Április bolondjai

Bodor Miklós László, p, 04/01/2016 - 00:31

 

 

 

 

 

Április elseje volt.

 

Sok éve történt.

 

Rengeteg tréfának volt kitéve az irodánk.

Ezen a napon a szocializmus nem épült sokat…

Nagy nehezen letelt a munkaidő.

Az ügyelet ( civilek portának hívják...) ajtajának kilincsét a játékos kedvű kiskatonák bekenték fekete cipőkrémmel. Az ajtót e napon gondosan csukva tartották.

Aki ki – vagy befelé tartott, annak kulimásztól fekete lett a keze.

Vagy észrevette, vagy nem.

Hanem vette észre, akkor minden, amihez hozzáért, maszatos lett.

Szidtuk a „kölykök” humorérzékét, és megfeledkeztünk arról, hogy egész napunk azzal telt, hogy nagyon bárgyú kitolásokkal szórakoztassuk társainkat. Dörgöltük kezünkről a kenőcsöt.

A kapu előtt vártuk a város felé tartó villamost.

 

Hangos durrogással, rángatózva a város irányából egy Trabant érkezett, és járda mellé evickélve leállt.

A kocsiból csinos fiatalasszony szállt ki. Tanácstalanul bámult a felnyitott motorháztető alá. Mitagadás, kellemes látványt nyújtott, amint minijében behajolt a számára rejtelmeket őrző technikai csodák otthonául szolgáló keverék szagú szerkezetbe. Aki a nővel szemben foglalt figyelőállást annak más ingerlő domborulatok jutottak potya-látványként jutalmul.

Szellemes kérdéseket kapott.

- Benzin van benne?

- A kúttól jövök! - felelt

- Brájzlit mikor kapott a motor? - érdeklődött másik társunk.

- Fogalmam sincs.- válaszolta a gondterhelt asszonyka

 

- Bevásároltam a piacon a hét végére, és ha már ott volt a kút, meg is tankoltam! – tördelte kétségbe esetten kezeit. Az ijedelemtől még csinosabb volt, mint egyébkor. Mindegyikünk szívesen megvigasztalta volna...

 

Egyik társunk, négy gyermekes, kopaszodó, negyvenes mérnökember – magunk között Mézga Gézának neveztük – odasomfordált a kocsihoz.

- Nekem is Trabantom van. - próbálta megnyerni a szemrevaló hölgy bizalmát.

 

Megcibálta a gyújtás kábeleit, Ellenőrizte a pálcával a keverék szintjét.

Rendben találta.

Magunkban azt szerettük volna, ha a vérpezsdítő látvány minél tovább tartana, de társunk lezárta a „szappantartó”-nak becézett bakelit karosszéria elemet.

Sőt, megkérte a kétségbeesett asszonykát, hogy üljön be, s próbálja elindítani járművét.

Bosszús morgás fogadta…

 

Az indítás nem sikerült.

Az akkumulátor mind lassabban forgatta az élettelen szerkezetet.

Végül a hölgyet megkérte, hogy szálljon ki, és majd ő megpróbálja elindítani a makacs jószágot!

 

Így is lett.

„Mézga Géza” ösztönösen a benzincsaphoz nyúlt. Rám kacsintott, jelezve, hogy a csap el volt zárva.

Aki már nem emlékszik Eisenach gépkocsigyártásának e szégyenére, annak ismétlésül: e csúcstermékben az üzemanyag tartály a motor felett kapott helyet. Hogy a porlasztó hibája esetén ne árassza el a benzin-olaj keverék a motort, esetleg robbanást is okozva, a benzincsapot el kellett zárni ha leálltunk vele. A vezető ülésből kiszólt, hogy toljuk meg a kocsit.

Jó sokat toltuk, és láttam, hogy a kulcsot még nem is fordította el…

- Ne szórakozz velünk! - Szóltam be az oldalablakon.

Kaján mosollyal gyújtást adott, felengedte a tengelykapcsolót, és az üzemanyaghoz jutott motor felhördült, ' s megindult.

- Mennék egy kört a kocsival, mert a sok indítózás közben lemerült az akkumulátor.- szólt ki a vezetőülésből. Ez igaz volt.

 

A csinos kocsitulajdonos beleegyezően bólintott. Rémülete elmúlt.

 

A keletnémet csoda kék füstbe burkolózva távolodott.

 

Már két villamos is elment, vártuk munkatársunkat, aki csak nem jött.

 

A fiatalasszony újra nyugtalankodni kezdett…

 

- Hol van már a kollégájuk? - fordult szerencsétlenségére legnagyobb tréfamesterünkhöz.

 

Társunk értetlenkedve vonta meg vállát.

- Milyen kollégánk? -kérdezett vissza

- Hát itt álltak együtt, egy csoportban… - szólt homlokát ráncolva a nő.

- Itt vártuk a villamost. Soha nem láttam életemben!

- Maguk ismerik?- kérdezett körbenézve társunk.

 

Megértettük. Néhányan elfordultak hangtalanul vihogni

Egy emberként ráztuk fejünket tagadólag.

 

A csinos háziasszony most már kezdett kétségbe esni:

 

- Elvitte a kocsimat! - kiáltotta

- A kocsiban van az anyám is! - már szinte sikoltott.

 

- A mama még előkerülhet. Mennyi idős? Bár vannak akik kimondottan idős nőkre gerjednek…

 

- Mi volt még a kocsiban? - kérdezett valamelyikünk a hátsó sorból

- Két kiló comb, szeletben. Egy bontott csirke, leveszöldség, meg három doboz tej, két kiló kenyér. És az összes papírom a ridikülben. - mondta elhaló hangon.

- Én Önnel érzek, mondta álságosan a kérdező. Bár ennél kevesebbért is loptak már el kocsit. És hát persze a mama… - csóválta fejét lemondóan az ugratás nehézsúlyú bajnoka.

 

A rettegő hölgy esztergált lába láthatóan remegett tűsarkai felett, ameddig a mini látni engedte.

Valósággal belesápadt az átélt eseménybe.

 

Már-már megsajnáltam szegényt, amikor a legközelebbi kereszt utca felől bekanyarodott a jellegzetes kerregő hangot adó alig-autó.

 

A kocsi a Pasaréti útnál piros lámpát kapott. Amíg várakozott a szabad jelzésre. Lábát levette a pedálról, és a motor leállt!

Nagy nehezen rá tudott venni pár járókelőt, meg az épp ott szolgált, és védett közlekedési rendőrt, hogy megtolják a járművet. Ez jelentős idő veszteséggel járt.

 

Az oda érkező embert hökkenten tapasztalta, hogy köszönet helyett tíz körmét fegyverként használva fúriaként kitépte a kocsiból a szép fiatal nő.

 

- No de lányom! Ahelyett hogy köszönetet mondanál az úrnak? És milyen kifejezéseket használsz? - sápítozott a hátsó ülésen a kocsival együtt megkerült mama.

 

A megbékélt autós amazon bocsánatot kért. Kezet fogott segítőjével.

- Egész jó vicc volt. - ismerte le búcsúzás közben.

Amikor megigazította homlokán haját, jutott bőrére a kiskatonák által kilincsünkre kent fekete pasztából.

 

Távoztában megfordult, integetni. Arcán jól állt a fekete kence foltja.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap