Appendix belli

Bene Zoltán, v, 12/17/2017 - 00:04

 

 

 

 

 

 

 

[Kővári azon az éjszakán, amelyiken a felhők fölött zümmögő gépek bombázni kezdtek a határ túlsó oldalán, egy öbölről álmodott, amelynek vizét fodrozza a szél. A pókhálók finoman rezegtek az ötödik emeleti lakásban, Kővárit a bombázók zúgása ringatta egyre mélyebb és mélyebb álomba. A szélfodrozta tengervízen lebegett tovább egészen reggelig, mikor is az ég kéken ragyogott és ezüstös testű gépek helyett madarak röpködtek a Nap körül.]
A tenger nyugodt, csöndes felszínét, néhány méterre Kőváritól, fodrozta a szél. Az öböl körül hegyeket látott Kővári, kopár hegyoldalak ereszkedtek csaknem a partig, pusztán keskeny vízszintes sávot hagyván a víz körül. A hegyoldalak derekán, szürke szalagon parányi autók futottak. Kővári elégedetten dőlt hátra a fémvázas székben, az arcát a szélnek fordította. Kortyolt egyet a kávéjából, nézelődött. Az útvesztőként szerteágazó, meghatározhatatlan formájú szálloda a háta mögött, a jobbján ormótlan apartment-házak, balján pálmafa-sor, szemben vele az öböl túlpartja, szelíd hegyoldal. Olyan ez az öböl, akár valami nagy tó, gondolta Kővári. A kaviccsal felszórt partszakaszon pártucatnyi ember heverészett, a kibetonozott részen harmadannyi. Utószezon, vékonypénzű utóemberek. Kővári kiitta a maradék kávét a csészéjéből. Előhalászta a telefonját: „az öböl vizét fodrozza a szél, a bárányfelhők vemhesek, a kávé iható”. Rányomott a Küldés-gombra, cinikusan elvigyorodott. Ez kell ezeknek, kajánkodott magában, hamis giccsromantika lilásan pitymalló homályából előderengő pisla fény. Csaknem fölröhögött, álcázásul a tenyerébe temette az arcát, pár pillanatig így maradt, hogy csillapodjon benne a káröröm, utána sietve fizetett. Kisétált a vízhez, a betonon megvetetette a lábát, előrehajolt, nézte a halrajokat. Mellette fiatal fiúk és lányok ugráltak a tengerbe, a nadrágjára fröccsent a víz. Legyintett, csontropogtatón nyújtózott egyet, elballagott. Voltaképpen téblábolt. Elvégre ezért küldték. Téblábolni. Fölmérni a helyzetet, a lehetőségeket. Téblábolt hát és fölmért. Ezekre alkalmas a hely, gondolta, lehetőségek azonban aligha rejlenek benne. Túl sokat kellene befektetni és nyilván sosem térülne meg. Vagy, mindenesetre olyan hosszú idő alatt, ami az ő megbízói szemében felér egy örökkévalósággal. Ismét legyintett, akárha egy muslicát hajtott volna el az arca elől. Beült egy másik kávéházba, rendelt egy jeges kávét. Nincs mit tennem itt, szögezte le magában, többet semmi dolgom ezen a helyen. Ennyi éppen elég volt.
A pincér kizárólag a helyiek nyelvét beszélte, Kővári hiába próbálkozott angolul és németül. Az egyik közeli asztalnál söröző, ősz hajú férfi segítette ki. Kővári köszönetképpen biccentett felé. Az ősz hajú erre afelől érdeklődött, honnan jött. Kővári megmondta.
– Jártam abban az országban – felelte a másik. – Mikor még tudtam járni.
Kővári végigmérte a férfit: mindkét lába tőből hiányzott. Önkéntelenül elkapta a tekintetét és zavarában az állát kezdte dörzsölni.
– A háború – világosította föl az ősz hajú.
Kővári szabadkozott, hümmögött, de a lábnélküli csak a fejét ingatta.
– Nem kell, hogy rossz érzése legyen – mondta. – Természetes, hogy megütközik a csonkjaim láttán, még ha be is bugyoláltam őket.
Kővári kereste a szavakat, de nem találta.
– Ebben az országban sok hozzám hasonlóba botolhat, főleg, ha északabbra megy – folytatta keserűen az ősz hajú. – Míg ki nem halnak a magamfajták, hozzánk kell szokni. Utána lehet felejteni megint.
Kővári kínjában mosolygott. A lábnélküli erre fölnevetett. Éles hangon, mégsem bántóan nevetett, majd így szólt:
– Szarni rá!
Kőváriban nem is tudatosult, hogy az anyanyelvén hallja a két szót, csak a németül hangzó magyarázat hallatán döbbent rá, hogy ez történt.
– Még hajdan ismertem többet is maguk közül. Együtt szolgáltunk a régi, birodalmi seregben.
Kővári bólintott, mint aki megértette, tudomásul vette a hallottakat, a lábnélküli pedig ismét felnevetett.
Percek teltek el, Kővári a távolba meredt némán, cigarettára gyújtott. Az elmúlt éjszaka jutott az eszébe. A háta mögött elterülő szálloda labirintusának belsejében kapott szobát egy hosszú, sötét folyosó végén. Miután megvacsorázott, visszavonult. Még nem volt kedve megkezdeni a téblábolást, inkább dohányzott és a sport televíziót nézte. Talán el is szundított időnként. Egyszerre ordításra riadt. Először azt hitte álmodott, ám csakhamar világossá lett, hogy a közvetlen közeléből jön a valóságos, egyben artikulátlan hang. Nemsokára az is bizonyossá vált, hogy a szemben lévő szoba lakója a hang forrása. A magas, szálfaegyenes öregember üvöltözik. Vacsora után összefutott vele a folyosón, két üveg vodkát szorongatva a hóna alatt küzdött az ajtózárral.
Kővári egész éjjel az üvöltözést hallgatta. Közben dohányzott és a sport televíziót nézte. A szálfaegyenes öregember leginkább az anyanyelvén ordított, amiből Kővári legfeljebb a neveket vélte érteni, néha azonban németül és angolul is kiáltozott. Olyankor Kővári egyes szavakat ugyan kihámozott az artikulátlan hangözönből, ezzel azonban még nem fejtett meg semmit, a szöveg értelmetlen maradt. Mégsem csinált semmi egyebet, mint dohányzott és hallgatta hajnalig, mikor végre elcsöndesedett. Erre gondolt, miközben a kávéház teraszáról a távolba meredt, s hirtelenjében, mintha csak a fejéből, az agytekervényei közül lépett volna elő, váratlanul megjelent a kávéházi placcon a szálfatermetű vénember és méltóságteljesen leereszkedett az egyik asztalhoz. Mintha biccentett volna felém, futott át Kővárin.
– Ismeri? – kérdezte éles, már-már számonkérő hangon az ősz hajú rokkant, megerősítve Kővári sejtését: az érkező valóban neki szánta a biccentést.
Hirtelenjében mégis úgy érezte, torkára forr a szó, ezért, hogy időt nyerjen, kihörpintette jeges kávéja maradékát, s csak azután felelt, újabb másodperceket fiadzó kérdéssel kezdve a válaszadást.
– Az öregre céloz, aki most érkezett?
Valami megmagyarázhatatlan, ólmos fáradtságot érzett a tagjaiban. Cigarettás dobozt kotort elő a zsebéből, elővett egy szálat, komótosan megsodorgatta, megnyálazta, rágyújtott.
– Tegnap találkoztam vele, a szobámmal szemben lakik.
Kis szünetet tartott, miközben az orrán hosszan engedte ki a füstöt. Újabbat szippantott és csinos kis karikákat fújt; végül, önmaga előtt is megmagyarázhatatlan okból hozzátette:
– Egész éjjel artikulálatlanul üvöltözött.
A lábnélküli erre fészkelődni kezdett a székében, addig feszült arcvonásai megenyhültek, merev tartása lazult. Egészen felélénkült.
– Mit üvöltött? – kérdezte izgatottan.
Kővári habozott. Miért kellett nekem ebbe belemenni, gondolta. Én téblábolni jöttem, nem sérült öregekkel beszélgetni.
– Nagyrészt nem értettem – válaszolta végül. – Neveket, talán.
A hadirokkant ennyivel megelégedett és egyik pillanatról a másikra véglegesen lehiggadt.
– Az jó – szögezte le szinte kedélyesen. – Bár azt sajnálom, persze, hogy Ön nem tudott tőle aludni. Annak azonban örülök, hogy üvölt éjjelente. Remélem, úgy vonyít, ahogy én vonyítottam, miközben a lábaimat fűrészelték!
Kővári a lábnélküli férfi arcát fürkészte, aztán szálfatermetű szomszédja felé pillantott. Nem kérdezett semmit, nem akart érintetté válni. Ennél jobban semmiképpen. Lehunyta a szemét és megkísérelte nem az emlékezetébe vésni a szálfatermetű öregember alapvetően szép, férfias vonásait, sem a hadirokkant barátságos ábrázatát. Közben azonban óhatatlanul az jutott eszébe, hogy az előbbinek elhinné, hogy a cél érdekében áldozatokat kell hozni, az utóbbinak pedig azt, hogy a sarkon túl a harmadik házban megbújhat, ha szükségessé válik. Nem, nem akart mindebbe belegondolni, nem akarta kiszínezni a körvonalak által már így is túlságosan pontosan, egyértelműen behatárolt képet. Inkább a tenger felé fordította a tekintetét. Arcát belemártotta a sóillatú szélbe. Sirályok lebegtek a levegőben, magasan a feje fölött. Szarni rá, hallotta a lábnélküli férfi hangját, mire önkéntelenül rábólintott. Amaz fölnevetett. A szél fodrozta a tenger felszínét.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap