Áprily Lajos és Jékely Zoltán

Jókai Anna, v, 12/03/2017 - 00:03

– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése. Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva. Először Áprily Lajos röppent föl, immár huszonöt esztendeje, s tíz éve annak, hogy Jékely Zoltán is követte. Csillogásuk sem azonos. Jékely vibrál, mintha még most is lázadna, védekezne. Áprily nyugalommal sugárzik, s így szól költő fiához:

„Párizst kerestem húszéves koromban,
s szívem Baudelaire-re és Verlaine-re vert,
a te zenéd más ritmusokra dobban,
Párizs mást küld neked: Apollinaire-t.”

Ami közös bennük: az erdélyi eredet; a hely szellemének sugallata, a természeti háttér megtámasztó ereje, s az a tiszta ízlés és morális büszkeség, amely soha nem engedte meg egyikőjüknek sem, hogy napi-politikai verset írjon. Nekik az ötvenes évekért sincs szégyellnivalójuk: úgy védekeztek, hogy szinte tudomást sem vettek róla. Hallgattak vagy kizökkenthetetlenül írták a magukét.

Apát és fiút az elmúlás-érzet már korán megérintette; életük delelője előtt is előrevetítették az egyszer majd törvényszerűen megérkező alkonyatot és később az alkonyatban az éjszakai sötétet. Ebben nagyon is egyek voltak. Ami azonban különbség közöttük – formavilágukon túl – alkati különbség: Áprily Lajos tudatába fogadta a földi végességet, Jékely Zoltán végig birkózott vele, Áprily Lajos felnőttként kezet fogott a halállal, Jékely Zoltán kamaszosan az utolsó percig hátat fordított neki. Áprily időben elhagyta az „örök szerelmetesség” állapotát, Jékely pedig mindvégig ezzel védekezett. Bizonyos tekintetben a fiú volt a védtelenebb, a kor „csak kérdés van, felelet nincs” őrjítő játékának kitett.

Áprily költészete sugárnyaláb. Ez a sugárnyaláb változik aranyló fénycsomókká, a rövid versekben, öregségekor. Ezekkel a fénycsomókkal tör át az egyre sűrűsödő ködön. Jékely költészete megmarad szabálytalannak, sziporkázónak, színekkel színezettnek.

Áprily Lajos Ábel-lélek:

„Hogy Ábel lelke költözött belém?
Lehet. Sosem lihegtem bosszuért;
Kain – lelkektől jött a földre rém,
Kain – lelkek ontották itt a vért.”
(FELELET EGY ISMERTETŐNEK)

Jékely Zoltán inkább Don Quijote:

„Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort.
Az árvaság gebéje szívemre rátiport.
De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába –
kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.”
(DON QUIJOTE NÉVJEGYE)

Áprily öregségében megbékél, méltóságosodik, valamire rátalál:

„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg, hogy csendemhez csendben érjek.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a Készen vagy?-ra ezt felelni: – Készen.”
(KÉRÉS AZ ÖREGSÉGHEZ)

Műveit az Útravalóban szakrális mértékkel méri:

„Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet,
S szólok: Csak ennyit hoztam, Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.”

Jékely szorongása oldhatatlan, bizonyosságra nem lel. Érosz könnyen foszló szoknyájának szegélyét fogja, az irónia az enyhítője:

„Muzsika nélkül és hanyatt –
hogy lesz, hogy lesz a föld alatt?
Hol női test nincs egy falat –
meddig bírom a föld alatt?
De beatzene, magnó-zakat –
tank, aszfaltfúró sem akad!
Mily könnyű lesz a föld alatt!”
(MUZSIKA NÉLKÜL ÉS HANYATT)

A halál rémálomban kísért:

„A világ végén állt a tönk.
Egy kéz rányomta a fejét.
Félhold bárd villant odafönt –
Örökre csend lett és sötét.”
(VESZTŐHELY A VILÁG VÉGÉN)

Mindketten vallották: Non omnis moriar – nem halok meg egészen, azonos című verseikben, mégis milyen másképp:

Áprily Lajos így:

„Non omnis moriar. Nem. Véremet
tovább viszik gyermekek s unokák.
Nem egészen temet, aki temet.
Mű halhatatlansága: délibáb.”
Jékely pedig:

„Csókolj, istennő, vesd magad hanyatt,
örökké élni fog e pillanat!
Emlékitől megittasul
a költő százéves korában is,
és idvezült orcával térdre hull.”
Mindketten önmaguk kíméletlen vallatói voltak; Áprily ismerte angyala természetét:

„Nem versenyeztem s nem nyertem soha,
hagytam, hogy a díszt más futók keressék.
Síromnak is elég a föld moha.
Az én díszem a teljes dísztelenség.”
(DÍSZTELENÜL)

Jékely a benne lakozó daimont az önismeret kegyetlenségével szelídítette meg:

„Ilyen vásottnak ki teremté,
hogy csak forrásvizet szeret,
s ha nincs, bort iszik, ha lehet,
és a szegénységtől sosem fél?
Ezer évig szeretne élni,
s nem fáj, hogy tudja: nem lehet;
pedig az örökéletet
csak mécspislogásnyit reméli.
Bukdácsol s nem tanul a kárán.
Hol szükség van rá, nincs jelen.
Csak tiblábol a végtelen határán,
mint őszi légy az ablaküvegen.”
(AKI SZENT GYÖRGY NAPJÁN SZÜLETETT)

De egyként igaz mindkettejükre – mindkettejükre a maga módján – amit az apa Dante nevében fogalmazott meg:

„Fakuljatok, pusztító pártszinek,
elég a vérontó testvér rohamból!
Jön a halál. Addig ghibellinek,
magam csinálok pártot önmagamból.”
(DANTE)

Az 54 éves Jékely – Áprily, az apa halálakor gyermeki panaszra fakad:

„Most, midőn teljes árva lettem,
miért kell felnőttként cselekednem,
s intéznem, ami éltében a holt
családfő bús kötelessége volt –”
(MOST, MIDŐN TELJES ÁRVA LETTEM)

Hiszen szereti ő a véreit, családját, gyermekeit, unokáit, kalandozásra csábuló lelke hozzájuk vissza-visszatér; s higgyük, 50 év távlatából is érvényes az Adrienne-nek címzett Testamentum:

„Neked hagyok mindent – minden emlékét
s a visszabűvölés szent erejét,
a múltbafordulás szép menedékét
Neked minden együtthallott zenét.
Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan,
egy naplemente. Tenger. Akragász –
Bár élhetnék tovább tündérlakban,
Benned, aki emlékemre vigyáz!”
Mert így történt. Búcsúzzunk hát mi is el. Búcsúzzunk a még diadalmas férfikorú Áprily Lajos üzenetével. Ne csak olvassuk, használjuk a szót:

„Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.”
(A CSAVARGÓ A HALÁLRA GONDOL)

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap