Arany Sas Díj pályázati mű: Bányász Viktorné - Voloncs Erzsébet : Kálvária? Száműzetés?

Szerkesztő A, szo, 02/09/2019 - 00:14

  

 

 

     A legelső gyermekkori emlékem a magyarok bevonulása Erdélybe, 1940 őszén.
Én akkor csak négyéves voltam, de tisztán emlékszem arra a nagy örömünnepre, a boldog készülődésre, ahogy szedték elő az elrejtett magyar zászlókat. Akiknek nem volt, készítették a magyar zászlót. 1920-tól román világ volt Erdélyben.
Trianon utáni időt úgy nevezték egyszerűen, ha beszéltek róla: a régi román világ.
Húsz év hosszú idő, nekünk sem volt magyar zászlónk, édesanyám a varrónővel varratott egy zászlót, hírtelen rúd is kellett hozzá. Más nem lévén a guzsalyunkra illesztették rá a zászlót.
Nagy lelkesedéssel álltunk ki az utcára fogadni a katonákat, akik lóháton, csillogó ruhákban, énekelve, vonultak végig az utcán.
Az asszonyok virágcsokrokat szórtak eléjük, virágokkal dobigálták őket.
Öröm-ujjongással éljenezték, tapsolták a Horthy katonáit.
Énekelték: „Hál Istennek megfordult a világ, zöld ablakban piros-fehér virág. Gyönge női kezek szórják a virágot. Megérkeztünk valahára.”
„Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg.”
Mindenki ünneplőbe öltözött, siettünk a Művelődési Házba, ahol ünnepi beszédeket hallgattunk. Köszöntötték a falu elöljárói a magyar vitézeket.
Még arra is emlékszem, hogy egy óvodástársam elénekelte, hogy „Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány, pedig-pedig úgy terem, mint a fűszál.”
Ez az óvodástársam a tejcsarnokos fia volt, akit én nagyon kedveltem, mert ő volt a legszebb ruhákban. Mindig szépen öltöztették, mert kitelt a szüleinek, volt miből, hisz az egész falu tejét ők felezték le. Sokszor volt, hogy én vittem a mi tehetünk tejét hozzájuk, megcsodáltam a lakásukat is, hogy milyen szépen be van rendezve.
Nagyon boldog idő volt az a négy év Erdélynek. A fellélegzett emberek érezték a szabadságot, az elnyomás után.
A falunkból elmentek a román rendőrök, tanítók, végrehajtók, megjöttek a magyar tanítók, tisztviselők.
Újraszervezték a közigazgatást, az oktatást. Akkor én már napközis óvodába jártam.
Jöttek az óvónők egy nagy kosárral. Édesanyám megrakta babbal, lencsével, kásával, borsóval, zsírral, cukorral. Kérdeztem, hogy miért ad ilyen sok mindent az óvónőknek?
Mondta, hogy azért, mert azután ott fogunk ebédelni az óvodában, és ebéd után ott még aludni is fogunk.
Ennek a szüleink örültek a legjobban, mert ők egész nap a mezőn dolgoztak és így nyugodtan végezhették a munkájukat.
Az óvodánk a Kászon-patak mellett volt, csodálatos szép környezetben. Boldognak és szabadnak érezte magát mindenki. Az óvónők szép magyar verseket tanítottak.
„Magyar gyermek vagyok én, magyarul beszélek én.
 Édes hazám szép nyelvét, nem adnám, ki tudja miért!”
Ilyen versekkel ébresztgették a nemzeti öntudatot, a hazaszeretetet.
Ilyen oktatásra lenne szükség ma is..  

Rövid ideig tartott a mi békességünk és boldogságunk.
1944. csak szomorúságot hozott a mi népünknek, nemzetünknek, a családjainknak is.
1944 tavaszán még nagy bizalommal készültek az emberek. Szántottak, vetettek, nem tudhatták, hogy mit hoz az ősz, hogy még a termést sem tudják betakarítani.
Aratáskor már erősödött a háború híre nálunk is. Édesanyámék elmentek a mezőre, hogy hazahoznak ez szekér búzát. Kévékkel megrakták a szekeret, és amikor a kapun be akartak jönni, nem tudtak bejönni, mert az udvarunk tele volt német autókkal. Amíg ők a mezőn voltak, minket megszálltak a német katonák, mert ott tőlünk nem messze, Ojtoznál ütköztek meg a németek az oroszokkal.
A német kocsik két sorban álltak az udvarunkon. Csak úgy bukdácsolva tudtunk átmenni a nyári konyhából a téli konyhába. De mi, gyerekek, nagy örömet találtunk ebben is. Fel sem fogtuk, hogy mi történik körülöttünk.
A németek adtak nekünk csokoládét, finom kekszeket. A szín alatt felállították a tábori konyhát. Főztek finomságokat, bablevessel még minket is megvendégeltek.
Gyermeki ésszel még nem fogtuk fel, hogy mi készül. De láttuk, hogy feszültek, idegesek a szomszédaink. A mi pincénkbe hordták a szomszédok az értékesebbnek gondolt dolgaikat, mert a mi házunk téglából volt építve, és arra számítottak, hogy ott biztonságban lesznek a dolgaik.
Emlékszem, három varrógép is volt a pincénkben, és sok-sok szalonna, és baba, borsó, mindenféle élelem.
Úgy tele volt a pincénk, hogy az ajtót alig lehetett becsukni. Lakatot tettek az ajtóra, de egy éjjel  égis elloptak egy zsák szalonnát.
Édesanyám éjjel sütte a kenyeret, lesötétett világítás mellett. Pokrócokat raktak az ablakra, hogy ne látszódjon ki a fény.
Közel volt hozzánk a front, csak 22 km távolságra, jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Ojtozban a Rákóczi várnál volt a front. A fejünk felett üldözték egymást a repülők, fényes nappal lőttek egymásra, és nagyon alacsonyan szálltak. Egy repülő annyira leereszkedett, hogy a házunk sarkából egy téglát kiütött volt.
A németek, amilyen hírtelen megszálltak minket, olyan hírtelen el is tűntek. Megkezdődött a visszavonulás, jöttek az oroszok.
Édesapám két napra elkérezett a katonaságtól, és a kertünkben ásott egy hosszú vermet, bunkert készített.
Befedte deszkával, és a tetejére gyeptéglákat rakott, hogy álcázza.
Mi, gyermekek, birtokba vettük és háborúsdit játszottunk egy szép júliusi napon. A fiók döngették a bunker tetejét, és mi lányok sikítoztunk, hogy „Jaj, bombáznak!” Szaladt édesanyám, hogy csendbe legyünk, mert valóban bombáznak. Felnéztünk az égre, és sok-sok repülőt láttunk, melyekből, mint égett kukoricacsövek, szálltak lefelé a bombák.
Mondták az asszonyok, hogy azért bombázzák a mi falunkat, mert a falu felső felében a németek lőszerraktárt létesítettek. Így, emiatt a fél falu leégett. Tőlünk a harmadik ház is leégett, de csodálatos módon nem terjedt tovább a tűz, mert eloltották a bátor asszonyok. Égő házak között mentünk a rokonokhoz.
Hiába volt a mi kertünkben búvóhely, édesanyám nem érezte magát biztonságban, ezért mentünk a testvéreihez. Pedig oda még a Kászon-patakon is át kellett menni. Azt a félelmet, amit akkor éreztem, nem lehet elfelejteni. Édesanyám a hat hónapos kicsi öcsémet vitte a karján, a négy éves öcsém fogta a szoknyáját, én meg szaladtam utánuk. A szemben lévő utca sarkán égett a ház, recsegett, ropogott a gerenda, ahogy leszakadt, de mi egy zsákutcán menekültünk át. A patakhoz érve, édesanyám átvitte az öcséimet, míg én sírni kezdtem, hogy nem merek átmenni, féltem, hogy beleesek a patakba. Édesanyám rám parancsolt: - ne a vizet nézd, hanem engem, és gyere!
Biztos vagyok benne, hogy az Angyalok vittek át, mert még ma sem mernék átmenni a patak felett azon az egy szál gerendán.
A rokonokat nem találtuk otthon, mert ők egy kiszáradt vízárokban, a Vár-kertben bújtak meg.
Ott volt annak az utcának apraja-nagyja. Malacok, tehenek, szekerek egy csomóban, a fák alatt.
Emlékszem, Fodor néni is akkor érkezett, mint mi. Befogta egyes járomba a tehenét, felrakta a szekérre a gyerekeit, a malacait, úgy érkeztek.
Ezek az asszonyok hősök voltak. A férjeiket elvitték katonának, s ők szántottak, vetettek, arattak, kaszáltak, miközben öt-hat gyermeket is neveltek.
Itt vártuk meg az estét, közben figyeltük a távolban füstölgő romokat. Egy éjjelt itt, egy nagygazda, Pál Ágoston úr kertjében, tervszerűen kiépített búvóhelyen töltöttünk. Mi gyerekek szinte eltévedtünk a kör-körös, több folyosóból álló járatokban.
Másnap reggelre minden elcsendesedett. Édesanyám nyugtalan volt, hogy mi történhetett, ezért hazamentünk. Hazaérve örömmel láttuk, hogy a házunk épségben maradt, pedig két telekkel arrébb, leégett egy ház. Távollétünkben a szomszédok a cséplőgép alatt talált fecskendővel locsolták a mi házunkat is, így maradhatott épen. A mi elhagyott búvóhelyünket a szomszédék vették birtokba, ahová a beteg édesanyjukat ágyastól vitték le. Amint hazaérkeztünk, mi is odamentünk, de éjjel túl sokan voltunk, nem tudtunk pihenni, ezért éjszaka mégis csak felmentünk a saját házunkba, ágyunkba. Éjjel nagy zajra riadtunk fel! A faluba bevonultak az orosz csapatok, megszállták a falut. Ekkor 1944. augusztus 23-át írtuk.Édesapánknak, a német-magyar harcoló csapatok kivonulásakor sikerült megszöknie, és reggelre hazajött közénk. A falu szélső házában civil ruhát kért, a levetett katonaruhát pedig itthon, a kemencében égettük el. Egy barátjának nem sikerült a szökés, amint észrevették, lelőtték. Felesége, és kisfia maradt utána.
A megszállók lakomát ültek a mi jószágainkból. Levágatták a borjút, a libát, a disznót, kifosztották a kamrát. A mi házunk homlokzatára szegezett függönykarnisunkra írt cirill betűkkel jelezték katonai parancsnokuk szállását. Vizespohárból itták a 90 fokos töménységű szeszt, és üldözték a lányokat, asszonyokat. A lányok csak öregasszonynak öltözve menekültek meg az erőszaktól. Három falubeli lányt édesapánk a mi csűrünkben bújtatott, élelmet is vizesvödörbe rejtve juttatott el hozzájuk. Hallottuk, hogy a falvakban nőket, lányokat erőszakoltak meg, köztük hét éves kislányt is! – Ezt nevezték ők felszabadításnak!

                                                                       ***

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap