fején nehezen választott sapka, csak nehogy reklámhordozó legyen, csak nehogy olyan színkombináció, amelyik valamilyen egyesületet, vagy pártot… Végül Melinda könyörült meg rajta, fejébe nyomta a saját hajdani, Cooper-teszten nyert sapkáját, hátul a gyerekeket biztató szó: Akarat, elöl pedig egy úszógumiból integető zöld béka. Ezt szívesen reklámozza Krónikás!
    A völgy neve: Szalajka. Bölcs nyelvészek és szorgos helytörténészek mondják, a szó a szalalkáli nevét torzította-fordította el, amelyet itt az erdei emberek hamuzsírból, lúgból készítettek valaha. Ez bizonyára így igaz! Ahogy a völgy kecses futásán és zümmögő, apró vízesésein végignézünk, ilyen szavak jutnak az eszünkbe: szaladgál, szalagocska, tarajka…
    A Fátyol-vízesés és környéke azért csak megkopott a sok fűnyűvő látogatótól, a hevenyészett drótkerítés mögé zárva sem vonzó látvány, mintha a barázdált sziklalépcsőket is valami békanyál lepte volna be, ami a „fátylat” szürkés színűvé teszi. A vízesés és a szabadtéri múzeum között rendes út hiányában inkább féloldalas csúszkálás jelenti a közlekedést a fenyőgyökerek és a csalános-bozótos mentén. Ha, például kimustrált talpfákból néhány lépcsőt, vagy teraszsort… Aztán fölnéz az ember, és minden gondját felejti, fenn fölségesen gömbölyödnek és tornyosulnak a hegyek.
    A Horotna-völgyön indulunk fölfelé, így óvatosabb utat választunk a fennsík megközelítésére. Utolsó lehetőség: megtöltjük üvegeinket, aztán a patak elköszön és megszűnik. (Dehogy szűnik meg, éppen hogy itt születik, és indul a jövője felé, csakhogy ez a jövő nekünk most a múlt. De ebbe ne menjünk bele!) Azért 850 méter mégis 850 méter. A Katona-sírokra csöndesen két tölgyfaágat teszünk, aztán föl-föl, a fennsík nehezen enged közel magához. A völgy árnyas erdőaljjal vonz, emberméretű csalánnal taszít, följebb titokzatos bükkerdő, félhomály ereszkedik mélyen a fák közé. A hegyoldal kihívóan meredek és ijesztően lejtős, a törzsek viszont hibátlanul függőlegesek, kétségtelen: a csodák világában járunk. Az a mágikus erő, amely a magból, a sarjból eleve függőlegesen indítja el az életet (és nem kérőbb méri be a növekedés célszerű irányát!), valamiképpen a közéjük tévedt és a súly alatt meggörnyedt vándorral is megéreztet valamit. Az erdők sugallta jelképekből „jelképek erdejét” lehetne csokorba szedni. Ha akarnánk…
    Őrkő-rét, fölötte maga az Őrkő. Kifulladva érkezünk a rétre, csomagjainkat egy bozótosban megpihentetjük. (Magyarázatképen a csomagok: sátor, két hálózsák, két felgöngyölt habszivacs szőnyeg, bogrács, két irdatlan hátizsák az élelemnek illetve a ruhának – ez utóbbiból ezúttal is túlkínálatot cipelünk magunkkal!) Ez itt a sziklák birodalma, fölséges formák, a fák a sziklákat ölelik, a sziklák a fákat. Üregek, ahová sose süt be a nap, és sziklahomlokok, amelyekről talán ezer évekkel ezelőtt kopott le a talaj, azóta a napfény szikkasztja. Őrkő, ő az első a fennsíkot dél felől övező kövek sorában (amióta a Bélkövet kivégezték, lebontották és körülzárták). Vöröses délutáni nap, a föld itt hallatlan munkát végzett (vagy talán még végez ma is?), sziklatarajok százai néznek-nyúlnak az ég felé, sűrűn egymás mellett, a láb alig fér el közöttük, s ha elfér, közéjük szorul. Minden sziklataraj párhuzamos, és alig tér el a függőlegestől, micsoda mérnöki munka! Az égbe néz, a semmibe, és közben mintha vigyázzban állna.
    Az évezredek során valamennyi bizonyára lekopott belőlük, vagy letöredezett. És a lekopás, a letöredezés előtt meddig nyúlt fel a magasba? Vajon szép csendesen elpattantak a sziklaélek, vagy hegyet-földet fordított ki alapjaiból az erő (erőszak?), amikor felgyűrte a sziklát és alatta megnyitotta a tátongó völgyet? Őrkő, 880 méter.
    A csúcs alatt kevéssel egy vadalmafa, magyarul vackor, ő is a barátunk, akárcsak a zöld béka. Része a tájnak, csendes szemlélő, derűs útitárs. Hát persze, egész életében ilyen kilátás előtt bólogathat, és növesztheti gyökerét-ágait. A tövéhez húzódom, Melinda a csúcson, pózolunk mindketten: rettenthetetlen apja bátran kúszik-mászik a sziklán, ő pedig a természetes mozdulatot keresi nagy körültekintéssel a fényképezőgép számára.
    A fenséges Őrkőt elzárjuk lelki emlékhordozónkba, és indulunk tovább. (Mindig az Őrkő az első, a többi zordhomlokú vagy tündéries kőóriás aztán csak koptatja, faragja és a maga emlékképével át- meg átszínezi az Őrkőt.) A Korcsmáros-rét maradásra hívogat, és már majdnem el is csábít. A réten gyönyörű, ligetes facsoportok integetnek egymásnak a magas fűtengerben. De első nap nem akarunk olyan korán pihenőre térni, még duzzadnak bennünk a lelkesedés és a dac erői. Dehogyis! A rét szélén romos és lehangoló emberi mű csúflik. Útkaparó ház lehetett, mérőállomás, vagy katonák esőháza, még a daliás időkből? (Mármint amikor ajánlatos volt komolyan venni a Bükk-fennsíkot át- meg átszelő, el- meg elrekesztő dróthálókat, kerítéseket, tiltótáblákat. És a magasleseket, amelyekből nem a négy-, hanem inkább a kétlábúakat tartották szemmel sandán…)
    Az emberi (kultúrának, civilizációnak?, vagy mondjuk inkább) jelenlétnek ez az ágrólszakadt, mégis tolakodó bizonyítéka győz a rét kincsei felett, mi tehát tovább… Az utolsó rét volt a számításba vehetők közül, ami következik: tarajos sziklabérc, meredek omladék, szemerkélő eső. A térkép pedig arcátlan! Több helyen felkiáltójellel ajánlja: „Szép kilátás!” „Panoráma!” „Itt cövekelj le egy pillanatra, ámuló vándor!” Pedig inkább azt kellene a Korcsmáros-rét fölé apróbetűznie: „Maradj itt, utolsó menedék!”
    Aztán az út egy szakadékos mélyedésben (mondják úgy is: lápa) északnak fordul, az alján a szivárgó téli hólé és a lefutó tavaszi zápor összegyűjtötte a hordalékot, és felhalmozta a faleveleket. Vagyis megtaláljuk görbeország egyetlen vízszintes tartományát. A sátor zöld négyszöge és fölötte az ezüstös félgömb el is foglalja diadalmasan. A rugalmas merevítő rudak és az esőriasztó sátorköpeny percek alatt emberi hajlékot teremt a rengetegben. Beletelepszünk, belakjuk renddel-rendetlenséggel, felosztjuk a sátorbelsőt „én oldalam – te oldalad”-ra – a civilizációs szabályokat megkövetelve és tudomásul véve –, otthon érezzük magunkat. A sátor elválasztja a külső hideget a belső melegtől, otthonosan libegő szúnyoghálójával befelé megvéd, fényes ezüst kupolájával kifelé meghökkent. Tisztelet a sátorkészítőnek!
    Akarom mondani: a gyomrunk vacsoraidőt jelez. Te kicsomagolsz, én tűzhelyet rakok, te vágsz, szeletelsz, darabolsz, én gyűjtök, faragok, aprítok, percek alatt újraéljük eleink ősi munkamegosztó dühét, amely primitívebb, majd kulturáltabb fokon a társadalmi rétegződéshez, végül az elidegenedéshez vezetett, minket pedig visszavezérelt az erdőbe. Mire azonban meghasonlanánk, és identitászavarba esnénk, elkészülnek a nyársak, a rátűzendő egészségtelen és korszerűtlen szalonnaszeletek látványától szájunkban összefut a nyál. A lapos mészkődarabok az asztal, a korhadt farönköt a szék korai megalit-kori változatát teremtik újjá. Hogy aztán mindenféle logika fenekestül felboríttassék, a tűzhelyet az út porába állítjuk fel, amely „út porának” később szerepe lesz a tűzhely felszámolásában és meghaladásában. Az évezredes folyamatot különösebb nehézségek nélkül alig negyedóra alatt reprodukáljuk.
    Megvacsorázván még akarnék gondolkozni róla, hogy joggal nevezzük-e vajon az erdőt erdőnknek, hogy a keresztülgyaloglás, a leheveredés teszi-e mienkké, vagy a csend, amelyet együtt hallgatva nem törünk meg, de a dilemmát már fel nem oldhatom, mert kettőnk mellé a sátorba harmadiknak odatelepedik az álom.

    Második nap. A reggel, az csodálatos az erdőben! A párás levegőn keresztülsurran a napsugár, névsorolvasást tart a madarak között, aztán megnyugodva dolgára indul, magára hagyva a nekihangosodott rengeteget.
    Sem napsugár, sem madárhang, minket bizony a hideg kergetett elő hajlékunkból. Melinda didergett, Krónikás vacogott, aztán öntudatosan tudomásul vettük, hogy ma ilyen idők járnak, és befogtuk a fogunkat. Az esti por fölé reggeli tüzet varázsoltunk, kávé, zacskós leves, a civilizáció aprócska köldökzsinórjai, végül is nomádok vagyunk, de barbárok nem.
    Őserdő! Valójában 160 éve érintetlen, a születés és az elhalás ugyanúgy szabályozatlan benne, mint a farontó élősdiek jelenléte, és az egészséges kiteljesedés. Ilyen volt a természet, akár ilyen is lehetne. Megvédi magát, ha engedik, megtartja magát, ha hagyják. Az egyensúly más itt, mint a védett és nevelt erdőben. Az óriás óriásira nő, a csenevész elsatnyul. Ha ideje elérkezik, kidől az óriás, dőltében magával sodor egy sor középszerűt. Aztán holtában óv, táplál és gazdagít újabb óriásokat, akik magukat elsőnek és egyetlennek hiszik. A bükkerdő hideg és tiszta, az Őserdő rejtelmes, aki leül és karjával átfogja a térdét, annak hajlandó titkokat elárulni. Fényképezünk, pedig ami itt igazán fontos, nem lehet hazavinni, az Őserdő nem exportálható.
    A természet e fölséges katedrálisát „megőrizve meghaladjuk”, a koronát a fennsík zord homloka hordozza: a Tarkő. 950 méter, különös, tíznél is több csúcs zsúfolódik össze, a különbség közöttük kevesebb, mint tíz méter. A legalacsonyabb a délnek néző Tarkő, a legmagasabb a nyugat felé forduló Istállóskő, 959 méterrel. Az óriások kerekasztalához, úgy látszik, ennyivel lehet letelepedni, a kerekasztal: a Bükk-fennsík. A Tarkő találó nevet hordoz, aki elnevezte, dél felől érkezett, szikrázó, fehér sziklák zsúfolódnak egymásra, a gömbölyű sziklakenyerek közé hegyes kések szorultak, hogy belehasítsanak. De nem hasít és nem hasad itt semmi, a látvány nem enged szóhoz jutni, később is inkább csak indulatszóhoz. Talán ilyen lehetett a nyelvfejlődés első lépcsője is.
    Egy rajongó a sziklabérc peremén aludt az éjszaka, hogy elsőként köszönthesse a napkeltét, alatta hátborzongató a szakadék, a szépség és az életveszély nyilván édestestvérek. Alattunk „térkép a táj ”, Eger százszínű sokadalom a szélesre szelídült völgyben, közelebb merészkedett Felsőtárkány, még az erdei ösvény is nyomon követhető, amely a falu végétől a Tarkő aljáig kellemesen elporoszkál. De onnan…!
    Odafönn egy-egy felhő, odalenn egy-egy árnyék, aki képes közöttük összefüggést találni, akár komolyabb gondolatai is támadhatnak. De ha csak néz, és semmit sem tesz, akkor sem ült ott hiába. Az erdő nem sarkall gyors cselekvésre, és főként nem azonnali válaszokra.
    Kanyarodik-ereszkedik az út, kedélyes kerülővel levezet a mindössze 905 méteres Háromkőre. A kerekasztalnál ő legföljebb étekfogó lehet, szürkeruhás apród, aki mellett csak még inkább kitűnik a hercegek nagyszerűsége. Háromkő akár egy oltár, a két szerény oldalkő között a széles, magas szentély, Melinda szerint a legszebb a déli kövek sorában. És még valami: innen látszik igazán a Tarkő, a két óriás mintha szemrevételezné egymást.
    Végignézünk a csúcsokon (előttünk kisebbek, mögöttünk nagyobbak), különös: ez valaha tengerfenék volt. Végtelen tenger háborgott itt, bátran tehette, ki merte volna kétségbe vonni mindenhatóságát. Csak a mélyben dolgoztak dohogó erők, robajlásukat azonban elnyelte a „fecsegő felszín”. Aztán emelkedni kezdtek a mélyből a hegyek, és a tenger kétségbeesetten osztotta szét a vizét, hogy a Kárpátok karéjában mindenhová jusson. És az apály egyre több vizet szívott el, a dagály már képtelen volt mindet visszapumpálni. Különös nap lehetett, amikor – talán így történt! – egy nyári reggelen lucskosan és halszagúan kidugta a fejét a tengerből a megszeppent Istállóskő. Széjjelnézett és szépnek találta a világot! De még le se ment a nap, és már kilenc másik csapzott és nedves sziklalurkó is nyújtogatta a nyakát a közelben, akár átkiabálhattak egymásnak. A tenger bizonyára keserűen emlékezett erre a napra, de az is lehet, hogy saját gyermekének tekintette a szigetsüvölvényeket, öreg tengerek tudnak örülni fiatal szigeteknek… No, Melinda, indulás tovább, apád fejét megsütötte a nap! Lám, a sapka itt hever mellettem a fűben békésen, békásan.
    A Háromkő mögött szépséges rét kezdődik. Igazi bükki táj: rét rétet követ füzérszerűen. A neve Keskenyrét, nincs alkalmasabb táborozó hely. És ahogy tisztás és rét egymásba kapaszkodik, úgy találjuk meg sorra a fennsík rejtett ajándékait. Megtorpanok a fű között, összetéveszthetetlen illat: kakukkfű. Elindulok a szagnyomon, orrom hamar elvezet a szerény, kék virághoz. Elmorzsolom a növényke húsos levelét, tiszta konyhák és vadpecsenyék jutnak eszembe. Melindát a szeme vezeti, szamócásra bukkan, vadászösztöne hajtja előre, a fel-felpirosló zsákmány már akár egy gyűszűnyit is kitesz. De az övé, de a miénk!
    A fűbe heveredünk, a fű magasabb nálunk, boldog tenyészés. Az erdő szélén a sátor ezüstje, fölöttünk az égi sátor kékje. A rét szélén óriási szilfa, szinte széjjelfeszíti az erdőt, és beborítja a rétet, amint fölmagasodik. Az égi sátor alá azonban ugyanolyan szépen befér, mint mi a magunkéba. Sajnos, pusztulnak a pompás szilfák, nemcsak őshonukban, Angliában, de a Bükk-fennsíkon is. A villámokat még nemes méltósággal kiállnák, de az ágak belső száradása szűkre szabja napjaik számát.
    A közelben hatalmas víznyelő (töbör, teber, zsomboly, zsomp, sőt dolina néven is ismerős lehet, az erdei emberek mindenhol kitalálják, hogyan nevezzék, nincs szükségük idegenek szavára), a mélye sűrűn benőve vastag bozóttal. Ha eső vagy másmilyen nedvesség érkezik a hegyre, a víznyelőn keresztül leszivárog a mélybe. A kis kráterek környéke marad legtovább nyirkos, hasznos kis kráterek, nem pusztulást szórnak magukból, életet adnak. A víznyelőhöz bizonyosan őzek-szarvasok is eljárnak, félreérthetetlen fekete gömbnyomok tanúskodnak a jelenlétükről.
    A fejünk fölött váratlan suhogás, termetes vadmadár, Keskenyrét állandó lakója és haszonbérlője nézte meg közelről az alkalmi jövevényeket. Tarka pettyes hasaalja jól kivehető, lekerekített tollai, lépcsőzetes szárnya. Vajon melyik tagja lehet a mára oly sajnálatosan megritkult hazai vadmadár-társadalomnak? Hej, Fekete István, ha emlékeznék pontos és bölcs röpkép-ismertetéseidre, most saját nevén üdvözölhetném a szilfa mellett elsuhanó házigazdát!

    Harmadik nap. A hajnal első sugara az öreg szilfának jut, talán tudja Héliosz is, már nem sokáig élvezi a rét szélére állított öreg harcos a kivételezést! A reggeli ma hideg, ám bőséges (egy kicsit röstellnénk ilyen pompás fűben kerek, fekete és szenes emlékeket hagyni magunk után).
    A töbrök gyöngysorán indulunk Bánkút felé. Ahány rét, tízannyi töbör, és ahány töbör, százannyi boróka. Mégis, mindegyik külön áll, magában, legföljebb kettő-három, ha összehajol. Apró, élő szobrok, ingadoznak-dülöngélnek, ha öt percet várunk, biztosan odébb lépegetnek. Manók, üvegfigurák, a nap keresztülsüt, a szél átfúj rajtuk. Hogy meg nem fáznak a dideregtető hajnalon, hogy nem röstellik magukat ilyen félig-öltözött csipke holmikban! De miért szégyellnék, hiszen még gyerekek, fejletlenek, a holnap ígéretei, borókák.
    Azért szúrnak ám, csak a szemnek szólnak. Melinda sziklakertnek nevezi őket, egyesek elég neveletlen módon föltelepednek a fehér, öreg sziklára, mások meg a lába elé hengerednek. Ekkora lányok már meggondolhatnák, mit is tesznek. Még megzavarják az öreg sziklák kőszívét. Amott, a nagy töbör partján, három-négy boróka „összetanakodék”, hogy szobrot állnak, mint a régi, falusi társas játékban. Kitalálták: ők bizony púposteve lesznek, középre a kicsi, a szélekre púpnak a két nagy, a negyedik pedig keresztbefeküdt, és úgy mozgatja a lombját, akár a teve a puha orrát.
    Hiú ábránd! Töbörről töbörre járni, mindegyik partján csak egyetlen percig megállni, amíg a szemünk végigsimítja a töbrök homorulatát, a sohasem hibátlan, mégis tökéletes kerekséget. Aztán a hozzá legközelebb állót, aztán a következőt, aztán a csábítót, aztán a szerényen elhúzódót, aztán a véletlenül elénk bukkanót, aztán a maradékot… De több perc, mint töbör, több szempillantás, mint boróka, úgy elvesznénk a töbrök útvesztőjében, akárcsak a hétköznapokéban.
    A hőség felgyürkőzött ellenünk, lankasztja figyelmünket, a bükk sima szürkéje és a cirmos napfény el-elrejti a választott utat (tévút, tilos út, visszaút, mellékút, göröngyös út), apja és lánya már lázadni készül erdeje ellen, amikor „faragott kép” formájában megjelenik a Faktor-réti Madonna, „Mit féltek, kicsinyhitűek?!”, ott az út, ott a cél, alig egy kőhajításnyira. (Kőhajítás – bizalmatlan voltam valaha ezzel a tevékenységgel szemben, őseink mamutokat kergettek vele kihalásba, de manapság annyi mindennel hajigálnak, ami láthatatlanabb, alattomosabb, kiszámíthatatlanabb, hogy – röppályáját kiismerve – még a végén megbarátkozom a kőhajítással!)
    Hurrá, Bánkút, hurrá civilizált kultúra, kulturált civilizáció! Földi és turistaparadicsom, szabadidős és sí-centrum. Nemzedékek töltöttek egy-egy jó órát, vagy emlékezetes éjszakát a völgyre tekintő turistaházban. Most a turistaház körül magas és díszes vaskerítés, a hajdani eleje pedig a hátulja, a köve ugyanaz, egyébként minden más. A neve? Mondjuk így: színes madár panzió. Elegáns, nyilvánvalóan zártkörű, klubtagság, őrző-védő buldogok, két- és négylábúak. Toyota meg a többiek. Nekünk: mindegy. Sebaj! (Sebaj?) Biztos „van másik”, mint a cirkuszban! Van, negyedakkora, mint volt az évtizedek előtt épült turistaház. Sícentrum! De most június van, két síszezon között éppen középen. Sebaj?
    Az alagsor mintha nyitva volna. Overallos jön a fanyűvők közül, ő a pincér, a szakács, a csapos. Kedves Köjál!
    Meleg étel? Elnéző mosoly, aztán kedvetlenül: virsli. Kenyér? Fejrázás, amennyi a virslihez. Bor (netán fröccs, hosszúlépés)? Ugyan, palackozott luxussör. Víz? Mi is lajtban kapjuk. Legalább a … izé! Overallos hüvelykujjával némán bök a festett táblára: „A WC a szálló tulajdona. A büfé kulccsal NEM rendelkezik!”
    Ennyit a testnek és a léleknek! Vízért azért Melindát visszaküldöm egyedül, neki ad overallos morogva, egy keveset. Harmincnégy fok, de mástól forr a fej.
    Bánkút, száz éve hordja nevében a kutat, az erdő szélén, sűrű gödör alján meg is találjuk, a tetején vaslemez, lelátnia kútba, benne a motor. Az SZMP (azaz: színes madár panzió) a turisták házával együtt a vizet is megvette? A Bánkútból a kutat? Vagy talán ők is lajtból…? Ugye, maguk sem hiszik?
    Na, menjünk, mielőtt megtudják, hogy lélegzetet mertünk venni! Alig negyedóra ide a kilátó, szépen szerkesztett fémpillangó, fenn a Bálvány tetején (956 méter, egyike a kerekasztalosoknak). A kilátó neve: Petőfi, az önjelölt keresztapa nem sokat tudhatott nevezett költőről. Egy sora most nagyon bennem motoszkál: „Tán csodállak, ámde nem szeretlek!”, talán a Sándor is járt Bánkúton?
    Távolodva négyzetesen csökken nemes haragunk, kora délután van, de mi már sátorhelyet keresünk. Kishuta-rét, Nagyhuta-rét, maradjunk a kicsinél. Szemben fenyőerdő, hátul bükkerdő, a mi rétünkön hársfa. Egy. Sötétzöld és kerek, hibátlanul nőtt, árnyékot ad és hűvösséget őriz maga körül. Te, Melinda, itt minket vártak!
    Akkor tehát: vissza a természethez! Elő a hálózsákokat, lánya a napra (barnulni akar: minő hiúság!), apja az árnyékba (olvasni akar: minő dőreség!). Aztán bogrács, harmadik napja csak a helyet foglalja Melinda hátizsákján, és a fülét nyikorgatja, mindkettőnk türelmének kipróbálására. Most megszolgálja az árát! Overallos vizével bőkezűen bánunk, vetkőzik a krumpli, hódító útjára indul a só meg a paprika, és természetesen: a kakukkfű. Attól lesz igazán fenséges. (Sőt: fennsíkos!) Kerül bele azért fűmorzsalék, levéltörek, még (horribile dictu, azaz: urambocsá’!) kóborló vándorszúnyog is, kettő. Az utóbbiakat megszabadítjuk a földi pokoltól, az előbbiek hátha küldetést teljesítenek.
    Az erdő felől mintha bagoly szólna, persze csak kuvik, ő kíséri szigorú figyelemmel az erdőszéliek estéit. Krónikás lába alatt ropognak a gallyak, az éjszakai erdő elnémul. Amikor csöndben megáll, a sötétségben a kuvik ismét megszólal. Krónikás válaszol, kuvik-nyelven nyilván dadog, de lassan párbeszéd indul közöttük. Miket kell egy bölcs kuviknak végighallgatnia! Melinda már alszik, a tűz is, hamarosan Krónikás is. A bagoly még egyszer-kétszer odakiált a teliholdnak.

    Az nem lehet, hogy ez már az utolsó nap! Aki az ételhordó hátizsákra tett, jól választott: petyhüdten lötyög, a ruhatáras ellenben változatlanul duzzadozik. És elég lesz az egyetlen üveg víz is, sajnos elég…
    Ahol a Nagyhuta-rét végleg elolvad, és bekanyarog a Vörössár-hegy oldalába, egyúttal a töbrök is elfogynak. A bükkök is. Fenyvesek szorítják ki őket, sűrű fenyőerdő, ruganyos tűlevél szőnyeggel, barnás-vörös némasággal.
    Megjelent, megállt, majd megfordult fölöttünk a suhogó szárnyú madár, mielőtt valaki jelképre kezdene gyanakodni, a tegnapelőtti estére emlékeztetem. Házigazdánkra, a remek röpképű, pettyes hasú vadmadárra. Most léptünk ki százrétnyi birodalmából, illendő, hogy elköszönjön. Melinda a lába előtt frissen hullott tollat talált, ugyanolyan pettyezettel és mintázattal, amilyet a madár viselt. Semmi kétség, személytől személynek szóló üzenet. A toll épségének megóvása érdekében mindkét csomagot kibontottuk, a ruhák fele az ételek elárvult helyére vándorolt, ugye, milyen könnyű időnként győznie az igazságnak?
    Ismét csak egy kerekasztalbeli, a Vörössár-bérc (952), de ez már „tetőgerinc” az Istállóskőhöz, megérdemelt ingyenjegy egy kedélyes erdei hullámvasútra. Megelőzzük a környék harangjait, néhány perccel tizenkettő előtt érünk fel az ország legmagasabb fennsíkjának a legmagasabb csúcsára. Kelet felől, ahonnan mi jöttünk, alig több könnyű sétánál. A négy napos útitervet azért húztuk meg ilyen fondorlatosan, hogy az Istállósra ne a meredeken másszunk fel, hanem ott majd inkább lefelé…
    Középen frissen ácsolt, szép millenniumi kereszt magasodik a Bükk-fennsík fölé. A növényzet (fenyő, növendék bükk) alaposan benőtte a csúcsot. Kilátás nincs, kilátó nincs, olyan pompás legalább is nincs, mint a déli kövekről volt, vagy mint a Bálványról. Istállóskő a gyalogos turisták célpontja, akár Bánkútról, akár Szilvásvárad felől érkeznek. Felzihálnak az embert próbáló, kegyetlen meredeken – és nem látnak semmit. A teljesítmény öröme azért persze nem hanyagolható el. A hegyek nem föltétlenül barátságosak, ha meghódítjuk őket, nem is kegyesek hozzánk.
    Az ember sem barátságos a sziklaóriáshoz, és végképp nem kegyes. Iszonyatos a szemét, ami elözönli az Istállóskőt. Sehol egy tartó, egy láda, egy kosár. Amit a faluból két „aktivista”, legalább a turistaszezon elején és végén… Vagy egy égetőben, ősszel és tavasszal… Ez így mindenkinek jó volna, hiszen Istállóskő mindnyájunké! Vagy mégsem? Istállóskő – senkié! Ez a hely, így, szégyenfolt! Pedig a nagyszerű Bükk-fennsík nyugati homloka. Meghódítása a kitartás diadala lehetne, ehelyett a mocsoké.
    Igyekszem hátat fordítani a kiábrándító körülményeknek, nyugat felől, a lombokon átsejlik a távoli Mátra, előttünk már a völgy. Ha itt elindulunk, egy-kettőre elveszítjük a 950 métert, a fennsíkot, a kerekasztalt, a kőlovagokat. De elveszítünk sok mást is, a csendet és az örömet, ember és természet kölcsönös tiszteletét.
    Magyarország csúcsán állunk, tetején egy megőrzött és kincseket tartogató hegységnek, egy szép és szabad világnak. Egy nagyon törékeny világnak! Kevés a vize, a talaja porlik, a szilfák állva halnak meg benne. Ne raboljuk el a vizét a törvény segítségével, és ne mocskoljuk össze az éghez legközelebbi pontját büntetlenül!
    Még hátra van az alászállás! Sziklába, gyökerekbe kapaszkodunk, a hátizsák a földre húz, a sátor alkalmatlan, a hálózsák a talpalatnyi hely szemrevételezésében is gátol. Melinda megragadt egy ifjú bükknél, én egy vén gyertyán tövénél. Kirándulók jönnek fölfelé, rákvörös arccal, verejtékező homlokkal. Elszánt hegymászók és „kocaturisták” az üdülőkből (de jó szó ez a „koca”!), és hányan elégelték meg félúton, negyed úton, vagy még kisebb hányadnál.
    Nevetünk egymáson, aztán elharapjuk a mosolyt, kinevetni: senkit. Ha kérdeznek, válaszolunk, bár ez is inkább az indulatszavak helye-ideje!
    Aztán ők kapaszkodnak még valamennyit fölfelé a hegyen, mi biztosan leérkezünk a völgybe. A völgy fölött, utolsó meglepetés a meglepetések között: a barlang. A nap most teljes erejével beragyogja a hegyoldalt, a barlangba is hullik némi kósza, vöröses tükrözés. Nehéz ideképzelni az ősembert, amikor a barlang otthon, menedék, védett erőd volt. A bejáratnál két méter vastag az összetömörödött mészkőréteg. Mennyi benne a feláldozott, elfogyasztott állati csont? És az emberi? Hány élet és halál játszódott le, hány betegség és megmenekülés történt a sziklaboltívek alatt? Egyszer ki kellene ásni, majd a régészek!
    Nekidőlünk a frissen ácsolt korlátnak, a közeli völgyből feltülköl a keskeny nyomtávú szalajkai vonat. A barlang hideg volt és dohszagú, a napfénnyel hunyorogva nézünk szembe, volt vele találkozásunk bőségesen az elmúlt napokban.
    Melindát nézem, fáradt, a zsákja a földön, az enyém is. Most valami bölcs tanulságot kellene szólni, olyan maradandót, vagy summázatot. Talán ő is várja, talán eszébe se jut ilyesmi. Szomjasak vagyunk, a víz ihatatlanná melegedett az üvegben. Sebaj, odalenn van minden. Nagy, piszkos sokadalom.
    Tudod, hogy tegnap éjjel beszélgettem a kuvikkal? – kérdezem.
    És mit mondtál neki?
    Hát, azt, hogy: kuvik, kuvik.
    Erre ő mit felelt?
    Hát, azt, hogy: kuvik, kuvik.

 

 

 

Megjelent: Napút, 2001. márc.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap