Arany Sas Díj pályázati mű: Agócs Martina - A Duna kincse

Szerkesztő A, k, 09/10/2013 - 00:15

           

  

 

   Kinyújtottam karom és belemarkoltam a messzeségbe. Szemem makacsul nézte a fényt. Próbáltam belékapaszkodni, mint egy kötélbe, s kirántani arcom a mélységből. Lélegezni akartam. A fény azonban olyan volt, mint tudatom halovány tévképzete: anyagtalan. Nem volt mit megfognom, így kezem a semmit szorította tenyerébe. Kiáltani szerettem volna. Segítséget hívni, szólítani bárkit, élőt és élettelent egyaránt. Kinyitottam a számat. A víz megállíthatatlan erővel zúdult torkomba, hogy elhallgattasson, némaságra kényszerítsen. Én viszont üvöltöttem. Lelkem fülei tisztán hallották az égető vészsikolyt, mely elhagyta lassan összeroppanó tüdőmet. Idegeim, izmaim, csontjaim mind könyörögtek és rikoltoztak a közelgő vég rájuk nehezedő súlya alatt. Minden sejtem életre kelt, hogy bömböljön életéért.
   Odafenn sötét volt. Csak a Hold vérzett az égen. Hol vagyok? Mely város falait meszeli sápadtan holtra a ködlő holdfény? Buda? Vajon a vizek városa fénylett a fenti égen, vagy a hegyek árnyékában sóhajtozó Pozsony? Esetleg a megtépett, foszló zászló Visegrád ormain lobogott? Nem tudhattam. Nem láthattam a várost, csak a pusztulást. Az idő őrült vágtába kezdett, s elsuhant felette. Várát elemésztette a tűz, polgárai elmenekültek, házai omladoztak. A Duna nem adott többé vizet neki, csak mocskot és szennyet hordott utcáira. Hol vagyok?
   Ott álltak. Arcukat homály fedte, s meglepő nyugalommal hajoltak a víz fölé. Feléjük nyúltam, vártam, hogy megfogják kezemet és kihúzzanak a halálból. Nem mozdultak. Ijedten kapálóztam, újra kiáltani próbáltam, bízva benne, hogy hallanak. Láttak. Tudom, hogy láttak, és mégsem tettek semmit.
   Süllyedtem. Meglepett, milyen hamar feladtam. A víz egyre mélyebbre vonszolt. Elnyelt, akár egy folyóba dobott mozdulatlan követ. Visszatartottam a lélegzetemet. Csend lett. Végtelen és süket csend. Nem hallottam az izmok és inak mozdulását, a fül zúgását. Sikoltozó tüdőm elhallgatott. Testem zenekara a csend szonettjébe kezdett. Tudtam, a végtelenségig fogja azt a dalt játszani.
   Lassuló szívem még dobolt. Halkan és ütemesen vert mellkasom mélyén. Felkészült e zene végére, s csak idő kérdése volt, hogy az ő zöreje is a némaságba vesszen.
   A víz, a gyilkosom, lágyan és ártatlanul font körbe. Zúgó hangja ­– mely úgy emlékszem, a világmindenség zöngéjéhez hasonlított – már nem jutott el szürkülő tudatomig. A távoli sötét égbolton derengő Hold fénye világoskékké festette a felszín közeli vizeket. Talán e sikerén felbátorodva, megpróbált áttörni a víz egész pajzsán, de végül vékony sávokban nyelte el a mélység. Utolsó sugarai még megcsillantak az aranyérméken. Egy hajóhad süllyedt velem együtt. A víztől megfeketedett tatjaikon a királyi címer díszlett. Roncsaik tehetetlenül hagyták el rakományukat: a Duna kimosta fedélzetükről a sok pénzt, ékszert és drágakövet – egy ország minden vagyonát.
   Ösztöneim elkerülhetetlenül győztek a tudatom felett. Megpróbáltam lélegezni, de nem levegő ömlött tüdőmbe. Köhögtem. A víz égette, marta sejtjeimet. Egész testem felkészült a halálra. Már nem éreztem semmit. Újra a csend lett egyetlen társam. A néma csend.
– És azután mi történt?
– Felébredtem.
– Csak ennyi?
– Mi? Ez nem elég?
– Azt hittem a végén megjelenik a holdfénytől kékre festett vízben úszva a tavalyi bálról az a kis szőke lány, fehér ruhája lágyan lebeg a vízben, miközben megragadja holttestedet, kivonszol a partra, majd csókjával új életet lehel beléd.
– Ne viccelődj. Ez most komoly. Hetek óta ezt álmodom. Jelentése van.
– Milyen jelentése?
– Én is azt szeretném tudni – az előttem ülő, fekete hajú katonára néztem. Régóta ismertem már, apja a családom udvarában volt kutyapecér.
– Sosem tulajdonítottam jelentést az álmoknak, ezt te is tudod, úrfi.
– Nem vagyok úrfi. Már felnőttem, nemsokára én leszek az egész családi birtok ura.
– Ha megéled a tizennyolcat, talán – nevetett.
– A királyi hajókat látom álmaimban. Meg fontos embereket, kincstárnokokat, hivatalnokokat, ahogy süllyednek a roncsokkal együtt.
– Nekem aztán azok nem fontos emberek.
– Néha Mária királyné zokogó hangját is hallom.
Elgondolkodva nézett rám. Valószínűleg éppen tépelődött, mondjon-e valami okosat – vagy legalábbis pár mondatot, amire rá lehet húzni valamilyen filozófiai sablont. Végül szemei homályosak lettek, arcán sötét árnyék suhant át.
– Én is szoktam mostanában rosszat álmodni.
– Mit? – húzódtam hozzá közelebb érdeklődve.
– Az egész úgy kezdődik, hogy állok egy tükör előtt Sárkány Ambrus egyik kastélyában.
– Sárkány kastélyában?
– Igen, a nagy kőkastélyban, az érdiben – mutogatott kezével, mintha az egész építményt a levegőben akarná felrajzolni – és van ott az a tükör. Emlékszel még rá? A cikornyás, sűrűn díszített arany keretes tükör, amelyet egy önmagát marcangoló kutya díszít. Szóval álmomban nézem magam a tükörben, mire egyszerre csak kihullik az összes fogam. Az arcomhoz kapok, s fogaimat a tenyerembe köpöm. Mikor azonban a kezemre nézek, rájövök, hogy nem is a fogaimat szorongatom, hanem egy marék babot.
–  Most viccelődni akarsz?
– Nem. Csak be akartam bizonyítani, hogy az álmoknak nincs jelentése. Csupán Isten büntet velük, ha valamitől nagyon rettegsz. Te félsz a víztől, én meg a babtól.
– Ha Isten büntet az álmokkal, nem lehet, hogy elrejt benne fontos képeket is?
Hosszú magyarázásba kezdett. Valószínűleg elmondott minden teológiai tanítást, amelyet valaha hallott. Én azonban nem figyeltem rá. Hátamat a hatalmas tölgy törzsének vetettem. Órák óta ültünk árnyékában, figyelve az előttünk elterülő síkságot és a gyülekező embereket. Volt valami baljós ezen a síkon. A Nap mindig vérezve tért nyugalomra, bíborra festve az eget a mező fölött. Azonban a hajnali köd volt a legfélelmetesebb. Betakart mindent, szürke leplén csupán kísérteties, halovány fény szűrődött át, melyben a közeli liget fái, az a pár tucat fekete nyár és fűz, szomorú foltokban sötétlettek. A Duna – rémálmaim folyója – halkan zúgott valahol a távolban.
Irigyeltem a hatalmas tölgyet. Ő évszázadok óta állhatott itt. Mohás kérgébe itta e síkság történelmét. A mi sorsunkat is meg fogja ismerni. Szomorú ugyanakkor, hogy soha nem adhatja tovább. Megélhet, láthat ugyan mindent, mi itt történik – de sohasem beszélhet róla senkinek. A mi történetünket sem fogja elmondani.
   – Egyébként – szólaltam meg újra – a minap tényleg történt Érden valami érdekes.
   –  Tényleg?
   – A királyi sereg négy napja érkezett meg, és abban szolgál a család egy-két régi ismerőse. Ők mondták, hogy útközben megszálltak Érden, Sárkány kastélyában, és amíg ott voltak, a király lova, az a hatalmas, fekete harcimén minden előzmény nélkül elpusztult. Persze a királyt ez eléggé lesújtotta, de muszáj volt tovább jönnie. A rendek nem hajlandók nélküle harcolni.
   – Talán megmérgezték a lovat.
   – Kik?
   – Mit tudom én. A hitetlenek.
   – Vagy ez is egy figyelmeztető jel.
   – Ez is arra figyelmeztet, hogy az ország aranya a Dunába süllyed?
   – Talán.
Elmosolyodott, mégis komoly arccal nézett fel a bárányfelhős égre.
   – Szerintem csak attól félsz, hogy elveszítesz valami fontosat. Félsz, hogy úgy tűnik el előled, mint a mély vízbe ejtett érme. Hagyd ezeket a butaságokat.
   – Hogy érted?
   – Attól, hogy elhagysz valamit, még nem veszíted el. Attila fejedelem sírját sem találja senki, hiszen a Tisza habjai hűen takarják minden szem elől. Mégsem veszítettük el azt, amit a fejedelem hagyott hátra a magyar népnek. Csak fel kell kutatnod, ha máshol nem, a szívedben. A kincset is, melyet úgy féltesz, soha nem veszítheted el. Ha elsüllyed a Duna mélyén, tudod, hol keresd. Ott lesz az iszap párnáiba burkolva, hínárokkal fedve a víz homályában. A te dolgod csak az, hogy újra a felszínre hozd – mondta, miközben szürke szeme a távolba révedt a dombok mögötti sűrű füstöt nézve. 

   Aznap éjjel nem aludtam. A gomolygó füst már a völgybe ért, és lomhán terült el a síkságon. Nem volt szél, mely belekaphatott volna. A Hold ugyan ezüstösen derengett, ezen az éjszakán igazából nem ő világított. A hitetlenek felgyújtották a közeli falvakat, melyek máglyaként ragyogtak az éjben. A tűz dühösen nyaldosta a nádtetős házakat.
Északon viszont sötétlett az égbolt. A távoli dombok hosszan elnyúló, elesett óriásokként nyújtóztak, körvonaluk lágyan olvadt bele a Hold fényétől szürke színű felhők sötétjébe.
   Arcom elé tekertem egy kendőt. A füst bűze kezdett elviselhetetlenné válni. Magába szippantotta, elnyelte a friss levegőt, s létével fojtogatta az embereket. Az épületek vizes fáit emésztő tűz bűzös lehelete volt ez. Étvágyát kielégítve belekapott a vizes mező növényeibe is: lassan lángolt a gaz, a pagony, az egész rét, sőt úgy tűnt, lángol a mocsár is. Pedig az idei nyáron sok volt a csapadék. A dagadt, lomhán az égen függő sötétlő felhők minden hónapban bőkezűen öntözték a földet. A parasztok – kik egyébkor fohászkodnak az éghez egy kiadós esőért – folyamatosan átkozták az időjárást. Féltek, hogy késik a szőlő érése, vagy azt megfertőzi valamilyen betegség. A búza miatt is aggódtak, köztudott volt ugyanis körükben, hogy a vizes búza megbetegíti az embert. Márpedig volt víz elég. Az egyébként apró csermelyek széles patakokká duzzadtak, hosszan elöntve a környező ligeteket és legelőket. A Duna ugyan nem vadult meg, a Tisza tajtékzott, félelembe tartva a hozzá közeli falvakat. A réteken és mezőkön felverték a sarat a jószágok, a mocsarak terjeszkedtek. Egy hatalmas dagonyázó volt az egész ország.
   A tücskök idegesen zenéltek a magas fűben. Hangosak voltak, mégis úgy éreztem, dalukat nem hallja meg senki. Olyanok ők, akár az elismerést soha nem kapó művészek, kik haragjukban még erősebben játszanak hegedűjükön. Nem ők voltak egyetlen társaink: a tűz fénye sok rovart vonzott a közelbe. Zaklatottan szálltak a világosság felé, körbetáncolták, áldoztak neki, imádták, majd egy hirtelen feltámadó enyhe szellő a lángok karjai közé sodorta őket, s apró testük könnyű villanással égett hamuvá. Aztán csillagokká váltak. Holtan követték a sok ezer pernye szálló csillagát.
   Csillagok. Rég láttam őket. Nem is emlékszem, mikor néztem fel utoljára hosszan, figyelmesen az éjszakai égboltra. Évekkel ezelőtt talán, mikor még Ő is élt, vagy mikor még tiszteletben tartottam emlékét.
   A határvégen születtem. Családom itteni birtokai két folyó között feküdtek. Medrük kanyargósan szelte fel a földet, mintha megrészegült lóval szántották volna ki több ezer évvel ezelőtt. Mi így is hívtuk a helyet: vadlovak völgye. Vad volt, akár az alföldi szilaj ménesek, és misztikus, akár az ősi hegyek ködbe burkolózó csúcsai. Ott a füvet soha nem égette ki a nap sugara, nem szárította ki a szél. Zöld volt és dús, ezernyi báránnyal tarkítva, melyek vidám zenéjüket szüntelenül bégették. Hangjuk messze zengett, ha terelgették őket az ugatós, csombókos pásztorkutyák. A tarka tehéncsordák már csökönyösebbek voltak, fejükön díszlő ferde tülkeikkel gyakran szembefordultak a legnagyobb ebbel, sőt a mocsarakban, erdőkben portyázó kistermetű farkasokkal is.
   A völgy legerőteljesebb lényei a félvad lovak és a bölények voltak. Előbbiekről azt tartották a környező lakosok, hogy az impozáns állatok még Árpádékkal érkeztek a Kárpát-medencébe. Bőrük vékony volt, szőrük fémesen csillogó. A fehérbőrű, fakó egyedek szellemhez hasonlatosan suhantak a magas fűben és a lápos réteken. Utóbbiak, a hatalmas bölények Erdély hegységeiből ereszkedtek alá és merészkedtek völgyünkbe. Az urak előszeretettel vadásztak rájuk és az erdeink gyönyörű szarvasaira.
   Mi is sokszor néztük a vadászatokat. Olyankor lovak és kopók ideges forgataga zengett a völgyben. Mi túl fiatalok voltunk még, így legfeljebb kisebb hajtásokra, rókaüldözésre, nyulászatra vittek el minket. A nagyobb vadászatokat csak messziről csodálhattuk. Utunk ilyenkor mindig ugyanoda vezetett: a Szépkilátás hegyére. A fák alatt csordogáló, hidegvizű kristálytiszta patakon át vezetett oda az út. Hosszan vágtattunk a vízben. Lovaink lába fölszántotta csobogó felszínét és ezernyi vízcseppet szórt a levegőbe. Gyönyörű köveket lehetett itt gyűjteni. A víz tökéletesen kerekké formálta őket az idők folyamán. A patkók alatt csilingeltek, zörögtek, mint egy régi hangszer törött tartozékai.
   A hatalmas, part menti fák lágyan hajoltak a patakra. Sűrű lombkoronájukon csak alig szűrődött be a napfény, átláthatatlan réteget vontak az avarszint sárga levelei fölé. Napnyugtakor a lemenő nap sugarai aranyoszöldre festették az egész erdőt, amely a viharos sötétkék éggel mesebeli ellentétet alkotott.
   Egy kevésbé meredek, lejtős domboldalon vezetett fel az ösvény a Szépkilátáshoz. A mező magas füve kezdetben lóháton is bokánkat karcolta, felfelé azonban egyre alacsonyabbá vált. A domb tetején, ahol imádtak a birkanyájak eregélni, már csak nagyon alacsony, zsenge gyep fedte a talajt. Lovainkat itt hagytuk legelni. Nem pányváztuk ki őket, jobban szerették, ha szabadok lehettek. A domb tetején állt a hatalmas szikla, majdnem kisebb vár méretű, oldalán meredek kapaszkodó vezetett fel a helyre, mely bújóhelyül, erődítményünkként szolgált oly sok éven át. Ez volt Szépkilátás. Tetejéről könnyen ráláthattunk a dombtetőn legelésző lovainkra, az egész völgyre, az erdőre, és a lázas készülődés hevétől izzó kastélyra, ahol már gyülekezett a sok tucat úr, ló és olykor több száz kopó. A vadászó had minden mozdulatát láthattuk.
   Ezen a síkon a hadsereg nem vadászni készült, hanem harcolni. Lassan elfordítottam a tekintetem a lángoló faluról. A többi katona egy része még mindig a tüzet nézte. Megszállottan, dühösen bámulták. Talán rossz emlékeket idéz bennük ez a pusztulás, az égő hús szaga. Sokaknak téphetett fel félig begyógyult, fájdalmas sebeket.
   Valahol a távolban hangosan felsírt egy állat. Hátborzongatóan keserű vonítása kegyetlenül törte meg a korábbi, kísérteties csendet. Talán egy falkától elszakadt farkas üvöltött. Rekedt hangja, akár a hirtelen elpattanó üveg visszhangzott mindenhol. Fájdalmas és keserves üvöltés volt, a düh és a szenvedés szülte. Olykor elnémult, vagy vicsorgó morgássá torzult. Talán mégsem egy farkas volt, hanem egy falubéli kutya, amely gazdáját akarta védeni. A vad bömbölés támadó ugatássá vált, majd egy nyekkenés után végleg elhallgatott. Képzeletem szinte valódi képpé formálta a gazdáját és udvarát védelmező, életét feláldozó ebet.
   Az állat újabb emlékeket ébresztett fel bennem. Apámnak rengeteg kutyája volt. A régi magyar kopó jelentette az állomány alapját, de volt közöttük a hódítók sárga kutyáiból is. Már keverék fajtának számított a cser foltokkal tűzött fekete erdei kopó, amelyek a legelhivatottabb és legvadabb vadászebek voltak. Az alacsony, sárgafoltos fehér egyedeket rókavadászatra használták. A mi kedvencünk a kajtárkodó kopó volt, melyet mi csak a vizslák királyának neveztünk. Mivel ők inkább hajtó- és apportírózó ebek voltak, a lovas vadászatokra nem vitték el mindet. Ilyenkor sok velünk tartott a Szépkilátásra. Ott, a szikla sík, kavicsos tetején ültünk, lábunkat a mélybe lógatva. A vizslák orrukat az égnek vagy a földnek szegezve táncoltak körbe minket. Megkergették a pillangókat, követték a gyíkokat a sűrűbe és egymással játszottak a magas fűben. A bátyám imádta őket figyelni.
   Ikertestvérek voltunk. Mindig úgy hittem, volt valami rejtett szál, mely összeköt minket. Tökéletes volt az összhang közöttünk, noha mindig veszekedtünk és verekedtünk. Ugyanakkor éreztem, hogy ő okosabb és erősebb, és ezt nemcsak én, hanem apánk is tudta. Ő volt a kedvenc és az örökös – én mégsem voltam féltékeny.
   Aznap is a sziklán ültünk, néztük a völgyben vadászókat. Az egyik vizsla előtte pihent, mozdulatlanul, figyelmesen. Melegbarna, okos tekintetét nem vette le róla.
   – Nézd a szemét – mondta – egy világ van benne.
   És valóban az volt. Helyeseltem, pedig akkor még nem értettem, mit akart mondani. A bátyám mindig úgy hitte, hogy a világ más, mint amit a felnőttek állítanak. Azt mondta, a világ ott rejlik tekintetünk mélyén, s minden szemben más-más világ bújik meg. A világ mi magunk vagyunk, éppoly végtelenek, mint a csillagos égbolt. A világ velünk születik, mi alkotjuk meg és velünk száll sírba. Nagyon sokat tanultam tőle, amíg egy borús napon meg nem ölték.
   Aznap sötét volt. A napot hatalmas fekete felhők takarták, melyek viharos tengerként hullámoztak az égen. A kastély egyik szobájában ültem. Néztem a falakon játszó árnyékokat, a poros könyveket, a hideg, szürke kőfalakat. A kastélyra nyugtalanító csend telepedett. Az őszi levelek susogtak a parkban, a kutyák valahol messze szűköltek, de odabent ijesztően nagy volt a csend. Idegesen tártam ki a nagy, mélybarnára festett faragott tölgyfaajtót. A folyosó magányosan futott a sötétségbe. Egy árva lélek sem kószált ott. Az étkezőbe tartottam. A fehérre meszelt falakon a dinasztia képei kísértek. Az öreg fenyőpadló ropogott lábam alatt.  A hely, ahová mentem, a földszinten volt. Ablakain még borús időben is hatalmas csóvákban tört be a fény. Hosszú, fehér vászonnal letakart asztal vágta ketté a termet.
   Aznap az is sötét volt. Sokan voltak ott, de mikor beléptem, senki sem nézett rám. Az asszonyok, és főleg anyám, keservesen sírtak. Könnyeik hatalmassá dagadtak, s ezüst kristálycseppekként hullottak alá eltorzult arcukról. Apám az asztalnál ült, mozdulatlanul. Nem nézett rám. Percekig állhattam ott, de senki sem nézett rám. Aztán egyszer csak valaki, már nem emlékszem ki, megszólalt:
   – Menj a szobádba, úrfi! Ne kérdezz semmit!
    És én nem kérdeztem.
  A tűz lassan kialudt. Már elemésztett mindent, mely számára ehető volt. A gondosan felépített házakat, nemzedékek munkáját. Hány ember életét tették tönkre egyetlen nap alatt?
   A katonák még mindig nézték a távoli pusztítást. Sokan úgy hitték, a főurak és a király miatt nem segíthettünk a felgyújtott falvaknak. Pár nappal korábban az érsek úr és katonái a mocsárnál táboroztak. Készültek a támadásra. Kémek jelentették ugyanis, hogy az ellenség serege felszereletlen, gyenge, alig pár ezredből áll. Sokakban váltott ki ez nagy lelkesedést: tudták, hogy könnyen elpusztíthatják a fosztogatókat. Az érsek úr azonban mégsem támadhatott. Nemsokára visszarendelték, és seregeinket itt egyesítettük. Több katona is a főurak gyengeségét vélte ebben felfedezni, hitték, hogy a gazdagok az ellenséggel szövetkeznek, és kezükre játszanak. A táborban emiatt zűrzavar alakult ki, megtört a lelkesedés. Mindenki kedvetlenül, szürkén várta az elkövetkezendő napokat.
   Végignéztem a síkon. Mindenhol ember. Ezernyi ember. Vajon mind olyan mint én? Emlékekkel, vágyakkal, álmokkal? Ők is emlékeznek még anyjuk forró ölelésére vagy az első szerelmes csókra? Ők is eltervezték már életüket, s egyáltalán, gondolnak most arra, hogy e sok ember hasonló hozzájuk? Az utókor nemzedékei valaha is elgondolkoznak majd ezen? Megkérdik majd maguktól valaha is: e sok katonának mi lehetett a neve, az álma, milyen volt az élete? Nem valószínű. Az utókor számára mi leszünk a sereg. Egy köznév, ahogy emlegetni fognak, és amelyet sírkövünkre is vésnek.
    Bátyám most azt mondaná, hogy ők mind egy-egy világ. Saját kezdettel és véggel. Ma már nem hiszek neki. Ő még tisztán, gyermekként halt meg. Nem volt ideje, hogy befertőzze a világ mocska. Nem ismerhette meg a jelenkor visszataszító világát.
   Miután elhunyt, hónapokig nem mentem sehová. Sírját először a következő tavasszal láttam. Hatalmas fejű fehér babarózsa virított rajta. Sötétzöld levelei kellemes homállyal fedték be a földet. A földet, melyet tíz körömmel kapartam, hogy adja vissza, amit elvett. Nem adta.
   Apám később elküldött katonának, mert úgy gondolta jót tesz, ha emberséget tanulok. Ha a gyilkolás emberség, akkor valóban sokat tanultam belőle.
   Rengeteg embert öltem meg. Mindig megnéztem a szemüket. Kihunyt fényű, sárgás szemükben sosem volt semmi – sem éltükben, sem holtukban.
   Ekkor jöttem rá, hogy a bátyám tévedett. Ha saját világom lenne, miért teremtenék magam köré ilyen romlott, velejéig fertőzött emberiséget? A hódítók ádáz gyilkosok voltak, kik felégették a falvakat, lemészárolták az embereket, elrabolták az állatokat. Amik viszont ennél is rosszabbak, azok a saját hibáink voltak: nem tudtunk fellépni az ellenséggel szemben, mert akik megtehették volna, nem foglalkoztak vele. A királyt vádolták, de rá nem hallgattak. A rendek veszekedtek, a papság csak magával törődött. Virágzott a széthúzás és a korrupció az országban. Ki teremtene ilyen világot?
   Az egyetlen, amely erőt adott, a haza becsületének védelme volt. Talán attól félek, hogy ezt veszítjük el? Erről beszélt a barátom délután a tölgyfa alatt? A haza mindig megfoghatatlan volt számomra. Noha gyűlöltem a mai embereket, a haza dicsőséges volt és tiszta. Hibátlan.
   – Tudod, miért szeretjük a múltat? ­ – kérdezte egykor bátyám.
   – Miért?
   – Mert nem létezik. Mi hozzuk létre, itt a jelenben. Ugyanilyen a jövő is. Olyanná formáljuk, amilyenné akarjuk. Idealizálhatjuk, megronthatjuk. Csak a jelen létezik, minden más a mi teremtményünk, világunk elképzelt szüleménye.
   A haza volt számomra a múlt. A múlt, amelyben nem találtam hibát a szennyes jelenből visszatekintve. 

   Másnap koradélután kaptunk parancsot a támadásra. A sereget már hajnalban hardiendbe állították. Hosszú órákon keresztül vártunk, teljes felszereltségben a tűző napon. A forróságban idegesen hullámzott a felhevült levegő. Már magasan járt a nap, mikor megpillantottuk az ellenség seregének élét. Lassan haladtak, de a teljes hadat még akkor sem láthattuk a délen húzódó dombok miatt.
   A Duna halkan zúgott valahol a távolban. A mezőt határoló mocsaras ártere hallgatott. Az énekes madarak rég elmenekültek. A mező másik oldalát egy erdő határolta. Csendes volt és mozdulatlan. Mellette folydogált a síkot átszelő kisebb patak, amely egy meredekebb domboldal mentén csobogott tovább. Az ellenség seregei a dombon akartak tábort ütni. Nem tűnt úgy, hogy harcolni akarnának. Előőrseik nyugodtan ereszkedtek le a lejtőn, mások a szállásaikat építették. A mi seregünknek azonban elege volt a várakozásból. Sokan már hetekkel korábban a síkra érkeztek, s azóta vártak e pillanatra.
   A hajnal óta ácsorgó sereg türelmetlen volt. Láttam, ahogy a tajtékzó lovak idegesen rángatják fejüket, próbálnak szabadulni a kantár szorításától és a kényelmetlen gyeplőtől. Az emberek az ellenséget nézték. Mindenki gyomrában volt egy apró csomó. Szívünket könyörtelenül szorongatta valamilyen érzés. Féltünk volna? Talán. Egy katonának erény a félelem.  
   Jobbra néztem. Nem láthattam át a lovak és emberek tengerén, de tudtam, hogy valahol a mocsár környékén várakozik a magyar sereg balszárnya. Lovasság volt, jól képzett katonák. A főispán vezette őket. A két szárny között foglalt helyet a gyalogság az érsek fővezér parancsnoksága alatt. A király, akit reggel, felkészülés közben láttam utoljára, valahol hátul, a nehézlovasság körében bíztatta katonáit. Mint egy sakktábla, gondoltam, és e sakktáblán én is egy bábu voltam hatezer társammal együtt a jobbszárny lovasságában.
   Mozgolódás támadt a közelben. Kíváncsian néztem fel, indulnunk kell-e, de senki nem változtatott sorain. Ellenséges seregek, súgták páran. Lassan terjedt a hír, de szinte mindenkihez eljutott, hogy a hitetlenek egyik hadteste az oldalunkba kíván lopózni.
   Meleg volt. Forró pára szállt fel a lovak testéről. Szinte hallottam az emberek arcáról lehulló verejtékcseppek hangját. Nemsokára előttünk is felvonult az ellenség hadteste. A ruméliaiak hullámoztak a dombon akár az aranyba borított vastenger. Folyamként zúdultak elénk, nem is emberek voltak, hanem egyetlen hatalmas, aranyló sisakokkal, fémes kardokkal és pajzsokkal felszerelt lény. Talán sohasem láttam még ennyi katonát egyszerre.
   Elől mozgolódás támadt. A lovak hullámként ugrottak meg, patkójuk alatt hangosat cuppant a nyirkos talaj. Lábuk belesüppedt a sárba. A had egyre idegesebb lett. Valahol talán már megkezdődtek a harcok.
    Ekkor érkezett a parancs. A jobbszárnynak támadnia kell. A ruméliaiak már leereszkedtek a magaslatról. Tábort verni készültek. Hozzánk viszont megjött a hír: támadnunk kell. A tőlem nem messze álló barátom ügetett oda hozzám.
   – Nos – mondta – rájöttél már, mit félsz elveszíteni?
   Rámosolyogtam, majd felnéztem az égre. Nevetett. Nem szólt, de tudtam, hogy megértett.
   – Megállítjuk őket – bökött az ellenség felé.
   – Igen. Megállítjuk.
   Hittem benne, hogy így lesz. Meg fogjuk állítani az ellenséget. Komolyan hittem.
   A hadtest pillanatok múlva elindult. Az előttem álló lovak izgatottan ugrottak fel, fejüket lóbálták, körbetáncoltak, majd lomhán ügetni kezdtek. Lovam izma megfeszült, tüdejéből dühös nyerítés szakadt ki, ahogy verejtéket gőzölgő teste előrelendült.
   Pillanatok múlva már vágtáztunk több ezer lovassal együtt. Nem láttam hová megyek, merre tartok. Követtem a többieket, a tömeget, akár farkas a falkáját vagy birka a nyájat. A lovak lábai felverték a sarat, amelyek úgy pattantak szét, mint a vízesés mélybe zuhanó vízcseppjei. Szemem élesebbé vált mint valaha. Láttam a legapróbb porszemet, a sár darabjait, a lovak idegességét, az emberek eltökélt arcát szántó ráncokat. Hallottam mindent. A dobogást, a több ezer kiáltást, az ellenség meglepett bömbölését. Kardok villantak. Fegyverek pendültek fémen, húsban, levegőben. Valahol kifolyt vér vöröslött és hús szaga bűzlött. Kirántottam kardom. Az ellenség szemébe néztem. Mindig a szemüket nézem. Nem emlékszem, hogy néztek ki. Csak az átkozott szemükre emlékszem, a tekintetükre, amikor levágtam őket és összeestek előttem, hogy lovam izzó testtel lendüljön át holttestük fölött.
   Az idő összeszűkült. A percek pillanatokká váltak. A tér megnyúlt. Egy lépés is mérföldeknek tűnt.
   Seregünk megállíthatatlanul tört előre. Az ellenség tehetetlen bábukként hullott elénk. Nem tudtak megállítani, a vad, bosszúszomjas tömeget nem lehetett megállítani. A katonák évtizednyi szenvedésüket kovácsolták kardjaikba. Erőt adott a sok felgyújtott falu, az elfoglalt végvárak, a lemészárolt emberek – hitet merítettek a rengeteg éhezés, fájdalom és kínzó menekülés emlékéből. Nem gyűlöltük őket. Amíg ők tiszteltek minket, mi is felnéztünk rájuk. Mindezek ellenére sem utáltunk senkit, csupán végeztük a kötelességünket, amit ránk rótt a sors.
   Megszólaltak az ellenség ágyúi. Nem láttam a fegyvereket, csak robajló hangjukat hallottam. Az ágyúgolyók hosszan süvítettek a levegőben, majd valahol a távolban a földbe csapódtak.
   A hitetlenek futásnak eredtek. Ijedten menekültek, akár egykor, apám birtokán a vadászkutyák elé került vadak. Üvöltöttek, ahogy közelükbe értünk. Forgó szemekkel ugrottak el kardjaink elől. Féltek, hogy húsukba marunk, akár a vadászó ebek erős állkapcsa. Egykor csodálattal néztem a Szépkilátás magasáról a vadkant üldöző kopókat. Most mi voltunk a kopók.
    Áttörtük az ellenség barikádját. Már nem volt hová futniuk, mikor a déli emelkedőhöz értünk. Seregünk kettévált a domb két oldalán. Mindenki saját vadját üldözte. Eszeveszett, véres forgatag volt. Már nem láttam a magyar gyalogságot, sem a másik szárnyat. Hadtestünk feldarabolódott, foltokban üldöztük az ellenséget. A hatalmas hangzavarban nem lehetett eligazodni. Kardcsattogás, lódobogás, emberek kiáltásai és halálnyögései mellett óriási robajjal dördültek az ágyúk. Por, sár és vér borított mindent.
   Ekkor dörrentek el az első lövések. Puskák voltak. Lovak csuklottak össze mellettem és katonák zuhantak a földre. A több ezernyi puskagolyó tompán csapódott bele a vizes földbe, vagy megállíthatatlanul fúródott az emberek húsába és a lovak vadul rángó testébe.
    Egy újabb ló esett össze. Másik oldalamon katonák futottak. Céltalanul rohantak a semmibe, el a végzetes sortűz elől. Most mi voltunk a kopók, amelyek a vadász puskája elé tévedtek.
   Pillanatok alatt történt minden. Nem volt elég időm megfordulnom sem. A golyó a mellkasomba csapódott. Nem kaptam levegőt, de éreztem, testem kicsúszik a nyeregből és magatehetetlenül zuhanok a föld felé.
   Süllyedtem. A víz lágyan, ártatlanul font körbe. Mérhetetlen súlyával összeszorította tüdőmet. Nem engedte, hogy lélegezzek, de nem is akartam. Csend volt. Mérhetetlen csend. A csata zaja egy pillanat alatt szűnt meg létezni. A lovak nem fújtattak idegesen, a katonák nem kiáltottak – talán sohasem tették. Minden néma volt. A világmindenség örök némasága volt ez. Testemet is bűvkörébe vonta: lassan ő is befejezte zenéjét. Sejtjeim nem könyörögtek, nem üvöltöttek, hanem elhalkultak, mint aki hosszú vándorút után végre hazaérkezett.
    Egy hajóhad süllyedt velem együtt.
   – Nem baj – súgtam hangtalanul – majd felhozzák, ha akarják.
   Csak a víz hallotta szavaimat. Nem is volt más, aki hallhatta volna. Nem létezett senki más. Csak a víz és én léteztünk. Apró buborékok igyekeztek a felszínre, ahol a sápadt Hold fénye világolt. Én a mélybe süllyedtem, a sötétbe.
   A barátomnak igaza volt. Valóban féltem elveszíteni valamit. Hogy mit? A hazát? A bátyám emlékét? A múltat, a vágyaimat? Mindent. A világot féltem elveszíteni. A világot, amely velem született, amelyet én alkottam meg, és amely velem fog sírba szállni.
   Ezernyi katona holtteste feküdt a sárban. Ezernyi világ szűnt meg létezni.
   Nem hallottam már a csata zörejét, nem láttam a fegyvereket, az embereket, a véres forgatagot. Az sohasem létezett. Számomra nem.
    A magyar hit úgy tartja, hogy a holtak nyitva hagyott szeme tekintetével azt keresi, akit magával vihet a túlvilágra. Az én fátyolosan üveges szemem már nem látott semmit – vakon tekintett végig a lemenő nap fényében fürdő, bűztől és vértől ázó mohácsi sík gyilkos mezején.

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap