Arany Sas 2016. pályamű - Darázs a sárban (Eredeti verzió)

Jászter Zoltán, sze, 08/31/2016 - 00:14

Amikor kiléptem az udvarunkról az utcára, Pöttyös a kutyám, aki egyébként egy évig úgy élt velem, hogy lépni nem tudtam tőle, most kénytelen volt búcsút venni a gazdájától. Sokáig hallottam még, amint kérlelően ugat, nyüszít utánam. Nyugtalanul járt fel-alá a kerítésen belül. A szívem belefájdult, hogy most el kell válnom tőle. Bármennyire is próbáltam elterelni a gondolataimat zaklatott voltam, akárcsak ő. Közben a napszemüvegemet is fel kellett vennem, akkor is, ha borult volt az égbolt azon a napon. Semmi kedvem nem volt a szembejövő ismerősöknek magyarázkodni.

A falunkban már rég nem az a feltűnő, ha valaki elutazik. Inkább az, ha férfi és otthon marad. A fiatalok a katonai behívók elől, a többiek a munka miatt hagyják ott a családjaikat. Mennyi fájó szív, mennyi aggodalom, mennyi sóhaj a látszólag csendes, nyugodt hétköznapok felszíne alatt. Nekünk életünk részévé, elemévé vált, hogy mindent ki kell bírnunk. A régiek is elszenvedték, hát mi se legyünk különbek náluk! Mondogatják is mifelénk: „Az ember sok mindent kibír. Nagyapádék is elviselték. Ti is kibírjátok.”

Apámat Póka mama segítette a világra. Mindenki így hívta az öregasszonyt, a bábát. Rá igaz nem emlékszik apám, de egy Andor nevű cseh katonát gyakran felidéz, amikor a múltról mesél. Ő még a nyeregbe is felvette, amikor 3 vagy 4 éves kisfiú lehetett. A pagonyára is emlékezik, mondja. Aztán a német katonák, jutnak az eszébe. Többen közülük náluk is voltak szálláson. Az ólban és az ól padon aludtak. Azt az ólat egy helyi pap is megemlíti a krónikájában, amikor a falu nagy része 1901 -ben leégett. Az ól, mivel kőből volt építve, akkor megállította a tűzvészt. Bárkik jöttek, bárhonnan, sok katona elfért ott. Mindent persze egy ól sem bír el. Az idő áradatát, sodrását, népek össze visszavonulását, egyetlen kőből épített ól sem tudna visszatartani. „A tüzet, azt el lehet oltani, de a vizet, azt nem állítja meg ember”, szeretik mondogatni az öregek. Nemhogy a népek tengerét. Átment itt már sok fajta belőlük. Vagy jót hoztak magukkal, vagy rosszat.

„A katonák, ha szarvast lőttek, akkor az óltól alig néhány lépésnyire lévő hűvös pincében helyezték el a húst. Amikor húsért jöttek a konyháról, anyámnak is vágtak mindig belőle egy darabot.” Amikor az öreg ennél a résznél járt, már az amúgy is fénytelen szemei, még homályosabbá váltak az emlékektől.

Egy évvel ezelőtt hazavittem egy másfél hónapos dalmatát. Az akkor 80 éves apám örült neki a legjobban. Én sem vesztegettem az időmet. Boldogságomban fényképeket osztottam meg róla minden lehetséges elektronikus eszközön keresztül, a barátaimmal és az ismerőseimmel. Az unokaöcséimmel egész nap azon törtük a fejünket, hogyan nevezzük el a kutyakölyköt. Miután minden kutyás történetet és filmet felidéztünk, ami éppen eszünkbe jutott, egyszerűen feladtuk a név keresését. Holnap is lesz nap, zártam le hivatalosan az üzenetek végtelenbe nyúló áradatát. Aztán estére tudatosult bennem, hogy apám már rég elnevezte és Pöttyösnek szólítgatja a kutyust. „Ez ráillik és magyar is. Pöttyös. Hát nem szép név?” Kérdezte, és elégedetten zárta le a témát: „Dehogynem. Szép név.” Van azonban több kérdés is, amit ő soha nem tudott lezárni, csak enyhíteni tudja azzal, hogy felidézi újra és újra.

„Délután volt, sütött a nap, ló háton, szekerekkel, gyalogosan jöttek. A szekereken, amelyek szalmával voltak beterítve, a katonák közül többen részegen, magatehetetlenül feküdtek, mint a hullák. Csüngött a fejük, magukon kívül voltak, főbe lehetett volna ütni őket. Eközben két tiszt ment a kerítések alatt a főutcán, mindkét oldalon egy-egy. Gyanúsan csend volt a faluban. Sehol nem adtak le egy puskalövést sem és nem hallatszott hangos tiltakozás. Ekkorra a német katonák és a szövetségeseik már elhagyták a környéket. Így itt a faluban nem volt ellenállás. De máshol igen. „Csapnál az oroszok megkapták a magukét.” – emlegették az öregek. „Elég volt az nekik.”

„Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok” – kiáltozták valamivel később. Nem volt ebben semmi ünnepélyes felhívás, inkább tele volt félelemmel az emberek hangja. A nép igyekezett ki a házból, hogy lássák, mi történik. Az utcákat ellepte a tömeg. Néhányan még sírni sem restelltek örömükben. Apámék a kapun belül maradtak, az udvarról nézték a történteket. Később megjegyezte az egyik helyi lakos, aki már akkor át állt a szovjetekhez, amikor azoknak csak hírüket hallottuk: „Maguk a kapun belül várták az oroszokat.” Akkoriban mindenre nagyon odafigyeltek.

A vén Veres, a falusi kovács, ölelgette, csókolgatta őket. Tuváriscs, tuváriscs..., ismételgette és az otthonába hívta a vendégeit.”

Apám elkomorodott. „Annyira örültek egymásnak”, tette hozzá mindig, amikor itt járt az elbeszélésében, – majd a földre köpött és hosszú csönd következett. Mindig.

„Amint a nap az estébe olvadt, a falura egyszerre sötétség és félelem szállt. Elcsendesedett a nép, a jószág, csak a kutyák nem tudtak megnyugodni azon az éjjelen. Hogyan is nyugodhattak volna, amikor dínomdánomot rendeztek, azok, akik annyira várták azt a napot.

Éjfél után kiáltozás hallatszott. A kovácsmester borától lerészegedett vendégek jól elverték a vendéglátójukat. Azok meg tudták köszönni, ha valaki jót tett velük. Ki szereti az árulókat? Az öreg kovács már nem a meghatódottságtól sírt, hanem a „tuváriscsai” püfölték agyba, főbe. Volt még néhány ház, ahol az öröm, sírásba torkollott. Másnap sokan korán keltek. „Nem volt pihenés”, és „sokáig nem is lesz” – suttogták. Mennyire beigazolódott, amit akkor mondtak.

Az öregek csak úgy hívták szovjetinó. Nem gúnyból. Ők még a békebeli időkben születtek. A Nagy Háború előtt. És tessék, azóta még egy Nagy Háborút megértek.

       

Azt mondják most már szovjetinók lettünk. – emlegették.

Ha a fiatalok próbálták kijavítani őket, hogy „az nem szovjetinó”, csak legyintettek. „Á..., nekünk már úgyis mindegy”. Dehogyis volt mindegy. Ők csendben, bölcsen, emelt fővel pásztázták a történteket. Esténként többen összegyűltek, sokat beszélgettek arról, hogy ki mit hallott, vagy kik álltak át az oroszokhoz. Suttogva sorolták fel azok neveit, akik várták őket a faluban. Sokkal több névre derült fény, mint azt azelőtt sejteni lehetett. „Azok a hitványak még sok bajt hoznak ránk” – mondták. És valóban, sokaknak még családtagjaikat is sikerült elcsodálkoztatniuk.

A nagyon idősek szomorúan mondogatták beszéd közben, hogy „már megint magunkra hagytak minket”.

Azonnal elkezdődött a terror. Dávid Zsigáéktól erőszakkal elvittek egy fiatal csikót. A nép összegyűlt az utcán. Egyik oldalon az oroszok, akik között olyan külsejű emberek is voltak, amilyeneket tatárjárás óta mifelénk nem látott az ember. A másik oldalon a helybeliek álltak. Az egyik furcsa szemű katona, úgy simogatta a csikót, mintha csak testvérek lettek volna. Miután a ló megnyugodott, a katona felugrott rá. Az pedig válaszul nyomban ledobta magáról a katonát. Nem tetszettek meg egymásnak.” – nevetett apám mesélés közben.

„Ekkor egy másik katona kevélyen előlépett, hogy majd ő megmutatja... A csikó ledobta azt is. Ez utóbbi szégyenérzetében és dühében, puskát ragadott azzal a szándékkal, hogy lelövi a lovat. A nép felhördült, de nem hangosan, csak magukba fojtva zúgolódhattak, elvégre az emberi élet drágább, mint...

Egyforma sorsunk volt az állatokéval. A haszon jószágot a „közösbe” vitték el, az életerős férfiakat pedig a messzi távolba. Sok tragédia érte a családokat. Akik maradtak azokat munkára fogták be. Nem nézték a korodat, mindenkit dolgoztattak. Minket is, fiatalokat. Aki nem tudott munkába menni, azoknak egy munkanapi bért kellett befizetniük a hatóságoknak.” Majd hosszú szünet után apám felsóhajtott, és mintegy kipréselve magából azt mondta: „Az emlékek, csak rossz emlékek.”

Nem mindenki adta át magát a szenvedésnek. Néhányuknak eszükben sem volt keseregni. Feltűnően tevékennyé váltak. Alig telt el néhány hónap és már Női Tanács is volt a faluban. Erről még a „Vörös Zászló” járási lap is beszámolt 1946. augusztus 25. vasárnapi számában:

„... a nők fogadalmat tettek, hogy szervezetüket a legmesszebbmenően kiépítik, és munkásságukkal azon lesznek, hogy az ötéves tervet minél sikeresebben szolgálhassák. Egyelőre 20 taggal indultak, de naponként jelentkeznek új tagok, akik mind részt kívánnak venni a nagy újjáépítő munkában, melyet a nagy Lenin és Sztálin elvtársak útmutatásai nyomán valamennyien egy szívvel és lélekkel kívánunk végezni...” Orosz József a cikk írója nyomban hozzálátott az említett elvtársak eszméinek a gyakorlatba ültetéséhez. A mi kis falunkban.

„Az államkassza támogatására pénzt szedtek be az emberektől. Azt ígérték, hogy húsz év múlva visszafizetik. A kommunisták nem restellték a fáradságot, mindenkit megkerestek ezzel a ragyogó ajánlattal, a 80 és a 90 éveseket is.

Az emlékek, csak rossz emlékek. Én és a barátaim, úgy 15 és 16 évesek lehettünk. Egy napon, tanítás közben az osztályterembe lépett Dunda, az iskolaigazgató és Tóth Jani a községi tanácselnök. Nem udvariaskodtak és nem is magyarázkodtak. Parancsolták: „Az 1934 és1935 –s születésű fiúk masírozzanak ki és üljenek fel a szekérre, amely már az iskola előtt áll! Orvosi vizsgálatra viszik magukat Beregszászba.”

A városban a református templom körül rengeteg karszalagos férfi várt ránk. A templomot magas kerítés vette körül. Biztosak voltak a dolgukban. Nem idegeskedtek. Betereltek minket a kapun keresztül a templom udvarba. Fiatalok voltunk, azelőtt szabadok, és most egyszerűen csak bezártak minket. Hamar felismertük, hogy az életünkre törtek. Persze mi sem vesztegettük az időnket. Szökési terveket eszeltünk ki. Néhány próbálkozás után felfigyeltek rám.

„ Azt a fekete fiút ott, jobban figyeljétek!” – hangzott a parancs.

Nem voltam fekete, csak a nap barnította meg a bőrömet. Már nyolc évesen egyedül hajtottam ki az ökrökkel a mezőre. Szépasszony dombján és Sóvágóban is volt földünk. Apám akkoriban sokat katonáskodott.”

Hirtelen ott termett az ökrök mögött a nap égette kisfiú, szegényes ruhájában. Majd csengő hangján felkiáltott:

„Csále (jobbra), csále, ha mondtam!”

„Néde (balra), néde!”

Tíz éves lehetett. Egyszer, amikor enni adott ökröknek az ólban, az egyik a szarvával a falhoz szorította. Csak akkor engedte el, amikor Bundás, a kutyája, a segítségére sietett. Soha azelőtt nem látta ilyennek a kutyát. Még azon a napon hűséget esküdtek egymásnak. A kutya mindig a kapuban várta haza a gazdáját. Amikor meglátta, már messziről nyüszített, és felvakkantott. Ha később ért haza a fiú, akkor meg azért nyüszített, mert nagyon aggódott miatta.

Azon a délutánon nem csak Bundás aggódott a fiúért. Hamar elterjedt a hír, hogy a gyerekeket összeszedték, és szigorúan őrzik őket Beregszászban a bekerített templomudvarban. A szülők közül többen is azonnal útnak indultak. Volt, akik már nem találták ott a gyereküket. Nagyon megrendítő történetek keringtek a levegőben.

Kora délután nagy magasítással, teherautók hajtottak az udvarhoz. A fiataloknak parancsba adták, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek, majd tovább szállították őket. Jöttek, mentek a teherautók. Később apámékra került a sor. Munkácsra, Őrhegyaljára a sörgyárba vitték őket. Ott már sokkal többen voltak. Más járások falvaiból is begyűjtötték a fiatalokat. Hirtelen ismerős arcot látott apám az egyenruhások között. Egy falubeli kommunistát milicista egyenruhában, a többiek azt mondták „azért jött, hogy kikaparja az öccsét”.

Később az este folyamán tovább vitték a fiúkat. Teherautók jöttek mentek. Parancsszavak kiáltása hallatszott mindenütt. „Azon az estén, szalma és törek volt a fekvőhelyünk. Nem tudtunk megnyugodni. Bundás is nagyon várhatott odahaza.

Amikor a teherautó értünk is eljött, már tudtam mit fogok tenni. Ahogy elhagytuk a sörgyárat, odaszóltam az egyik osztálytársamnak.

       

Buzgó! – így becéztük Kulikovszki Gyulát. – Jössz?

Egy adandó alkalomkor leugrottunk a teherautóról és a Latorca hídnak vettük az irányt.”

A szülők közül többen naplementekor, már Munkácson kémkedtek a gyerekek után. Késő este egy mellettük elhaladó teherautón falubeli legényeket szállítottak, az egyikük, Hadnagy Pityu lekiáltott az apámnak, hogy „a fiúkat elfújta a szél”. Ezt olyan diadallal kiáltotta az éjszakába, mintha megnyertük volna a háborút. Apám nem értette mi történt. Hazaindult. A Latorcán 2 cservonecért vitte át egy csónakos. Lelógó fejjel lépett be az otthonunkba. Nemsokára mi is a falu határán belül voltunk. A szülők persze így is sokat aggódtak.”

A fiatalok egy éven át bujdostak. A tél volt a legnehezebb számukra. Górécsomókban, szénakazlakban, szalmában, a Vérke folyó melletti nádasokban és az erdőben rejtőzködtek az ellenség elől. Ha nagyon hideg volt, akkor a marha ólakba lopózkodtak be éjszakára. „Az ökör jászla alá feküdtünk, hogy fújja ránk a meleget. Mikor kinek, mi jutott az eszébe, hogy hol lenne a jobb búvóhely. Mindenhol kerestek minket, ezért cserélni kellett a tartózkodási helyeket. A szülőket is zaklatták eközben. Szibériával fenyegetőztek. Tóth Jani, a bíró, apámat a kerítéshez szorította. Ordítozott, hogy „adják ki a fiúkat!” Persze ellenállni nem lehetett. Soha nem jött egyedül. Mindig az egyenruhásokkal feszengett.”

Amikor a fiúk megtudták, hogy másoknak is sikerült megszökniük, nagy öröm töltötte el őket. Találkoztak is többször, de nagyobb csoportokban nem jöhettek össze. Az veszélyes lett volna még a szabad ég alatt is. „Mihai Berti, Buzgó, meg én. Velünk volt még Komári Imre, aki még az elsők között szökött meg Beregszászból és Domokos Mihály meg Domokos Béla is. Később megtudtuk, hogy a többieket Munkácsról két vagy három nap után elvitték Dombászra, hogy a szénbányákban dolgozzanak. Többen haza sem tértek soha. Az emlékek, csak rossz emlékek.

Tavasszal kijött egy rendelet, hogy, aki traktoron és vasúton dolgozik, azokat nem viszik Dombászra, így végre egy időre nyugodtabban élhettünk. Kaptunk igazolványt, amit mindig maguknál kellett tartanunk. Nem voltunk többé szabadok.

Amikor meghalt Sztálin nagygyűlést rendeztek a kolhozban. Mi is ott voltunk. Próbáltunk volna nem elmenni. Popovics Gyuri sírt.” Apám próbálta utánozni a hangját. „A mi tanítónk, a mi vezérünk és atyánk... Az nem volt semmi.”

Apám nevetett. Hosszan nevetett. Majd valamivel később hozzátette: „a nevét nem tudta leírni, de legalább megsiratta a tanítóját.” Aztán még jó sokáig jó ízűen kacagott a történteken, miközben a botjával egy sárba ragadt darazsat próbált kiszabadítani.

 Nekem az volt a logikus, hogy a kutyának, kutyanevet kell adni. És kész. De apám azt mondja, hogy a névnek nagy jelentősége van. És szerinte ez a kutyákkal is így van.

Utóirat

Nem harcoltunk nyíltan a rendszer ellen. Meg tanultunk úgy viselkedni, mintha nem létezne. Ez is a harcunk részévé vált. Persze neki ez rosszul esett. Ki is mutatta felénk, azzal, hogy másodrendű embereknek tekintett minket, a saját földünkön! Minket, akik valaha szabadon éltünk. Szélsebesen száguldottunk a paripáinkon és a szarvasokkal futottunk versenyt. Nyilainktól féltek és remegtek a nemzetek mind! Ezek meg azt gondolták, hogy mi itt a Kárpátok aljában feladtuk a függetlenségünket!

A saját lelkünkben alapítottunk államot. Egy olyan országot, amelyet senki nem vehetett el tőlünk. Olyan templomokkal és oltárokkal építettük be, amelyekben csak mi mondtuk el a Miatyánkot. Ahol a nép nem csak mormolja orra alatt az imát, hanem hangosan kiáltja! Igen, kiáltja azzal a meggyőződéssel, hogy meg is hallgatják! Nem voltunk szégyellősek kéréseinkben. Vártuk azt a napot, amikor az Úristen megszabadít minket az ellenségeinktől! Csakhogy az ellenség bájos asszony módjára, mindig új ruhát ölt magára. A tömegben az érzelem ismét felülkerekedik a józanész sziklaszilárd akaratán, és a nemzet harcosai újból a harcmezőkre kényszerülnek.

 

 

2016, Kisbégány, Lemberg

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap