Apokrif imák 8/b

Jókai Anna, szo, 04/07/2012 - 00:04

 

 

 

 

Folytatás

 

Arche:

Századok, Isten tudja, hány még,

a Földön, de csak villanásnyi vonulás az Égnek

többezer türemlés a térben

teremtett emberi lények összessége

akik már itt fent

akik még ott alant

hullámhegy és hullámvölgy ritmikus morajában

segítsetek

engedjétek agyatokban lüktetni a szívem

engedjetek a szívben válni bölcsességgé

segítsetek a vonagló Sárkányt a szakadék

emésztő gyomrába végleg begyűrni

ne zárjatok ki

ne száműzzetek az egyébként oly otthonos

éteri világba vissza

a michaeli kard is kicsorbul

ha emberfia idejében meg nem élezi

kor-szülötte embergyermekek

beköltözni engedjetek

az akol-meleget áhítom

ne kárhoztassatok mértéken felüli ős-magányra

nyissatok rést a bordák között

járatot a koponya eresztékeiben

érintésre vágyom, lágy csuszamlásra

s majdan üdvös nászra

ha minden végesnek vége lesz

s a vadállat gödréből

aranyló füst száll fel

a misztika uniót köszöntve

mert nem fantasztikum

én vagyok

a korszellem Michael néven

de nem ám az a parádés nyegle, aki posztomból

kitúrna, s lépten-nyomon negédesen

felkínálkozik

nem az, aki minden kisiklást hivatalból

igazol s menlevelet ad a tévelygésre

nem az a bóvlival házaló, aki névjegyét

tolakvón az orrod alá dugja

Emberi lények, népek-nemzetek, parányi lelkecskéim

a csalónak hogyan hogy lépre mentetek?

Ki magyarázta be, hogy a vibráló klipp több, mint a saját képtudat?

Ki szoktatott rá zene gyanánt a dübörgő tamtamokra? a monotóniára

dallam helyett?

Ki verte a fejetekbe, hogy az írásban pedig Logosz többé nincsen?

Ki uszít a mindhalálig görcsös birtoklásra, s ki napestig a bódult

lézengésre?

féltelek

a rokkantnyugdíjas ezredév nyomán szteroidokkal pumpált

újabb ezerév,

a Hold hideg kékje uralja a tájat

a Nap épphogy áttetszik a kormos üvegen

alkony és pitymallat összetéveszthető

a bunyó minden játékban létjogot nyer

a ringben folyamatosan pofoznak,

jobb egyenes, balegyenes, eltáncolás, lefogás,

övön alul ütni már nem szabálytalan

a döntőbíró lefizethető

s eközben a termékeny Földanya tápláló teje elapad, a „bőség kosarába” bevackolódik az általános ínség.

Engem el nem tántoríthatsz, teremtett emberi lény, ez kegyelem

de megsebezhetsz, egyhelyben topogva a „haladás” frázisnyilaival

nem bírálom a törvényt csak viselem

Tudd meg:

nagyon fáj

– éppen most, e pillanatban

a szóban szétfröcskölt

a tettet kisajátító

az érzelmet elpancsoló

a gondolatot lefokozó

az akaratot negatívba hajlító

gyors- de rossz-szolgálati munka.

Fénytestem túlhevül

légtestem gázosodik

víztestemet a cián kikezdte

alakot öltve

fejsze zuhan hasadó kristályra

az üveggyöngyöt csiszolják formára

zörgő pléh-angyal lettem

sematikus fémkeretben

Segíts, sikoltom, a magányba-űzött korszellem sikoltja, szólót sikolt a karban

századom szövetséges népe

az új ezerév reménye

lejtőn a világi élet

ragadd meg a kéziféket

Nem, ez nem az Én pályám; nem, nem az Úr ez a pancser „úrvezető”.

Az Istenség kér figyelmet szolgája által

a Kronoszban Kairosz van

fordulat az Időben

kell az erőd az erőmhöz

Rugaszkodj neki kérlek

Ne vádolj

mert néhanap olcsó reklámok cinkosának tűntem

a pénz korbácsát feletted eltűrtem

hogy olykor-olykor megrezzent a kardom

s szomorúbbnál szomorúbb az arcom

miközben a gépesített rohamosztag,

műlélek a műlélekkel élvezkedve szaporodhat

hiszen

mégis kitartottam

sarkam vetve csillagoknak

az Üdvhazát meghirdettem

az Ő lába elől elsepertem

az augusztusi tiszta égen

föltündöklik fényességem

El nem űztek, le nem vertek

s most bajtársi jobbodért könyörgök: gyertek

ezredév-szülötte, ma-holnapi emberibb lények

oda, a tér és időn túli Örökre hazába

szabadon, önként egymásba fogódzva

ahol majd Sehol és Soha lesz

a Gonosznak halála

ha

ismerj fel

ismerj fel

ismerj fel

kérlek!

 

(Valami ibolyaszín derengés a földi térben. Valami lágy zúgás; távoli fátyolos harangszó figyelmezteti az időt a Földön. Ő újra jön. Már itt is van. A csomók elsimulnak. A kétely bizonyosságra vált. Ő a Fent kárpitját a Lent szerkezetével egybeforrasztja. A mű befejeztetik. „Veletek vagyok a világ végezetéig”: tény; nem puszta ígéret. Mindenek elnyugszanak, a lélek elővételezett boldogsággal töltekezik. A Szent Szellem illata szétárad, az élő beszippantja és mámorosan kijózanodik. A Nap a Holdat hátára felveszi – ez nem fogyatkozás; egybekelnek. A Föld a méhét epedőn kitárja. A világosság – a jelenkor hajnalán – nem vakít, áthatol a múlton és megvilágítja a jövőt.)

 

Ő:

testvérem az Atya szándéka szerint

nem legenda

Én vagyok

voltam

leszek

bárha még nem is látsz engem

tán nem is hallod a hangom

és tenmagadban rám sem ismerhettél

rázhatod az öklöd

az én tenyerem áldásra

nyitva

követelőzhetsz

én feltétel nélkül

szeretlek

Bízom benned

Meg-nem-történtté nem tehetsz

csak megtagadhatsz, akár

háromszor is

Én hoztam a törvényt, hát viselem

Már tudhatod:

nagyon fájt

az a második Golgota

az újkeletű századok

amikor újra a keresztre szögeztél

utánam nyúlva a szellemi síkra

egyetlen szavaddal

hogy csak mese az Isten

mert ebből származott minden

tév- és pótcselekvés

zűrzavar az érzésekben

a vízszintes gondolkodás

és a megrögzött rossz-

akarat

de éteri testem töretve-töretlen

nem maradt az így ácsolt kereszten

csak egy kicsit kivéreztem

véradóm és véredényem:

bár adom is, de tőled kérem

Egyéletünk, egy halálunk

Földön van a közös sátrunk

rabláncra nem fűztelek

szeretetben kérleltelek

jöttem nem az Atya parancsára

de szabadon a megváltásra

a követésben sincsen kényszer

megtorpanhatsz hetvenhétszer

Az Úr fejéből pattant szikra

az egekben még-nem-volt-ilyen alapszikla:

fölzokog a magas Isten

ember kell, hogy segítsen

Ne panaszold

hogy rejtőzködik, homályban a Jézus Krisztus

s izmot ereszt, fogható az Antikrisztus

rajtad a sor, neked marad

legyőzni a fenevadat

Ne félj

hogy a világosságot a sötét elnyelheti

csak különválik máj az epétől

Ne jajongj

hogy a fortélyosak ügyesen kifosztanak

s hamis a fizetség Lucifer zsebéből

aki önként adja mind megnyerheti

szóltam már s nincs új a Nap alatt

Csak új Nap van és újra sarjadó élet

Én egyszer s mindenkorra vállaltalak téged

Te, az Univerzum közkatonája, hidd el, előírt a rangod,

a Nagy Könyvet felütik majd

hirdetés lesz és dicsőség

s rablott zubbonyán a Gonosz

nem bitorolja többé

a csillagok jelzéseit

teljesül véled a világ csodája

Isten tervez, ember végez

új elem a Teremtéshez

nem volt hiába

nem volt hiába

ha

fogadj be

fogadj be

fogadj be

kérlek!

 

(A bimbó lüktet a vágytól. Még szétszórva pislákolnak a szentjános-bogárka lelkek. A tájon nem dér: harmat ez már; nem köd, hanem pára.)

 

 Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap