Arany Sas 2018. pályamű - Forrongó őszidő

Somogyi Dénes, h, 05/14/2018 - 00:10

Ez az ősz sem kü­lön­bö­zött a töb­bi­től. Még ak­kor sem, ha ez az 1956-ik ősz. A ter­mé­szet szá­má­ra ez is olyan volt, mint a töb­bi. Nem érin­tet­ték a vi­lág­ban fo­lyó ese­mé­nyek. A fák le­ve­lei el­szí­ne­sed­tek, majd egy-egy csí­pős szél ha­tá­sá­ra sű­rűn hull­tak a fák alá. A ZISSZ te­her­au­tó, százmázsányi rakományával, las­san cam­mo­gott föl a hegyre. A pla­tó­jára for­gó­zsá­moly szerelve, amelyre a sok fú­ró­rúd volt felrakva. Mi­re fel­ér­tünk a hosszú emekedőn, a hű­tő­víz fel­forrt, a mo­tor­ház­te­tő alól gőz­pá­ra szállt.

– Meg kell áll­nunk, ami sok az sok! – mond­ta Ru­di, a gépkocsivezető, a túl­ter­he­lés­re cé­loz­va. Le­állt az út­szé­lé­re és ké­zi­fék­kel rög­zí­tet­te a teherautót. Mö­göt­tünk – lent a völgy­ben – Bükk­szék település már el­kö­szönt tő­lünk és mi is tő­le. Mi­kor ide­jöt­tünk, tud­tuk, itt a mun­kánk csak pár hó­na­pig tart. Most még­is fá­jó szív­vel mond­tunk bú­csút a mögöttünk elmaradó fa­lu­nak.

– Bár­csak mi­előbb el­du­gul­na a szalvus kút, hogy vissza­jö­het­nénk új­ra fúr­ni.– for­dul­tam fe­léje óhajommal.

– Úgy látom, tetszenek a bükk­szé­ki lá­nyok, hogy már­is vissza akarsz for­dul­ni. – mo­so­lyo­dott el az óhajomra.

– Nem mon­dom, akad kö­zöt­tük ked­vem­re va­ló. De most már vé­ge min­den­nek, mert el kell innen men­nünk. A szalvusz kút meg egy­ha­mar nem du­gul el. – le­gyin­tet­tem ked­vet­le­nül.

– Ja ba­rá­tom, aki a Kő­olaj­fú­ró Vál­la­lat­hoz sze­gő­dött, szá­mít­hat rá, hogy tesz egy pár ki­rán­du­lást eb­ben az or­szág­ban. – pró­bált vi­gasz­tal­ni.

 A rövid kényszer pihenő alatt le­hűlt a hű­tő­víz. A hi­ány­zó vi­zet pó­tol­tuk és ké­szen áll­tunk a to­vább­in­du­lás­ra. Ja­ni bá­csi – a fú­ró­mes­ter – fent a pla­tón ácsor­gott a szál­lí­tó­mun­ká­sok ré­szé­re össze­tá­kolt bó­dé előtt. Pu­faj­ka ka­bát-nad­rág­ba öl­töz­ve, usánka sap­ká­já­val a fe­jén, úgy né­zett ki, mint egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús, szov­jet ka­to­na. A fú­ró­sok­nak ilyen volt ekkortájt a mun­ka­ru­há­ja. Lát­ha­tó­an jól érez­te ma­gát a me­le­get adó öl­tö­zék­ben a csípős, őszi idő­ben. Ha sej­tet­te vol­na, mi­lyen in­zul­tus­ban lesz ré­sze hamarosan, a ru­hája mi­att, ta­lán rög­tön le­ve­t­i.

 Öreg, fog­lal­jon he­lyet, mert in­du­lunk. – szólt Ru­di.

Jani bácsi egy perc­ig még igaz­gat­ta az ülé­sét, hogy ké­nyel­me­sebb le­gyen, az­tán je­lez­te, akár in­dul­ha­tunk is. A te­her­au­tó egy pár mé­tert még eről­kö­dött fel­fe­lé az emel­ke­dőn. Mi­u­tán fe­lért, egy­re für­géb­ben nyel­te a ki­lo­mé­te­re­ket. Mo­tor­ja el­hal­kult, csak a le­ve­gő­fék időn­kén­ti pissze­gé­se je­lez­te, le­fe­lé haladunk a lej­tőn.

Eger­be ér­ve várt ránk az uta­sí­tás, hogy a ra­ko­mányt a mezőkeresztesi te­lep­hely­re kell vin­nünk, amelyet majd a következő hé­ten viszünk Bácsalmásra, ha ad­dig­ra ki­je­lö­lik a kö­vet­ke­ző fú­rá­si pon­tot. Pe­dig sem­mi ked­vem nem volt szülőfalumtól olyan távol dol­goz­ni ab­ban a ve­szé­lyes, za­va­ros ősz­ben. Az or­szág csend­jét fegy­ve­rek döreje za­var­ta meg. Rá­ko­si­ért el­jött az ör­dög, hogy el­vi­gye az őt meg­il­le­tő hely­re. Mezőkövesd szé­lén egy idős bá­csi in­te­ge­tett rémülten, megállásunkat kérve.

– Me­gáll­junk Dénes? – kér­dez­te.

– Áll­junk! – mond­tam, mert egy­re he­ve­seb­ben in­te­ge­tett, és a köz­ség bel­ső ré­sze fe­lé mu­to­gat­va, ki­abált va­la­mit, de nem ér­tet­tük.

– Mi baj van pa­pa? – kér­dez­tük, mi­u­tán az út­ szé­lén meg­áll­tunk.

– Ne men­je­nek to­vább, mert nagy baj van a fő­té­ren! Ki­tört a for­ra­da­lom. Ke­rül­jék el  a kör­nyé­két, ne­hogy ba­juk es­sen. – ma­gya­ráz­ko­dott riadtan.

– Ke­rül­jük, ke­rül­jük! Könnyű azt mon­da­ni, de ilyen hosszú ra­ko­mánnyal, ezek­ben a szűk mel­lé­kut­cák­ban, el sem bí­rok for­dul­ni. Kü­lön­ben is, nincs kö­zöt­tünk Rá­ko­si, de még egy adó­vég­re­haj­tó sem! Nincs mi­től fél­nünk, nem kö­vet­tünk el sem­mit! Aki­nek meg visz­ket a há­ta, búj­jon el, ha nem akar­ja, hogy meg­va­kar­ják – hu­mo­ri­zált Ru­di és el­in­dul­tunk az in­tel­mei el­le­né­re a fő­tér fe­lé. Aho­gyan kö­ze­led­tünk, úgy sű­rű­sö­dött az em­ber­ára­dat. Egy­re több nem­ze­ti­szín sza­la­gos, fegy­ve­res sze­mély tűnt fel a tö­meg­ben, kü­lön­bö­ző jel­sza­va­kat ki­abál­va. A tö­meg zson­gott, mint a méh­kas. Va­la­mi lát­ha­tat­lan erő vit­te őket a fő­tér fe­lé. Lé­pés­ben ha­lad­tunk, de az el­me­nés­ről már szó sem le­he­tett. Az élő aka­dály­tól le­zá­rult az út. A tér meg­telt erő­sen fel­iz­ga­tott em­be­rek­kel.

– Le a ruszki szo­bor­ral! Sza­bad­sá­got a ma­gyar­nak! – ki­abál­ták egy­re töb­ben.

Két fegy­ve­res elénk állva, me­gálljt in­tett.

– Mi lesz itt? – néz­tünk egy­más­ra kérdőn, la­tol­gat­va a ki­szá­mít­ha­tat­lan jö­vőt.

Mars ki a ko­csi­ból! – sze­gez­te ránk a fegy­vert egyikük.

Mi­fé­le ma­gya­rok vagy­tok, hogy ilyen­kor is dol­goz­tok, ami­kor má­sok a sza­bad­sá­got vív­ják ki min­den ma­gyar szá­má­ra!? – or­dí­totta felindultan.

Egy má­sik fegy­ve­res hát­ra­ment, hogy nem buj­tatunk-e va­la­kit. Hir­te­len fel­ki­ál­tott és ki­biz­to­sí­tot­ta fegy­ve­rét.

– Itt meg egy rusz­ki!

Er­re a ki­ál­tás­ra több frradalmár szegezte ránk a fegyverét.

– Mit ki­abál? – néz­tünk döb­ben­ten egy­más­ra Ru­di­val. Ek­kor vet­tük ész­re, hogy Ja­ni bá­csi­ra sze­ge­zik a fegy­verüket, akinek ar­ca vi­asz­szí­nű­vé vált a rémülettől. Pró­bált vol­na ma­gya­ráz­kod­ni, hogy ő ma­gyar, de a fé­le­lem­től csak va­la­mi ért­he­tet­len da­do­gást le­he­tett hal­la­ni.

– No, mit mond­tam, hogy rusz­ki! – vi­gyor­gott elé­ge­det­ten. Meg­ér­zem én a sza­gát egy ki­lo­mé­ter­ről is! – és emel­te máris vál­lá­hoz a fegy­verét.

– Ne! Ne! – ug­rott Ru­di a forradalmárhoz. Fe­szült pil­la­na­tok kö­vet­kez­tek.

– Még vé­ded, te mo­csok! – har­sog­ta és fegy­ve­ré­vel Ru­di fe­lé bö­kött.

– Le kell lő­ni őket, mint egy ku­tyát! Rusz­kit rej­te­get­nek! – ki­abál­ták egy­re töb­ben.

– Te jó Is­ten, ha le­lö­vik Ja­ni bá­csit, sen­ki az ég­vi­lá­gon nem tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni, hogy nem orosz! Ak­kor pe­dig ki­nyír­hat­nak min­ket is! – is­mer­tem fel a pil­la­na­tot. Ja­ni bá­csi úgy né­zett ki, mint egy ruszki ka­to­na. Az usánka sap­ká­ja sze­mé­be húz­va, ér­tet­le­nül néz­te az ese­mé­nye­ket, amely­nek pil­la­nat­nyi­lag ő volt a fő­sze­rep­lő­je. Ta­lán nem is fog­ta fel a fe­nye­ge­tő ve­szélyt.

-Ja­ni bá­csi! Ja­ni bá­csi! Kö­nyör­göm, szó­lal­jon meg! Bár­mit, csak mond­jon va­la­mit! – ug­rot­tam hoz­zá.

– Mit szó­l­jak?! – kérdezte vég­re ért­he­tő­en és ma­gya­rul.

– Csak ennyit, sem­mi mást – mondtam meg­könnyeb­bül­ve.

Hal­lot­ták? Hal­lot­ták!? Ma­gya­rul be­szél! – ki­ál­tot­tam örö­möm­ben a fegy­ve­re­sek felé fordulva.

Lát­ha­tó­an meg­le­pőd­tek Ja­ni bá­csi ma­gyar­sá­gán. Az egyi­kük Ja­ni bá­csi fe­lé for­dul­va in­ge­rül­ten szólt:

– Pa­pa, más­kor vá­la­szol­jon előbb és ért­he­tő­en, mert ef­fé­le idő­hú­zás éle­té­be ke­rül­het.

Az öreg fúrómester va­la­mi „igen” fé­lét mor­mol­va, le­ült a he­lyé­re. Ki­sé meg­könnyeb­bül­ve fi­gyel­te a to­váb­bi ese­mé­nye­ket.

– No vég­re! – lé­le­gez­tünk fel re­mél­ve azt, hogy el­múlt a vi­har. Per­sze túl ko­rán ítél­tünk. A kö­vet­ke­ző per­cek­ben a ko­csi vonóhorogját vizsgálgatták. Va­jon mit akar­nak még ve­lünk? Nem kel­lett so­ká­ig vár­ni, mert egyi­kük rög­tön fel­tet­te a kér­dést:

– Van-e drót­kö­tél?

– Nin­csen! – vá­la­szol­ta meglepetten Ru­di.

– Nem baj, majd ke­rí­tünk. To­lass a szo­bor­hoz! – hang­zott a pa­rancs. A szo­bor kö­rül nyü­zsög­tek az em­be­rek, mint a han­gyák. Ka­la­pá­csok súj­tot­tak le a ruszki em­lék­mű ke­rí­tés kö­ve­i­re. A ke­mény­kő áll­ta a ka­la­pács­üté­sek zu­ha­ta­gát, csak a kö­vek sar­kai tö­re­dez­tek le. A tö­meg­ben di­á­kok, a gim­na­zis­ták egyen­sap­ká­ját vi­se­lő fi­a­ta­lok, volt osztálytársaim, meg­ba­bo­náz­va se­rény­ked­tek. Mi­vel kö­te­let nem ta­lál­tak, a ke­rí­tés lán­cát tol­dot­ták össze, hogy az­zal dönt­sük le a szob­rot. Rá­akasz­tot­ták a fel­ső vé­gé­re, a má­sik vé­gét a te­her­au­tó vonóhorogjára.

– A ro­hadt, pisz­kos élet­be, mi­be ke­ve­red­tünk! – szi­szeg­te Ru­di a fo­gai kö­zött, félve a zavargás utáni következményektől.

– Gázt ne­ki! – dör­rent a pa­rancs. A te­her­au­tó las­san el­in­dult, a la­za lán­cot meg­fe­szí­tet­te, majd a motor fel­nyög­ve, le­állt.

– Mi van? Nincs ben­ne erő, vagy nem akar­já­tok le­dön­te­ni?! – mor­dul­tak fel töb­ben is az ered­mény­te­len­ség lát­tán.

Ru­di vissza­to­la­tott, a lánc meg­la­zult. A ko­csi tel­jes gáz­zal el­in­dult elő­re. A nagy rán­tás­tól a ko­csi min­den ízé­ben meg­re­me­gett és a lánc elsza­kadt. Az em­lék­mű egy mil­li­mé­tert sem moz­dult.

– Össze kell kö­töz­ni új­ra! – ren­del­kez­tek a fegy­ve­re­sek.

A lán­cot össze­köt­ve, új­ra rá­akasz­tot­ták a vo­nó­ho­rog­ra. A te­her­ko­csi új­ra ne­ki­len­dült. Az em­lék­mű megin­gott, majd nagy ro­baj kí­sé­re­té­ben a föld­re zu­hant. A tö­meg uj­jon­gott!

 

Ez az ujjongás egy pillanat alatt a hatalmába kerített. Azonosultam velük. A sok adó, beszolgáltatás és a gimnázumi tanulmányaim megszakítása jutottak az eszembe. Hiába dolgoztunk a földeken, mindent be kellett szolgáltatni. Most, tizenhét és fél évesen, mint egy rejtett gejzír, jött felszínre bennem a keserű múlt:

-Jani bácsi! Indulok a szülőfalumba, hogy ott is lelökjük a Tanácsháza tetejéről a vöröscsillagot!- kiáltottam felhevülten és már indultam volna is az alig tizenegy kilométerre lévő Szomolyára.

- Sehová se menj! Azt akarod, hogy felakasszanak a forradalom után? Jobban teszed, ha inkább a lányoknak udvarolgatsz.  Egy ilyen kis nemzet, mint a magyar, nem gőzheti le a Szovjetiuniót. A bolha sem győzheti le az elefántot soha. Amerikára meg nem kell hallgatni. Soha nem jön segíteni, hiába uszítgat, hazudozik a Szabad Európa rádió és az Amerika hangja is.- állt elém a jóindulatú fúrómesterem és hajlottam szavaira, nem indultam a falumba.

 

A tömeg ün­nep­lése nem so­ká­ig tar­thatott. Egy sze­mély­au­tó, Szihalom irá­nyá­ból ér­kez­ve, fé­ke­zett a tér előtt. Ve­ze­tő­je für­gén ki­ugor­va, ki­áltot­ta:

– Jön­nek az oro­szok a harc­ko­csik­kal! Már itt jön­nek a köz­ség szé­lén! – ki­ál­tot­ta és  gyors tem­pó­ban tovább ­haj­tott.

Hir­te­len csend lett a té­ren. A nagy csend­ben va­ló­ban hal­la­ni le­he­tett a közeledő harc­ko­csikat, melyek ir­tó­za­tos ro­baj­jal kö­ze­led­tek. A tö­meg­ben ki­tört a pá­nik. Menekült mindenki. Per­ce­ken be­lül ki­ürült a tér.

– Nyo­más, gye­rünk! – szólt izgatottan Ru­di. Nem sze­ret­tük vol­na be­vár­ni a harc­ko­csik ér­ke­zé­sét.

Az érkező oroszok lelőtték a templom tornyát. Ma már Mezőkövesd főterén egy szétlőtt tornyú templomszobor emlékeztet azokra az időkre. Ha arra járok, mindig a gyávaságom jut eszembe. Nem kellett volna Jani bácsi, a fúrómesterem szavaira hallgatnom, hanem beállni osztálytársaim soraiba. Megfizetni a tanulmányaim kényszerű megszakításáért, amit a kegyetlen beszolgáltatási rendszer miatt, szüleim kérésére teljesítettem.

Mi is lenne a világgal, ha csak gyáva emberek lennének? Az elnyomókat soha nem tanítaná senki móresre. Eret kell rajtuk vágni még akkor is, ha mindez áldozattal jár. Ez az áldozat soha nem vész el. Talán a kiontott vér gyümölcsét már nem mi élvezzük, de utódainknak mindenképpen egy boldogabb jövőben lehet részük. Mindig is a bátraké volt a szerencse.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap