Aradról és Árpádról

Bilecz Ferenc, sze, 06/06/2018 - 00:10

            Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótárából túl sok információt nem kapunk az Arad (46.1833, 21.3166) helynévre: „Arad neve a magyar településnevek túlnyomó többségéhez hasonlóan puszta személynévből keletkezett. Valószínűleg Arad, Urod, Orod lehetett az itteni várba I. István által az Ajtony vezér fölötti győzelme után kinevezett első ispán neve.” Akkor nézzük meg, hol vannak/voltak Ar, Arad és Árpád nevű helyek!

            Arad, város Bahreini Királyságban, a Perzsa-öbölben lévő szigeten. 26.25253, 50.63176. A sziget északnyugati részén pedig Al Budaiya (Budai?) város található a 26.2166, 50.4500 koordinátákon. Az érdekesség az, hogy itt sumér telephelyeket és sírokat találtak a régészek. A mezopotámiai mitológiában különleges helynek, az alvilág kapujának számított. Történelmi források említik, hogy a mai Bahrein akkori neve „Örök élet”, „Paradicsom”, „Éden” volt. Feltételezhető a Bahrein – Baranya – bárány szavak közös eredete is.

            Arad, város Izrael déli részén, közel a Holt-tenger É-Ny-i partjához. 31.255956, 35.213156. 10 km-re tőle, nyugatra fekszenek az ősi Arad, Tel Arad romjai a Negev sivatagban. 31.280833, 35.125

            Arad, a Bibliában. Mózes IV. könyve 21. fejezet: „Mikor pedig meghallotta a Kananeus, Arad királya, a ki lakozik vala dél felől, hogy jön Izráel a kémeknek után: megütközék Izráellel, és foglyokat ejte közülök.”

            Arad, Kisújfalutól ÉK-re, Szlovákiában. 47.8797, 18.4707

            Aradi (Nagybecskerek mellett), Szerbiában. 45.3814, 20.2996.

            Árpád. Magyar falu, ma Romániában. 46.740267, 21.721817

            Arpad, sziriai (arameus) város[1]. Kr.e. első évezredbeli Bit-Agusi városállam fővárosa. Ma: Tell Rifa'at falu, Aleppótól északra. 36.3961, 36.8655

            Árpád a Bibliában: 2 Királyok 18:34; 2 Királyok 19:13; Ézsaiás 36:19; Ézsaiás 37:13. „Hol vannak Hamáth és Arphádnak istenei?”

            Arad, vagy Árpád, a Földközi-tenger kis szigete Szíria partjainál. Ma: Arwad (Arabul: أرواد‎. Arwād). 34.8561, 35.8583. 5. km-re Tartúsz városától. Korábbi nevei: Arado, Arados, Arvad, Arpad, Arphad.

            A Pallas Nagy Lexikonában ezt olvashatjuk: „Orod, ami a mai Arad régi neve, van Ungban (1297), Békésben (1322), Somogyban (1369), Biharban (1433), Esztergomban, Torda-Aranyosban és Zemplénben. 1219-ben II. András Vinc határjárásában említi Orod pap sírját is, mely az Eperjesdülő és a Császár-mocsár közt van (Fejér, Cod. Dipl. III. 1., 272.)” Ezek küzül az 1297-ből említett ungi Arad neve izgalmas. A leleszi konvent 1447. 07. 25. keltű oklevelében (DL 14103) találtam a következőket: „A leleszi konvent /Szaniszló prépost és a konvent/ bizonyítja, hogy megjelent előtte Imbregh-i István, aki a felesége: Gertrudis, valamint Erzsébet hajadon, a boldogult Chycher-i Oroz Jakab leányai nevében, azok terhét magára vállalva bejelentette, hogy az ungmegyei Arad nevű prediumnak a felét, amely predium Iske birtok és Lukahaza predium közt fekszik, és amelyet az urnők Apathy-i Kopolch Mátyástól birtak zálogban, 25 arany forintért elzálogosították Chycher-i Zsigmondnak...”. Iskét 1297-es dátummal Vályi András is írja a Magyar Országnak leírása (1796) könyvében. Egyesek (Wikipedia, Vaján címszó alatt) feltételezik, hogy „A vajáni határban már a 9-10. századból találtak településnyomokat. A régészeti leletek, történelmi források és nyelvtudományi iratok alapján olyan következtetés vonható le, hogy a mai Vaján területe egy a már a 9-10. században létező településhez tartozott. A település első írásos említése 1323-ban "Voyan" alakban történt, 1427-ben pedig "Wayan" alakban bukkan fel. Ezek alapján azt feltételezik, hogy 1131-ben itt, és nem Aradon, volt az az országgyűlés, amelyen II. Béla király felesége Ilona királyné bosszút állt a férjét megvakíttató Kálmán király hívein és 68 nemest lefejeztetett. Ez az ősi Arad nevű település valószínűleg a tatárjárás során pusztult el.” A II. Katonai felmérés térképén a leleszi konvent oklevele alapján Arad a Laborca kanyarban Iske és Pod Forrass Luki között, a 48.5746, 21.9539. koordinátákon feküdhetett. A Bél és Ar helynevek szempontjából feltűnőek a következő (környékbeli) helynevek: Waján (Baján?) 48.5700, 21.9880. Tőle 10 km-re keletre Bajánházát (Bajany, 48.6034, 22.1100) találjuk. Vajány földbirtokos családot emlegetnek a régi történelmi feljegyzések, de a család már olyan régen kihalt, hogy már a ma élő nemzedék előtt a nevük is ismeretlen. Bajánháza viszont már 1370-től „Bayanhaza” néven ismeretes az oklevelekből. Vajon az ilyen ősi emlékekkel rendelkező helyneveknél miért nem merül fel senkiben a gondolat, hogy a Baján és Bajánháza helyneveket talán kapcsolatba lehetne hozni a második honfoglalónk, Baján kagán nevével? Talán azért, mert szinte semmi torzulás nincs a magyar nevek hangzásában? Vagy azért mert ő, és az avarjai (magyarok) már a 6. század közepén itt voltak? Érdekes, hogy a Somogy megyei Nagybajom községnél (46.3918, 17.5111) – bár a város neve az idők folyamán többször is torzult: 1197-ben: BYUM; 1200-ban: BAYAN; 1297-ben: BOYON; 1300-as években: BAJON alakban szerepelt – mégis megtalálták a Baján kagánhoz vezető utat: „Az avar történelemben két Baján nevű fejedelemmel is találkozunk. Az első Attilához hasonló, nagyformátumú fejedelem volt, aki 568-ban megszállta Erdélyt, a Tiszántúlt és a Dunántúlt is. A másik Baján nevű, csar ujgur kagán 747 - 759 között uralkodott. A magyarok között a Baján név az Árpád-korban nagyon ismeretes és közszeretetnek örvendő volt. A Baján avar fejedelem nevet Nagybajomon kívül: Baj, Baja, Bajánsenye, Bajna és Bajót településeink viselik. A történelmi Magyarország területén 1397 óta találkozunk KISBAJOMMAL, de ismerjük a BIHARNAGYBAJOM és az erdélyi NAGYBAJOM nevű települést is”. – idézet a Nagybajom története. Városunk nevének etimológiai elemzése című írásból a http://nagybajom.hu/elemek/lapok/tortenelmunk2.html honlapról. De, hogy mennyire nem elfogadott ez a nézet, azt is leírják, hogy: „A Nagybajom története c. könyvben az szerepel, hogy a településünkön, a honfoglalás előtt élő szlávok nevezték el a lakott területet Bajannak”. László Gyulára hivatkozva azonban megállapítják, hogy: „A szlávok, az általuk lakott településnek sohasem adtak magyar nevet. Magyar elnevezés kizárólag magyaroktól származik. Városunk már a honfoglalás előtt lakott vidék volt. Vegyesen éltek itt magyarok és szlávok egyaránt. Városunkat, az itt élő magyar őseink nevezték el az avar Baján fejedelemről. Ennek a névnek a jelentése: sumir nyelvben: Balog, Sete, Suta, Balkezes; török nyelvben: Gazdag, Előkelő; magyar nyelvünkben: Baj, Kár, Szerencsétlenség”. Bár a „balog” ősi értelmezése szerintem nem sete-suta, hanem a kettős irányítású rendszerben, a jobb – ami a jogot képviselte – mellett a balog, az erőt, a hatalmat, a hadvezért képviselte. Ha a király személye egyesítette ezt a két funkciót, akkor képileg általában úgy ábrázolták őt, hogy a jobb kezében jogart, vagy lándzsát, a balban pedig egy gömböt (a mindenek feletti, teljes hatolom jelképét) tartott. A Szekszárdon 2002. augusztus 20-án felavatott, Szent István szobor (Farkas Pál szobrászművész alkotása) szemléletesen mutatja be ezeket az attribútumokat. Figyelemre méltó I. István mellén a napot ábrázoló csat, amely ősi szimbólum, és a keleti „pogány” uralkodók gyakori jelvénye volt.

            Szerintem nincs rá példa, hogy egy hadvezér ne dicső, vagy éppen elrettentő ragadványnevet ismerjen el sajátjának, hanem helyette a baj, a kár, vagy a szerencsétlenség szinonimáját válassza. Az emberi test kettős szerveinek egységét és megkülönböztetését a magyar nyelv teljesen sajátságosan kezeli. Az első akkor tűnik fel, ha elveszítjük a páros szerveink egyikét: félszeművé, félkezűvé, vagy féllábúvá válunk. A megkülönböztetésnél nem a vagy a rossz oldali szervünkről (vagy igaz/hamisról) beszélünk, hiszen mindegyik jó, csak az egyik jobb!

De nézzük tovább a helyneveket: Bécs (Bés, Beša, 48.5340, 21.9512), Beyle (1214)/Bély (Biel, 48.4071, 22.0560), a ma már nem létező, Latorca-parti Aratony (Kučanytől délre, Remetén túl. 48.5086, 21.8724). Nincs túl messze a zempléni Arka falu sem (48.35564, 21.25262). A Nyírségben Vaja (Baja?) falu van 47.9994, 22.1711. koordinátákkal. Neve személynévi eredetű, valószínűleg egykori tulajdonosáról kapta. Először Woya, Waya alakokban fordult elő. De a Vaja nemzetség (Vay) ősi fészke Torontál vármegyében volt, Berekszó és Újpécs közti (ma már nem létező) Vaján, talán a 45.6826, 21.0383 ponton, ahol régen a Béli-rét és a Valja-Ceba árok van jelölve a II. Felmérés térképén. Ez Billéd és (Kis)becskerek környéke, amelyek nevéről könyveimben már megemlékeztem.

            Ar. Kisar és Nagyar. 48.0588, 22.5154. „1374-ben még csak egyetlen Ar nevű település volt ismert, s ebből alakulhatott ki, s vált ketté a település Nagyar-ra és Kisar-ra, mivel a falu 1393-ban már Kysar néven szerepelt az oklevelekben.” – írják a falu honlapján. Viszont az is feltételezhető, hogy az eredeti (honfoglalás-kori) név volt a Kysar. Kysar isten, az ősi (sumér) mitológiában az eget megszemélyesítő An főisten anyja volt, Ansar felesége és testvére. Ansar és Kisar voltak a „teremtő” istenek. A névadóknak nem kellett ismerniük az akkád Enúma elis teremtéseposzt, ahhoz hogy emlékezetükben megmaradjon a Kisar név. Elég volt tudni és használni az „ar” és a „bel” alapú neveket, amelyekből őseink bőven hagytak nyelvemlékeket, többségében helynevek formájában. Gondolok itt a Bel-Béla nevekre, amelyek eredete a későbbi Marduk főisten Bel (Úr) címéből fakadt. A falu későbbi szétválásakor a Ki-sar-t már magyarul értelmezték és így jött létre Kis-Ar és Nagy-Ar.

            Csak megemlítem, hogy Szíriában, ahol Arad és Árpád városok voltak hajdanán, volt még egy ősmagyar nevű helység: Emesa, (görögül: Ἔμεσα, Emesa) város Nyugat-Szíriában, a Hims kormányzóságban, Tartúsztól 150 km-re keletre. Ma: Homs a neve (arabul: Hims). 34.730833, 36.709444. A város történelme az időszámítás előtti 2. évezredig nyúlik vissza. Itt van a bibliai időkben Kádesnek nevezett hely, az Oront folyó bal partján. 34.5580, 36.5222 (Homstól dél-nyugatra 24. km.) A határváros az egyiptomi és a hettita birodalom küzdőtere volt évszázadokig. Kádes történelmét az Amarna-levelek-ből ismerjük, többek között azt is, hogy kb. i.e. 1330—1325-ben egy Ari-Tesub nevű személy volt Kádes uralkodója.

            Kr.e. 3. században az Aral- és a Kaszpi-tó környékétől a Pamír hegységig húzódó területen élt szaka törzsből származó parnik létrehozták a Pártus Birodalom alapjait. Vezetőjüket Arsaknak hívták. Később az ő utódaiból kerültek ki az Arsakida királyok, akik ötszáz évig uralkodtak. (Kr. e. 3. század és a Kr.u. 3. század között.) (Az örmény Arsakuni, vagy Arszakida-dinasztia 54 – 428. között uralkodott). Az ókori források szkítáknak nevezték őket. Hérodotosz szerint a perzsák minden szkítát szakának hívtak. A szkíták nyelvét csak feltételezik, de valójában senki sem ismeri. Szkíta nyelvmaradványok többnyire istennevekből, nép- és helynevekből, királyok és más személyek neveiből állnak. Maguk a szkíták is szumír-akkád-ugor törzsekből állhattak, amelyek a nagy népvándorlás idején egyrészt a törökös, másrészt a lett-szláv népekbe olvadtak be. Érdekes, hogy abból a szkítának tartott szóhalmazból, amiken a nyelvészek rágódnak, szinte hiányzik a „(s)ar” szó. Pedig a 19. századi árja elnevezés akkora „karrierrel” rendelkezik, mint amit kevés más szó kapott. Ennek oka az, hogy maguk a tudós nyelvészek sincsenek azonos véleményen az „ar” jelentéséről. Hogy is van ez? (Az alábbiakat a magyar Wikipédiából idézem).

            A szanszkrit szó, "árja" jelentése „ igaz”, „nemes” vagy „úriember” (Árja-Putra, Árjakanja stb). Müller szerint az "árja" szó etimológiailag a szanszkrit "ar" (szántani, művelni) szóból ered. V.S. Apte szanszkrit-angol szótára az árja szót az "r" tőhanghoz vezeti vissza, amelyhez előtagként adták az "a" hangot, hogy negatív jelentést adjanak neki. Éppen ezért az árja jelentése főnévként mester, úr, tanár, jelzőként pedig derék, becsületes, kiváló, valamint egyéb jelentései barát, munkaadó, após. Az „ar” szó legmarkánsabb értelmezését az örmény mitológiában találhatjuk meg. Ott a „teremtő isten” fogalmához kapcsolják. Ararát nevében „arar” a „teremtés”, „at” a „hely”. Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt. (Ar napja március 21. volt). „Az ar- ősi örmény szótő, megtalálható nemcsak az egyik legrégibb protoörmény törzs nevében (armen), és a nap (arev) szóban, de sok helynévben, földrajzi névben és mintegy harminc férfinévben is (Aram, Armen, Artak, Arszen stb.)” – olvashatjuk a Wikipédiában. Később hadi isten jelleget is kapott. Így Érosz és Árész megfelelőjének tekinthetjük formailag, és tartalmilag is. A magyaroknál ő volt a Hadúr! Zaur Haszanov kutatása szerint az eredeti szkíta neve Kuar lehetett. (Obrusánszky: Szkíta-magyar múltunk ragyogása. Koronás Kerecsen Kiadó, 2011. 138. o.). Az 1086-os bakonybéli oklevélben szerplő „Quiar” településnév elemzésekor jöttem rá, hogy a „király” szavunk egyik lehetséges kialakulási formája éppen a „kiar” tő lehetett. Az ókori beszédes neveknél az „Ar-hoz hasonlót” úgy fejezték ki, hogy „aki Ar”, a „sar”-hoz hasonlót, pedig „aki sar” = ki sar” = Kysar, azaz: KIÁR/KIRÁLY. Valószínű, hogy a keltákkal keletről honosodott meg az angol nyelvben a „Sir” lovagi jelző is. Az ófrancia sieur (úr) volt az alapja ennek az angol nemesi címnek, megszólításnak. A példa a Bel-Ar összetartozást erősíti. A szláv mitológiában Jarilo a megfelelője. Funkcióját tekintve azonos a kelta Beltine-al. vagy a gall Belenussal. Ma az árja elnevezés lényegében nyelvészeti fogalmat takar, amely az indoárja és iráni nyelvekkel (beleértve a núresztánit is) együtt alkotja az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni vagy árja ágát. Egy idézet Nagy Géza: A szkíták nemzetisége (Budapest, 1895) könyvéből: „Bármi volt, is a szkíták nemzetisége, bizonyos, hogy befolyást gyakoroltak az ősmagyarság történelmi életére és kulturális fejlődésére és ez a hatás nem tűnhetett el nyomtalanul.” A nyomok megvannak, de én azokat másképpen olvasom! A „bel” és az „ar” szavak kapcsolatára először az ugor Jar és a kelta Beltine istenek nevének vizsgálatakor figyeltem fel. A hév, a tűz, a nap, az áradat, a tavasz, a felfelé törekvés, az úr, a tudás, a bölcsesség jelentések voltak a bizonyítékok. Görög, aveszta, türk, szanszkrit szavak váltak magyarul érthetővé. A magyar eredetmonda szereplői kaptak új megerősítést nevükben, a szláv-magyar szóátvételi irány megfordult. Ez nem az én érdemem! Mert például a szlávokról szólva – akikkel „régóta élünk együtt kereszteződve kölcsönösen”Szentkatolnai Bálint Gábor régebben kifejtette a véleményét a szóátvétel irányáról is: „de nem úgy, mint a hivatalos nyelvészet, hogy a magyar volt az átvevő, hanem pont fordítva”. Azt írja: „nem mind szláv, amit annak tartanak, mert a szláv nyelvekben nemcsak mongol-tatár-török szók szerepelnek, hanem hun-magyar szók is”. Eddig értelmetlennek tűnő magyar helynevek kaptak logikus magyarázatot nevük eredetére. Olyan összefüggéseket találtam, amelyekre eddig nem volt magyarázat. Mert mi köze lehet a hőnek, a tűznek, a napnak az áramláshoz, az árokhoz, a járathoz (vízmosáshoz)? Az ős Ind-Európai „ar” és „bel” szavak logikai összefüggése ezekre a magyarázat. Árok=ér, nyár=érlelő. (Lásd: ér, érik). „Ar” – teremt, csinál, begyűjt (termést, győzelmet), azaz „arat”. Arany=érték. Ezek nem véletlen egybeesések! Vizsgáljuk csak meg az ÁRterület jellegzetes fáinak milyen nevei vannak a magyar nyelvben! NyÁR, nyÍR, égER. Ezek logikailag összefüggő értelemmel bíró szavak! A Magyar etimológiai nagyszótár sem ad ezekre felvilágosítást: bizonytalan, ismeretlen eredetű szavak. Esetleg ősi örökség az uráli korból (nyír), vagy ős török (nyár). Nem tudom elfogadni Tótfalusi István magyarázatát az „arat” szóra, amely így hangzik: „Valószínűleg irt igénknek alakváltozata (ort đ orat đ arat), amely igen korán elkülönült jelentésében (‘erdőt vág’ – ‘gabonát vág’). Közös finnugor kori előzményük: osztják jorta, vogul sir, zürjén sirni (‘vág’). Más vélemény szerint a szótő ótörök eredetű: csagatáj or-, oszmán ora- (‘vág, sarlóz’), ám ez utóbbi esetben a magyar szó -t képzőjét bajos magyarázni.” Az aratás, az valami jónak (termésnek, dicsőségnek) a begyűjtése, nem pedig a pusztítás, az irtás kifejezője. Egy örömünnep. A jó termés Isten adománya. Ezért (vagy a győzelemért) imádkoztak legtöbbször az emberek. Az osztják „jorta” formailag és logikailag megfelel a „bel-ar” elképzelésnek, de a Magyar Etimológiai Nagyszótár többi magyarázata nem meggyőző. A megoldást talán az udmurtoknál – Arszk város (56.0833, 49.8833) környékén – kellene keresni. Ez az Arföld központja. Az udmurt „ember” jelentésű „ar” szó eredete nem csuvas, hanem az örmény, magyar „ar”-ral rokon. (Természetesen a csuvasok is innen vették. Törökül az „ara” szó „darázst” jelent, innen az „arincek” (aринцы) népelnevezés). Gondoljunk csak a magyar (és indoeurópai) -ár foglalkozásnév-képzőre, mint például a búvár, vagy a tanár. Itt búvó-, és tanemberről van szó! Egyesek szerint a magyar népnévben is az „ember” jelentésű -ar képzőt találjuk. Ez közel áll az én elképzelésemhez is. A különbség annyi, hogy nálam a „gyar” (jar) jelentése ember, ami a „gyerek” szavunkban maradt fenn. Kaukázusi hatás lehet, hogy az örmény nyelvben a „gyerekek!” hangzása „jerechekh!” (երեխեՔ). (Felszólítás, figyelmeztetés, hívás esetében!). A magyar Emere-ből lett az Imre nevünk, amelyet latinosítva Emericiusnak ejtettek. Itt az arab/török ’-m-r, illetve az emir/emre (parancs, vezér) lehetett az ős etimon. A kaukázusi lezg és avar népnél az iszlám hódításig a hadvezérek neve volt. (Lásd: Тунай-Джалав эмир у лезги и аваров). De igen figyelemre méltó a baszk eme (nő) és az ar (férfi) azonossága a mongol eme (nő) és az ar (férfi) szavakkal. Megjegyzendő, hogy az Emericus a spanyol változata Amerigo, így Amerika neve – végül is – magyar eredetű lehetne. Természetesen itt is vannak más vélemények is: Pld. az óalnémet eredetű Amalrich név is szóbajöhet az Amerigo név eredetére: amal (munka, harc) + rihhi (gazdag, hatalmas). Vagy a gót „work-ruler” jelentés. De az angol Wikipédia sem zárja ki az Emerich változatot. (The Old English form of the name has come down as surnames Emmerich, Emery, etc.). Szent Imre herceg neve minden alapot megad erre. De el tudom fogadni a „mag-ár” (mag-ember) változatot is. Láthattuk, hogy az Ararát nevét az „arar” a „teremtés”, és az „at” a „hely” alkotja. A magyar nyelv csodálatossága van a „teremtés” és a „termés” logikai és hangtani hasonlatosságában elrejtve! A magyar „arat” szó nagyobb valószínűséggel utalhat a termő helyre (ar-at) mint az irtásra – természetesen kizárólag szerintem! A terem ideillő megfelelője pedig a „sarjad” ige. A „tar” és a „tarló” szavunk hasonmását a tamil tari- (levágott, leszelt) szóban találjuk meg. Nem tudom elfogadni a „sarló” szavunk késői sarlóz=vág kizárólagos értelmezését sem. Aki látott már kézi aratást, az tudja, hogy a marokszedők eszköze volt a sarló. A sarló íves kialakítása a szálak felszedésére, begyűjtésére tette alkalmassá ezt a szerszámot. Az más kérdés, hogy szükség esetén, kisebb mennyiség, esetleg fű, gyomnövény kézi vágására is alkalmas ez az ősi eszköz. Véleményem szerint itt is a termény begyűjtése „aratása” az elsődleges értelem. Alakja, íve a fogyó holdat formázza, ami a nappal együtt ősi hatalmi, és termékenységi szimbólum. A magyar régészeknek fejtörést okoz a szentesi Koszta József Múzeum „sarlós isten” figurája, akinek jobb kezében „vállra hajló ívelt eszköz, feltehetően sarló” van. A kb. 25 cm-es idolt Szegvár-Tűzkövesen találták, 1956-ban. Korát 7 ezer évesre becsülik. Az eszköz és a póz miatt az ősi Enlil isten másának tartják, tehát a „görbe” eszköz hatalmi jelvény lehetett. Szondi Miklós erről az alábbiakat írja a Történelmünkhöz bővebben, magyarul könyvében[2]: „Nem hegyes, mint a sarlók, nyelét sem láthatunk, de a legfőbb az, hogy egy sarlót így, az élével testünk felé sohasem tennénk a vállunkra”. Én láttam ilyen „figurát”. A marokszedő sarlónak (horognak) ugyanis nincs éle! (A mainak, amikor kasza helyett használják, már van). A begyűjtés eszköze az adó beszedésére, az uralkodásra utalhatott, mint a pásztorbot a püspököknél. (A juhász a botja segítségével fogta, „gyűjtötte” be a juhot). De öntsünk tiszta vizet a pohárba! A magyar kasza szó nem szláv átvétel, mert őseink már a szlávok megjelenése előtt (több száz évvel) is kaszáltak. Sőt, íves szerszámmal végezték ezt a műveletet. De ezt a szerszámot kaszának, és nem sarlónak hívták! Lásd a dravida kusam (kasza) < kasiram (íves) szavakat. A sarlót csak az „amatőrök” (vagy szükségből) használják kaszának. Már László Gyula is megírta, hogy a volgai bolgárok leletei között kaszák is voltak. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy állattartó, lovas nép ne foglalkozott volna szénagyűjtéssel. Ezt sarlózni igen csak bonyolult és értelmetlen lett volna. (Nincs szemveszteség!). Gardizi is megemlíti a magyarok területeiről, hogy „szénatermő és termékeny helyekben bővelkedett”. A „boglya” szavunk bizonyítottan korábbi eredetű, mint ahogyan a szlávokat megismerhettük volna. Tamil: mokkul (halom, csomó), por (halom, kazal). Mongol: bokol, bogol (kazal). Ótörök: boglag (összekötött dolog). Tény, hogy az ősi leletek élezett sarlója inkább kasza volt. De a rituális funkciók eszköze -- az „ar” szó származéka -- a sarló volt. Ha a minőségi különbséget akarnám szemléltetni, akkor a kaszás halál képeket hoznám fel segítségül, mert itt valóban a vágás, a pusztítás, a halál aratása a bemutatandó cél. A magyar nyelv itt már nem engedi a „sarlóz” kifejezést használni a „kaszál (arat) a halál” összefüggésben. „Elkaszálta” a ló (az ágyúgolyó, az autó stb.,) mondják arra, akit elütöttek. Hogy mit neveztek őseink sarlónak, és mit kaszának – mindenki eldöntheti saját maga, mert erre bizonyítékot találni nehéz lenne. (Nem írták rá az eszközre a nevét). Azt pedig, hogy földműveléssel már időszámítás előtt is foglalkoztak a „nomád” őseink – egyre több történész ismeri fel (el). „A magyarság a sarlóval jóval a Kárpát-medencébe való érkezése előtt megismerkedett, és nemcsak a horgassal, hanem a fejlettebb típusú ívsarlóval is. Valószínű, hogy e típusra alkalmazták először a sarló elnevezést, amely török eredetű szó” – írja a Magyar Néprajzi Lexikon. Véleményem szerint a „kasza-sarlót” kaszának, a szedő, gyűjtő sarlót, pedig „sarlónak” hívták, az ótörök (magyar) nyelvi területeken. A szintén szatem orosz nyelvben a szerp (sarló) eredeztetése az ógörög „árpi, árpászo” szavakból történik. (Серп. греч. ἅρπη — то же, ἁρπάζω «хватаю, похищаю, граблю»). Milyen érdekes, hogy ezt magyarul értelmezve éppen az „árpa” nevű gabonát adja. Jelentése, pedig: megfog, ellop, elrabol, mondhatnám: begyűjt! De az ógörög ἅρπη (harpē) jelentése lehet még „ragadozó madár” (hárpia) is. A görög mitológiában is a behajtás, elragadás a lényeg, amit a (kezdetben még gyönyörű női alakú) Hárpiák cselekedtek Phineusz trák király ételével. Később ez a cselekedetük szárnyas, madárkarmú, utálatos boszorkányokká formálta őket. Mindezt azért meséltem el, hogy a „sarló”, a „szerp” kevésbé ismert begyűjtő, elrabló, „marokba szedő” funkcióját bemutassam. Ez pedig elősegítette a sarló attribútummá[3] válását. (Természetesen a kalapáccsal együtt megismert kommunista jelképpel nem az általam leírtakat akarták kifejezni, de ettől függetlenül a sarló a begyűjtést, a kalapács az erőszakot jelentette ősidők óta. És ez meg is valósult a 20. században!)

A sarló kettős funkcióját (vágás és gyűjtés) a „kéve” szavunk igazolhatja. A „marokszedéshez” valószínűleg már az ősember is kitalált egy íves, kampós eszközt, munkájának megkönnyítése céljából. A kéve szavunk egyidős a sarlóval és a kaszával. Kéve: ősmagyar: köeve (kéve) < dravida: kóvei (sor, köteg) < ko (összefog). /Wikiszótár/. „ahol a horgas sarló megvolt, ott bárhol kialakulhatott belőle a rövid kasza.” – írja a Magyar Néprajzi Lexikon. Ahol pedig kasza volt, ott sarlónak is lenni kellett! Egyébként az a véleményem, hogy a kasza/sarló kérdésben az íves, görbe fogalom a döntő és a kentum-szatem[4] szétválás eredménye lett a két névszó-bokor kialakulása, és fennmaradása. Ilyen kentum-szatem átalakulás történhetett a kéve – cséve (csóva, cső) szavainknál is. Bár a jelentéskülönbséget ma érzékeljük, de a közös fogalom, a köteg, a nyaláb, az összefogott szálak, a kör keresztmetszetű cső, jelen van mindegyik értelmezésben. Ezt látjuk az ősi, dravida kovei, ko, kasiram formákban, ahol a palatizálódás még nem történt meg. A kéve, a kasza a kentum, a cső, a cséve, a csóva a sarló a szatem változatra példa. Bálint Gábor szerint a kéve nem a tatár küba (szénarakás) gyöke, vagy a tamil kuvi-, (összegyűjteni, felhalmozni) társa, hanem a tamil kóvei (sor, sorozat, válogatás) gyöke, mert a kéve nem összegyűrt rakás, hanem rendesen összefűzött gabona. Ebből a logikából levezetve a magyar és lezg „kevevara” szóban a „keve” az összefogást, az összetartozást fejezhette ki, hasonlóan több népnév kialakulásához. (lásd: ant, boj, var, stb.).

Az ókorban használt görbe élű sarlószerű vágószerszámot pedig falcesznek hívták. A nyár, és az aratás jelképe a kéve és a sarló. A „Földanya” Démétér (Δημήτηρ) atríbútumai ezek a szerszámok. Krónosz kezében azonban vágó-fegyver van, amit sarlónak, vagy kaszának szoktak fordítani. (Sickle/Scythe). Érdekes az angol etimológiai magyarázat a kasza (Scythe) szóra. Ezt, ugyan úgy, mint a sarlót (Sickle) a latin scindere (vágni) szóból vezetik le[5]. Pedig kézenfekvő lenne az alakilag hasonló scythian (szkíta) népnévből kiindulni…De ez legyen az angol „alternatív nyelvészek-történészek” gondja.(The ancient Scythians grew hemp and harvested it with a hand reaper that we still call a scythe).

A későbbiekben még az „arc” szavunk elemzésére is sor kerül. Véleményem szerint, ahol a görög „árk” keletkezését, ugyan ott kell a magyar „arc” eredetét is kutatni. Ez a terület meglehet, hogy éppen a Kaspi-tengertől délre feküdt ott, ahol a Méd Birodalom (a későbbi Arszákia) Rey (Perzsa: شهر ری, Shahr-e-Ray. Latin: Rhagae) városa 35.5930, 51.4488 volt i.e 1. évezredben. (Az asszír források először i. e. 835-ben említik őket). I. e. 6. században (már az Óperzsa Birodalomban) a médek összeolvadtak a perzsákkal. A méd törzsek közül a Budii törzs falvakban lakott, míg a papi törzs (bölcsek törzse), akik a lelki és mitológiai hagyományokat őrizték, Rej környékén élt és magi, (perzsául: magu, latin többes szám: magus; görög: μάγος mágosz) volt a neve. Általában a sumér, turáni imga (emga) szóból eredeztetik, innen került be a görög és latin nyelvbe. Tehát a magyar „mágus” szó tövének kialakulásához nem volt szükség ezekre a késői, közvetítő nyelvekre, mivel a „mag arokat” közvetlenül a proto-kaldeusok utódainak is lehet tekinteni. Az -us toldalék, kétség kívül görög, latin hatás. Asztiagosz uralkodása alatt a magik voltak az udvari tanácsadók, szertartásvezetők, álomfejtők. Vallásuk a zoroasztrizmus (mazdaizmus) volt, amelyet Zarathustra, az Ahura Mazdá prófétája hozott létre. Mary Boyce[6] szerint a Zarathustra írásaiban található utalások alapján munkásságának időszaka i. e. 1700 és i. e. 1500 közé tehető. Más kutatók szerint, történeti források alapján ez az időszak az i. e. 6. századra esik. A makedón birodalom bukása után a 224-ben hatalomra kerülő Szászánida uralkodók a zoroasztrizmust államvallássá tették, s a 622-ben bekövetkező iszlám hódításig az is maradt. A zoroasztrianizmus etikája lényegében a jó és rossz, az igazság és hazugság, a fény és a sötétség közti választás lehetőségére épül, s arra, hogy a földi cselekedetek, hozzáállások befolyásolják a halál utáni állapotot. Több más isten kultuszának elemei megjelennek a zoroasztrizmusban, legfontosabb közülük Mithrászé. „Mithras, Mitra néven az ind hitregékben a felkelő nap istene, később Mithra névalakban a perzsa vallásban egyre jobban előtérbe kerül, s a világosság istene, a perzsa vallás megváltója lett, aki a jóság és az igazság küzdelmében a diadalmas vezér szerepét játssza.” (Wikipedia). Valószínűsíthető Rey város nevének kapcsolata az egyiptomi napisten Ré nevével. Később aztán, a Buda-Buddha névelemzés hozta ki a Arka=nap egyezést. Magyarban leginkább a „nyár” és az „arany” szavunk, de a „jár”, „ár”, „árpa”, „árok”, „sárga”, „sár”, „szár” és bokraik a bizonyítékok. Helyneveinkben az Arad, Arka, Árpád, valamint a „sár”, „szár” kapcsolatúak, személyneveink közül az Árpád és Béla, a kirívó igazoló példák. Árpád, Bela, Arad nevek a Bibliából is ismertek. És ott van Móricz János által feltárt ecuadori leletek között az „írott kövön” a nap és a Buddhára utaló elefánt! (Elgondolkodtató az indiai, és a közép-amerikai indián Maya név egyezése. A maják legfőbb istensége is a Nap volt. A papok, és az ősök szelleme között egy kígyó tartotta a kapcsolatot, de ez még nem a harcias Tollas kígyó, Quetzalcóatl, maja nyelven Kukulkán, hanem egy mágikus kígyó volt, talán az ecuadorihoz hasonló. A maja Copánban és Palenqueban (eredeti neve: B’aakal!) találtak még elefántábrázolásokat. (Egyesek masztodon féle állatot tételeznek fel, de ezek már 10 ezer évvel ezelőtt kihaltak). Az észak-amerikai őslakós indiánok altáji származását a genetikusok (Ludmila Osipova Institute of Cytology and Genetics in Novosibirsk és Theodore Schurr, associate professor in Penn's Department of Anthropology) napjainkban igazolják. Lásd a Popular Archaeology 2011. decemberi számában a „New Genetic Research Suggests Link Between Earliest Native Americans and Southern Siberia” című cikket. A hír szerint a nagy népmozgás az -- akkor még járható -- Bering szoroson át történt, úgy i. e. 14-13. évezredben. Ezért ez nem magyarázat a dél-, és közép-amerikai indián kultúra, és az egyiptomi és dél-közép-ázsiai kultúrák hasonlatosságára. Itt a bizonyítékok még hátra vannak. Bihari Gábor Atlantisz című könyvében[7] -- Platon (i. e. 427-347) és Szolón (i.e. 638-558) írásaiból kiindulva – Atlantiszt tartja az ősi kultúrák, sőt a fajok hasonlatosságának legfőbb okának. Atlantisz feltehetően Amerika partjai mentén, a Karib-tengeri Nagy-Bahama-pad területén létezhetett, és i. e. 12-11. században süllyedhetett el. De előtte lakói kapcsolatban voltak az amerikai, az afrikai és az európai kultúrákkal is. (Libüával és a görög gyarmatokkal, de főleg a Magdaléni-kultúra népeivel). Tehát a Bering-szoroson át érkezők előtt, már több hullámban is érkeztek betelepülők Amerikába. (A nyelvészek ennek megfelelően három nagy nyelvcsaládot különböztetnek meg: az eszkimót, a nadinét és az amerindet, ami a többi összest magába foglalja). A legnagyobb tudományosnak mondható felfedezést, az 1996-ban véletlenül megtalált kennewicki ember szolgáltatta. Kiderült róla, hogy kora kb. 9300 év, vonásai szerint európai (Földközi-tenger melléki), kaukázusi vonásokkal rendelkezett. Érdekes Bihari Gábor elemzése az Atla, Atlánti és az Atlántika szavakkal kapcsolatban. (Az említett könyvének 40-45. oldalán, de több más helyen is, megtalálható a „-tl” hangcsoport használatából levont következtetések). Magyar vonatkozásban csak a „katlan” és a „-tlan” fosztóképzőt említi. Pedig „itt van a kutya elásva!” (szerintem). Nézzük meg kicsit részletesebben ezt a témát!

A –talan/tlan, -telen/tlen denominális fosztóképzők a „rész – egész” viszonnyal kapcsolatban jöttek létre és a résznek az egészről való leválasztását, a rész hiányát fejezik ki. Az ókorban úgy hitték, hogy az óceán jelenti a „Világvégét”, ahonnan nincs tovább, ahonnan „minden hiányzik”, tehát ez „a talan”, vagy a tlan. A végtelen semmi egyben nagy és hatalmas. Ezért kaphatták az óriások az atlasz nevet. Mivel az óhazában a végtelen víz neve „atla” volt, a benne lévő sziget neve is Atlantisz lett, sőt az azték víz is így válhatott „atl”-á. Elképzelhető, hogy az „Atil/Etil” szavak gyökere is valahol itt keresendő. És ha már szóbakerült a „katlan” szavunk, nézzük meg, hogy miből hiányozhat a „ka”? A tamil kal, kallu – Bálint Gábor szerint kő, tégla jelentésű. A kavics – kis kő. Tudjuk, hogy a főzés ősi (néhol mai) módszere volt, amikor az edénybe tüzes köveket dobáltak és úgy főzték meg az ételt. Az üres edény „kőtlen”, azaz katlan volt. Ez a forma egy „üreg” volt, és ebből következik a nyitott gödör, a tűzhányó kövektől már mentes üregének „katlan” elnevezése.

Lehet, hogy éppen Móricz János kutatásainak folytatása vinné előbbre a tudományt. Rovásírásunkban a B hangjel és a napjel (X) azonossága, a kincset őrző ecuadori törzs „belak” neve mind, mind igazolja a „bel-ár” elméletemet. A Tayos barlangot Móricznak a „Suar” nevű törzs mutatta meg. (SAR=király!). Talán nem véletlen, hogy mondáinkban Belár királlyal, Dul leányokkal (Dulev) találkozhatunk, és Ügyek fia Előd Szittyaországban Eunedubelianni leányától, Emesétől, fiat nemzett, „kinek neve lőn Álmos”. (A szentlélek, turul, fehér elefánt általi fogantatás hasonlatossága egyértelmű, Az Eune-Enéh-Enese-Emese névalakulás, a Dúl utódok Dulev neve, a dubelek törzsének léte, valamint Belár király, Hunor és Magor történeteinek időbeli eltéréseire a választ csak logikai következtetések eredményeként kaphatjuk meg. Vannak nyelvi hipotézisek, amelyek összekapcsolják a baszk, kaukázusi, tibeti és az amerikai indián nyelveket a dravida és a sumer nyelvvel is[8]. (Basque-Dennean hypothesis). Feltételezve Bihari Gábor karibi Atlantiszának létezését a magyar emse-emese-ené szavak női nemre való utalása bizonyító erejű lehet, összevetve a baszk, mongol eme (nő) szóval. Plusz a baszk, mongol „ar” (férfi) szó összevonása a perzsa „pad” (úr) szóval kiadja a honfoglaló magyar vezér nevét: Árpád!

A legendák egyik legfontosabb tényezői: a szereplők nevei. Emese ősanyja Enéh (Enese) volt. Dul és Belár szomszéd (alán) népek királyai. Utódaik lehettek protoszláv (bolgár) törzsek, akik magukat dulevnek, vagy dulebnek tartották. És az utódaik találkozhattak Volhinia és Meotisz közötti területen, valahol Etelközben. Ami a nevekben, mondákban rejtve van, azt a régészek-történészek kibontották! Talán éppen a bizánci Nikeforosz (8. század) említette Onglosz-ban volt ez a találkahely! Külön érdekesség, hogy a Belár király neve mennyire azonos jelentésű Árpád vezér nevével. Az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), perzsául a „pād” szintén úr (master). Lásd a padishah értelmezését az angol Wikipédián. Két népcsoport annak ellenére lehetett rokonságban egymással, hogy sokszor ellenséges viszonyban voltak. A nőrablás, és a két nép közös eredete a magyar Csodaszarvas-mondában is fennmaradt. Hunor és Magor ugyanis a mitológiai Belárhoz kapcsolódik ebben a történetben. Belárt pedig a kutatók a „bolgár” népnévnek feleltetik meg. Hunor és Magor Belár fiainak feleségeit rabolják el.

            A Fenséges Úr című könyvemben kigyűjtöttem a sar (szár) nevű településeket. Az Altáj vidékén találtakhoz azonban újakat fedeztem fel az Ural hegység dél-keleti lábainál. A felfedezésre egy hír nyomán jutottam. Ezt a hírt az MTI tette közzé 2011-12-09-én. : „Ősmagyarok nyomait fedezhették fel az Ural térségében. Az Ujelga nevű kurgán feltárásakor a Kunasakszkij járásban az archeológusok női és férfi ékszereket, lószerszámokat, nyílhegyeket, kardokat, késeket, cserépedényeket találtak. A gazdag sírmellékletek arról tanúskodnak, hogy nemesemberek végső nyughelyéről van szó, s a leletanyagból arra is következtetni lehet, hogy nomádok temetkeztek a kurgánban. Szergej Botalov történész, a Cseljabinszki Tudományos Központ professzorának ismertetése szerint a temetkezések alsó rétege a 9. századból származik, a felső pedig a 10-11. századra datálható. "A kurgán alsó rétegének leletanyaga gyakorlatilag teljesen megegyezik a honfoglaló magyarok kápát-medencei sírmellékleteivel. Ennek alapján nagy valószínűséggel megállapítható, hogy ősmagyarok nyomait fedeztük fel" - hangsúlyozta Szergej Botalov professzor.” Véleményem szerint a leletek a „Nagy Magyarország” lakóinak nyomára fogják vezetni a régészeket. Igaz, hogy a tatárok elfoglalták a magyarok területeit, de a kapcsolat nem szakadt meg ezzel a vidékkel, egészen a 14. század közepéig. Magyar ferences barátok térítettek a kunok, majd a tatárok között is. „A kun nyelvvel pedig nagyon jól el lehetett boldogulni a tatár birodalomban, úgyhogy sok magyar testvér bekapcsolódott a kipcsaki Aranyhorda területén folyó térítő munkába. A térítés eredményeként 1316-ban már 16 kolostor működik Tatárországban, és Magyar Johanka beszámolója szerint „…egyes vidékeken annyira megsokasodott a keresztény hívők száma, hogy becslésünk szerint vetekszik a hitetlenekével.” Magyar Illés testvér pedig a kán fiának, leendő utódjának nagy befolyású tanácsadója lett. A tatár missziónak aztán a mohamedanizmus terjedése, és az 1345–46-os magyar–tatár háború[9] vetett véget.” – olvashatjuk a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány fenntartásában működő Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár honlapján. Egyébként a „rokonlátogatás” hagyománya korábban is élt a magyarok között. Bíborbanszületett Konstantin (905-959) már megemlíti, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája közli vele: „…küldöttjeik mindmostanáig meg-meglátogatják a keleten maradt türköket…”. A 10. században a bolgárok, a 11. században a beköltöző jászok és kunok hoztak újabb híreket a távolban maradottakról. (Wikipédia). A kun nyelvemlékeket a Codex Cumanicus őrizte meg. (A velencei Szent Márk-székesegyházban található, egyetlen példányban). A kódexet 1303-ban írták, erős dél-krimi ogúz török dialektusban. Az a tény, hogy nem maradt fenn egy csomó magyar-kun nyelvemlék, arra utal, hogy a Magyarországra – IV. Béla óta -- betelepülő kunok nyelve közelebb állhatott a magyarhoz. IV. (Kun) László (1272-1290) a betelepített kunok között élt, és felesége is kun asszony volt. A kun nyelv fő emlékei: a Kun kódex, a kun Miatyánk, a Halasi ének, asztali áldásszövegek, köszönési és köszöntési formák, s a Kunságban még hallható gyermekmondókák, kiolvasóversek és játékszavak. Timon Sámuel írta 1762-ben: „ebben a korban ezeknek (Jazygum et Cumanorum) a megmaradt utódai nevetségesen és ízetlenül beszélnek magyarul, mivel távol élnek a többi véreiktől, és más népekkel keveredtek”. Hogy Magyar Johanka testvér Baskardiában járt, arról 1320-ban levélben is beszámol. (Письмо брата Иоганки венгра, ордена миноритов, к генералу ордена, бр. Михаилу из Чезены). De felsorolom a felfedezett faluneveket: Sary/Szári (Сары) 54.1349, 62.3123. Sarynkino/Szárinkino (Сарынкино) 54.2721, 63.4295. Sarino/Szárino (Сарино) 55.6832, 61.3449. Szárykulmják (Сарыкульмяк) 55.760556, 61.054722. Az Ujelga kurgán pedig, valószínűleg az Uj folyóba ömlő Uvelka (tatár-baskír: Ujelga=„lapály”-folyó) folyó környékén lesz. Mindez „на берегу озера Уелга” azaz az Uelga tó partján van. Forrás: http://independent-news.ru/?p=19300. Kimaradt még a felsorolásból Szaratov városa (Сара́тов) 51.5333, 46.0000. Az eddigi ismereteim szerint, Nagy Magyarországot a tudósok éppen Szarov (Szaranszk) - SzaratovArkaim és az Ujelga tó alkotta négyszög belsejébe helyezték. A szomszédos Volgai Bulgária fővárosa Bilär volt. (10-13.század.)  54.9852, 50.3977. (Tatar Cyrillic: Биләр; also Bilyar, Bülär, Бүләр). A Bil-ar szóösszetétel rendkívül érdekes a teóriám szempontjából. Ennek elemzésére még vissza kell térnem. Csak megjegyzem, hogy a magyar „ár” (árok) szót Vasmer is rokonítja a komi „šоr” patak értelmű szóval. (коми šоr "ручей", родственное венг. ár "поток" Паасонен, KSz. 16, 57). Talán az sem tekinthető teljesen véletlennek, hogy ujgur rokonainknál, a Taklamakán sivatag északi kapujánál van egy Aral nevű város. (40.5155, 81.2636). Az ujgur jelentése: új-ugor. Ez a hun (hungnu) és az ugor szó valamikori azonosságából is kitűnik. A sumer kori térképeket böngészve megtalálhatjuk a Bil-ar tükörképét is, Arbela formában. A település nevét a Felső-Zab és az Alsó-Zab folyók között vehetjük észre.(Erbil. 36.3333, 44.0166). A várost Orbelum vagy Urbillum néven i. e. 2000 körüli, sumer nyelvű iratok is említik. Ezért többen úgy tartják, hogy nevének sumér eredete van: „sumerian UR (city) + BELA (high). Mivel a város valóban egy magaslatra épült és ez a város védelmi rendszerében mindig jelentős szerepet játszott, a bela ilyen értelmű jelentése itt logikus. Az „ur” és/vagy az „ar” ősmagyar értelmezése szinte azonos. (lásd a korábbi írásaimban: Bel~Ar). A nyelvészeknek pedig ajánlhatom, hogy a finnugor nyelvcsaládba sorolt nyelveket a valósabb magyarugor gyűjtőszóval helyettesítsék, mert ennek van igazi töltete. A finnugor pedig a karéliai és balti nyelvek közös megnevezése lehetne, ha egyáltalán szükség van rá. A kérdést Götz László részletesen elemezte a „Néhány szó az „ugor” népnév színeváltozásáról” című írásában. (Keleten kél a nap. I./277.old.)

 

 

[1] Bővebben lásd Bobula Ida: A magyar nép eredete. Dr. Oláh Béla fordításában. 175-176. oldal.

[2] Első kiadás. Solt, 2011. 36. old.

[3] Attribútum: olyan tulajdonság, mely elválaszthatatlanul hozzátartozik valamihez, vagy valakihez.

[4]  Kentum- szatem szétválás: i. e. 4. évezredben felbomló nyelvi egységet a nyelvészek egy „nyugati” és egy „keleti” ágra bontották, a latin CENTUM [kʲentum] ’100’ éa az iráni, avesztai nyelv SZATEM [satəm] ’100’ szava alapján 

[5] Scythe: derives from Old English siðe.

[6]Nora Elisabeth Mary Boyce (1920 -- 2006) angol nyelvész, a zoroasztrianizmus kutatója és szakértője volt.

[7] B. G. Hancock: Atlantisz. Az elsűlyedt birodalom nyomában. Excalibur Könyvkiadó, 2000.)

[8] Tras la huella lingüística de la prehistoria. By Mauricio Swadesh

 

[9]           1345 nyarán Lackfi András székelyekből álló magyar serege Moldvában legyőzi a tatárokat.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap