Arany Sas Díj pályázati mű: Berkes Tímea - Ezeregy álom

Szerkesztő A, szo, 09/08/2012 - 00:06

 

 

 

Azt hiszem eltévedtem. Kellett nekem idejönni. Pénz, siker, karrier…na persze, megint bevettem a csalit. Az iszlám forradalom idején a nép nem válogat, nem kímélik az újságírókat se. Nem érdekel már a riport, csak tudnám merre szaladjak. Miért kiabálnak velem? Nem értek semmit. Rendben, ez a sikátor biztonságosnak tűnik. Úgy döntöttem itt maradok, amíg elvonulnak az emberek. Bár, lehet fél napig is itt kell állnom, több tíz ezren, talán több százezren vannak.

Aztán valaki megragadta a karomat és elvonszolt onnan. Csak futottunk és futottunk, fogalmam sem volt ki az. Megijedtem. Ki akartam szabadítani magam. Majd megfordult. Levette az arcát eltakaró kapucniját és attól a perctől, ahogy a szemembe nézett, tudtam többé semmire nem mondok nemet. Az iráni fiú olyan 28 éves lehetett, ahogy belenéztem mandulavágású szemébe, úgy éreztem a lelkem mélyét találtam meg. Egyszerűen nem tudtam mást tenni. Nem érdekelt már a tüntető tömeg, utazni akartam az ismeretlenbe, valahogy azt hittem a tekintetéből megismerem őt is. Akár szavak nélkül… Intett a karjával, hogy kövessem. Olyan titkos járatokon vezetett át, amiket azelőtt sohasem láttam, pedig jól feltérképeztem többször is a helyet, mielőtt Teheránba jöttem volna. Már láttam szabad szemmel a konzulátust. Akkor ébredtem rá, hogy ez a fiú most az életemet mentette meg. Meg akartam köszönni. Megérintettem a vállát, de valami felrobbant és azonnal lehasaltunk. Akkor újra a szemébe néztem és szinte elpirultam a látványtól, amikor félhosszú haját kezével hátrasimítja, hogy engem jobban láthasson. Erősem éreztem, hogy köszönetként egy csókot kell adnom. De..

Mindez csak álom volt. Az ébresztőóra abban a pillanatban tette tönkre az életemet. Vagy legalábbis úgy éreztem, hogy még egy rendes szerelmes álom sem jut ki nekem. Viszont nem adtam fel. Tudtam, hogy ennek így nem lehet vége. Meg kell találnom őt és meg kell köszönnöm. Bár nem értettem, miért álmodtam a múltról, biztosan túl sokat olvastam mostanában a keleti országokról, de mégis olyan valóságosnak tűnt. A könyvtárban kerestem a választ. Létezett e olyan magyar újságírónő, akinek egy iráni fiú megmentette az életét.

Egyébként csak éltem a hétköznapi életem. Bár pedagógus végzettségű voltam, mégis egy multinacionális cégnél nyomtam az igát. Még egyetemistaként újságírósodtam, talán a tudatalattimban még fontos helyet kapott ez a szerep. Éltem nap, mint nap a szürke, elkeseredett életem, amely üres volt, céltalan és szerelemmentes. 2011, vajon minek az éve? A szegénységé? ÁÁÁ, szegény sosem voltam, bár a régió, ahol éltem, annál inkább. Az embernek ott nincs választása. Nem számít mit tanult, mi az álma, mihez ért és miben tehetséges. Asszimilálódni kell a lehetőségekhez, azzá kell válni akit éppen keres a munkaerőpiac. Ez volt a mottója akkor mindenkinek. A férfiak pénztárosnak, a nők benzinkútra mentek kereket cserélni. Nekem a család szerint egy szavam nem lehetett, mert megtaláltam álmaim munkáját (szerintük), adminisztratív csoportnak lehettem a vezetője és fejlesztője. Már csak álmodoztam arról milyen lenne tényleg aranyos, kedves gyerekek között dolgozni, akik nem akarják egy kanál vízben megfojtani a másikat csak egy kicsi dicséretért, maximum összevesznek ki játsszon a pónilóval. Újságírás? De jó is volt az egyetemen. Bár csak szorgalmi munka volt, havi 5000 Ft-ért, de igazán fontosnak éreztem magam. Törődni az igazsággal, az emberek tudtára adni azt és nem csak homokba dugni a fejem és várni, míg elmegy a vihar. Ami sose megy el.  A fejembe vettem, hogy kutatómunkát végzek mi történt a múltban, igaz volt e az álmom és közben reménykedtem, hogy legalább egy fénykép erejéig viszont látom megmentőmet. Teljesen a téma megszállottja lettem, minden nap a könyvtárban töltöttem a szabadidőm és tanulmányoztam a perzsa történelmet. Munkahelyi szüneteimben képes voltam olyan bolondságokra, hogy beírtam az internet keresőjébe: perzsa fiú. Annak reményében, hátha kidob egy találatot az én igényemre. Persze, hogy nem így lett.  Már 2 hónap telt el, de kutatásomnak még semmi eredménye nem volt. Elfáradtam. Egy nap lemondóan hevertem le az ágyra, csak a reluxa rései között beáradó fény éreztette velem azt, hogy vannak még dolgok, aminek érdemes örülni. Utolért az álom.

Egy parkban voltam egy határidőnaplóval a kezemben és egy fotós állt mellettem, vártunk valami nagy eseményt.  1979 szerepelt rózsamintás naplómon, tudtam ez az iszlám forradalom éve. Valahogy egy pillanatig külső szemlélőként figyeltem álombéli alakomat, de a cselekményeket nem tudtam irányítani. Nem ismertem ezt  a helyet, valószínűleg nem Teherán volt. 2 autóbusz közeledett, majd mögöttük egy katonai teherautó. Nem sokkal később diáklányok szálltak le kacagva a buszokról, a fekete csador teljesen eltakarta csinos alakjukat. Egy női nevelő vigyázott a körülbelül 60 fős csoportra, rendezetten, kettesével sétálgattak a parkban. Messziről láttam,amint a nevelőnő rácsap a kezére az egyik lánynak, mert hagyta, hogy a szél kifújja a csador alól a haját. Később tekintetem nem a fák, hanem a parkoló felé fordult, ahol megpillantottam 4 fiút egy autó és egy motor előtt beszélgetve. Abban a minutumban szinte belebújtam álombeli bőrömbe és elkezdtem érezni a fák illatát, a tavaszi szellő lágy simogatását és tisztán hallottam fotós kollégám szuszogását is.  A katonai teherautó éppen ott parkolt le a beszélgető fiúk mellett és azon nyomban ahogy megállt, hatalmas kiabálásba kezdtek. Kevés nyelvismeretemből azt megértettem, hogy azt kérdezik: Mit csináltok itt? Miért vagytok itt? Közelebb mentünk, tudni akartuk mi történt, a jó story reményében ismét minden veszélyes kalandba képes voltam belemenni. Amint a helyszínre megérkeztünk, azonnal fegyvert fogtak ránk és ordították: Mit akarsz? Ki vagy? Annyira féltem, hogy elfelejtettem, hogyan mondjam farszi nyelven: újságíró. Tekintetemmel próbáltam irányítani az ő tekintetüket, ahogy fel-le pillantottam újságíró igazolványomra, ami a kabátom bal oldalára volt tűzve. Az egyik katona odajött és és letépte rólam igazolványomat, úgy hogy még a kabátom is kiszakadt. Abban a pillanatban nagyon dühös lettem és kiszaladt a számon egy trágár szó. Pofon járt érte. Nem voltam képes megérteni, hogy nem becsülik a képzett embereket, akik azért jöttek az országukba, hogy róluk hírt vigyenek. Gondoltam magamba, lesz mit írnom majd a dicső új kormányról. Elüldözték Mohammad Reza királyt, az erősmarkú Reza Khan fiát s most azt kell látnom, hogy a Khorán jogrendszere nem éppen emberjogi központú. Hát ezt akarná a kegyelmes Allah? Ellenség voltam a szemükben, de nem értettem miért. Az európai származásom annyira nem látszhatott rajtam, hiszen tisztelve szokásaikat, sálat kötöttem a fejemre, fekete hajam alárejtve és a kék szemem pedig Iránban már nem volt meglepő. Talán a bőröm túl fehér volt. Bár a pofontól most biztosan kipirosodott. Amíg ezek a gondolatok gyorsan átfutottak az agyamon, ráébredtem, hogy ebből a konfliktusból kellene előbb kimagyaráznom magam, de már nem is volt rá idő, mert azt láttam, hogy a fiúk az autóból integetnek, mintha azt akarnák mondani, hogy szálljunk be, de egyáltalán nem értettük azt, hogy miért kell innen elmennünk, hiszen jogunk van itt lenni, engedéllyel rendelkezünk és stb. Ám a kollegámat már 2 katona megbilincselte, velem még mindig kiabált valamit az egyikük. Motorzúgás. Ez volt a következő, amit hallottam. A motoros távozása elterelte a katonák figyelmét és a nyomába akartak eredni, azonban egy éles kanyar után megfordult és egyenesen felénk tartott, a katonák félreugrottak, majd a motor sofőrje karját kinyújtva felkapott a járműre és együtt hasítottuk fel a szelet mindenkit hátrahagyva. Szorosan kapaszkodtam, most már tényleg féltem. Azt éreztem, ha most ezek elkapnak, én biztos meghalok. De féltem azért is, hogy leesek a motorról, hiszen még életembe nem ültem rajta. Féltem azért is, mert nem tudtam hol vagyok, kivel vagyok és mit akar tőlem ez az ember.  Fél óra után a Kaszpi tenger partjához érkeztünk. A motor megállt, de a lábam úgy remegett, hogy tudtam, ha most leszállok, abban a pillanatban össze is esek. A sofőr levette fejéről a sisakot és hátrafordult.  Ő volt az. Éjfekete szemeivel rám nézett és aranybarna bőre úgy ragyogott a napsütésben, hogy azt hittem őt az Úr küldte hozzám.  Csakis angyal lehet, hiszen ismét elhozta számomra a békét és a nyugalmat. Már nem remegett a lábam, leszálltam hát a motorról. Angolul szólt hozzám: Jól vagy? Csak hebegtem-habogtam, helyeseltem, majd megkérdeztem: miért?

-Miért mentettél meg újra?

- Rossz helyeken jársz, ahogy én is. Nem hagyhatom, hogy még egy áldozata legyen a népem rossz döntéseinek.

-Hogy érted, hogy rossz helyeken járok, ahogy te is?

-A rendőrség üldöz engem. Nem lett volna szabad most ott lennem. A barátaimmal nem tudtuk, hogy lányokat  fognak idehozni a szomszéd városból. Megsértettük a tisztességüket a jelenlétünkkel. Nem tartózkodhat idegen nő és férfi egy területen. De engem ez már rég nem érdekel. A nagyobb baj az volt, hogy meglátták a múlthéten, amint egy katolikus pap megkeresztel. Mióta Khomeini fellázította a népet a mullák segítségével, hogy taszítsák le a trónról a királyunkat és hatalomra került a zsarnokság, csak azt tehetjük, amit ők helyesnek látnak. Csak az a helyes, amit a Khoránban megtalálsz. A szokásaink szerint, ha valaki elhagyja vallását, azért halál jár.

-Istenem…mi lesz most veled?

-Ne aggódj felőlem, én tudok vigyázni magamra. Te pedig keresd fel ezt az embert, ő segíteni fog neked és a kollegádnak is. Itt van pénz is, ezzel gyorsabb lesz.- majd kezembe nyomott  egy papír cetlit a névvel és 10 000 riált.

- Köszönöm, van pénzem. Ez már túl sok, amit teszel értem. Ezt nem fogadhatom el. Még a nevedet sem tudom.

-Darian. Ezt pedig kérlek tedd el és ne sérts meg azzal, hogy nem fogadod el. Szükséged lesz rá. Most pedig elviszlek oda, ahol megtalálod ezt a férfit.

Nem is mondott már semmit ezek után, megpaskolta a motor oldalát jelezve, hogy ideje menni. Egy külvárosi részen tett ki engem, ahol már közel volt a hatalmas ősfákkal teli dzsungel és csak annyit mondott: Viszlát csillagom!

Már ébresztőóra sem kellett, ez a mondat szinte jelszóként hathatott szemeim nyílására. Mosolyogva ébredtem, mert újra láthattam és tudtam, hogy most így bizonyosan megtalálom. Újra munkanap jött és muszáj is volt visszaterelnem a gondolataimat az ottani feladataimra. Szinte 24 órás munka volt. A folyamatos továbbképzések, öntréningek nélkül nem lehetett volna lépést tartani a fejlődő céggel. De ha az ember hazaért, akkor sem maradhatott nyugton, mert a telefonja csörgött, a főnöknek mindig volt egy újabb kérdése, ami nem várhatott holnapig. Ha elmentél 20 percre zuhanyozni telefon nélkül, igenis számot kellett adni miért tartott ilyen sokáig bedörzsölni magad szappannal. Megalázó volt. Hát ezért tanultam én az egyetemen, hogy még életem se legyen, hogy még annyiba se nézzenek, mint egy börtönlakót. Szabadságon már nem is emlékeztem mikor voltam utoljára. Persze, nem is mehettem volna. Ki helyettesítene? A főnököm? Ő biztos nem. Ő csak vásárolni szeret lejárni Budapestről Miskolcra, hogy elmondhassa, hogy most csak 50 000 Ft volt az a csizma, amit ő Pesten 70 000 Ft-ért látott és nézzem meg milyen csodálatos, milyen finom bőrből van és nem tucat darab. Igen, jól megnéztem, hogy ilyen nekem sosem lesz. Aztán kitalálta, hogy nem lehet egyben kivenni a szabadságunkat, hiába gyűjtögettem mindig, hogy minimum legalább 7 napom legyen egybe, de sajnos sikertelenül. Megmondta, hogy minden hónapban ki kell venni kettőt kötelezően, ami nem eshet egymás mellé és főleg nem hétvége közelébe. Az ilyen szabályoktól égnek állt a hajam és legszívesebben éhségsztrájkot rendeztem volna az utcán, hogy ezt nem tehetik meg velem. És persze gondoltam a 30 emberemre is, akikért úgy hittem felelősséggel tartozom és olyankor gondoltam szakmai és lelki igényeikre is. Az anyuka, aki így nem lehet együtt gyermekével. A lány, aki hónapok óta nem találkozott az anyjával. A fiatal fiú, aki már közel fél éve gyűjt, hogy egy tévét vehessen magának, de még így a barátaival sem tud szervezni egy hosszú sörözős-tévézős hétvégét. És mindezt miért? Máról holnapra éltünk mindannyian, nem változott semmi. Nem tudtam gyűjteni, nem lettem gazdagabb, a fizetésemet a számlákra és az iskolai tandíjra költöttem és akkor azzal vígasztaltam magam, hogy nem baj, legalább nekem van egy hobbim: a tanulás. Ha már utazni nem tudok, be tudok fizetni magamnak egy levelező képzésre és így talán egyszer, pár év múlva olyan munkám lesz, amiről mindig is álmodtam. A mottóm mindig az volt, merj nagyot álmodni, ha a fele bejön, már jól jártál. Ezért megálmodtam, hogy egyszer elmegyek Iránba, Izraelbe, Törökországba és az összes érdekes, keleti országba. Átgondoltam mi kell ehhez. Nos, pénzem az nem volt, úgyhogy tovább is ugrottam a gondolaton, másodikként azonnal a nyelvtudás jutott eszembe. Angolul, németül már tudtam, kicsit héberül is, de csak olvasni. Eldöntöttem, hogy megtanulom a perzsák hivatalos nyelvét, a farszit.

 Felkerestem az egyik egyetemi professzoromat, aki tudtam, hogy járt már Iránban korábban, megkértem segítsen, mi ennek a módja. Nagyon tiszteltem az öregurat, 80 éves elmúlt már, de még tisztaelméjű tudós és tisztaszívű pap volt. Sokat nem is gondolkozott a dolgon, amikor előálltam az ötletemmel, még csak meg se lepődött rajtam. Előkeresett egy telefonszámot és egy e-mail címet, azt mondta hogy egy nagyon jó fiatal barátját kérdezzem meg, hogy áll a szabadidejével. Akbarian. Lüktető hangzású kis név, elmélkedtem magamban, amikor megláttam az e-mail címet. Amikor hazamentem, rögtön írtam neki és hamarosan levelezgetés lett inkább a tanulásból. Érdekeltem őt valamiért és ő pedig engem. Hetekig csak azt leveleztük mikor kezdjük el a közös tanulást, de ez mindig csak mellékes téma volt már, sokkal inkább írtunk magunkról és faggattuk a másikat. Darian eltűnt az álmaimból. Soha többé nem láttam. Viszont újra és újra az ő múltjába csöppentem, mindig akkor, amikor a forradalom volt. A jelenetek, az apróbb történések segítettek nekem megérteni, hogy mi történt 1979-ben, hogyan válhatott egy 3000 éves dicső múltú nemzet félelmetes, őrjöngő néppé. Sehogy. Nem váltak azzá. Rájöttem, hogy ha azt mondom Perzsia és azt hogy Irán, az nem ugyanaz. A perzsa nép bölcs sha-ra, Koroshra tekint példaképként, hiszen olyan király volt, aki békével és szelíd akaratával lett naggyá. Abban az időben felvilágosultnak számított, hiszen a liberális eszméket vallotta, ajtót nyitott minden kultúrának és minden nemzet gyakorolhatta saját vallását. A multikulturális társadalom teret engedett a szerelemnek, az érzékiségnek és a harmóniának.  Bölcsessége messze földig elért, nem csak térben, időben is. Nagy Sándor Bibliájaként őrizte az ágya alatt a példaképéről szóló írást. Jöttek aztán hatalmas királyok, majd jöttek rosszak is rossz döntésekkel, de a nép még mindig az ősi perzsa birodalomhoz volt hű és zoroasztránista vallásához, ami megtanította őket tisztelni a természetet és a természetben élőket. Egy szomszédos nép, az arab tört rájuk erőszakkal és kést szorítva torkukhoz választották az iszlám vallást. Aki ebből fakadó szabad akaratából nem tette, búcsú nélkül hagyta el családját és távozott az örökéletbe. Néhány generáció már elég volt, hogy a friss muszlim fiatalok elfelejtsék, hogyan történt őseik átkeresztelése és lángoló lelkesedéssel vallották, hogy Allah az egyetlen isten, akinek haragja mindenkire lesújt, akik őt el nem fogadják. A forradalom idején is, ahogy a Biblia is írja:testvér testvér ellen, apák fiú ellen mentek, ha azt látták, hogy a muszlim elhagyta a testet, ezért nyílvánvalóan az ördögnek adtak lakhelyet. A gonoszt ki kell űzni. Ez volt olvasható a transzparens plakátokon is, ez volt a jelige arra, ha 10 ember egyet halálra ver. Az emlékeim fakultak Darian arcáról, egyedül a szeme és annak éjfekete ragyogása vésődött be elmémbe, bár szívembe még mindig ott élt a béke és a harmónia, ha rá gondoltam. Nem találtam róla soha semmit, hogy létezett e, vagy csupán képzeletem szüleménye volt. Annyira valóságosnak tűnt és annyira különlegesnek, hogy nem akartam feladni azt, hogy ő még akár igazi is lehet. Néha arra gondoltam, talán csak egy titkos világ volt ez nekem, amibe elmenekülhetek a szürke hétköznapok elől, talán még az utolsó reményem volt az igazi szerelemre…Megértettem, miért kellett menekülnie, miért mondta, hogy ki fogják végezni. Magát Mohammad Reza királyt is ezzel üldözte el a nép elarabosodott fele, hogy Mohammadben biztos az ördög lakozik, mert nem teszi kötelezővé mindenki számára az iszlám vallást, szabad akaratot ad a népnek, ezzel megsértve Allahot. A király mindent megadott. Szórakozást, művészeteket, egyenlőséget férfi és nő között, támogatást tanulásra, munkahelyeket. Az emberek boldogok voltak, de kevesen a mullák által elbutított egyszerű nép ellen, akikkel elhitették, hogy életük javulását csakis a király korlátozza. Meggyalázták a Mohammadről készült szobrot, nevét bemocskolták, gyönyörű királynéját örömlánynak, kisfiát az ördög fattyának nevezték. A király lemondott róluk. Elvesztette az összes reményét. Visszafordíthatatlannak látta azt a vallási befolyásolást, amit Khomeini politikai háborúja indított ellene. Hiába akart vasutat építeni, egyetemeket, az embereknek már nem kellett. Az ő adójukból senki ne alapítson világi egyetemet, ahol nem a Khoránból tanítanak. Mohammad így búcsúzott: „Elmegyek hát, elmegyek végleg, de magammal viszem a jókedvet is.”

Így is volt. Az emberek sokat sírtak, sírnak a mai napig is. Nincs már demokrácia, nincs szabad akarat, nincs szórakozás, nincsenek bárok, diszkók, nincs szabad párválasztás, nincsen már semmi. Sokan azok közül is bánatoskodtak, akik maguk cipelték a transzparenseket a felvonulásokon.  Khomeini új államszervezetet épített, mindenkit elküldött, aki a király embere volt, szerencsétlenebb esetben kivégeztetett. Katonákat küldött mindazon családokra, akik nem voltak még iszlámnak keresztelve és erőszakkal vitette őket a mecsetekbe. Tiszteltem Dariant a bátorságáért, azért hogy ki mert állni az életét kockáztatva is a döntéseiért és tiszteltem azért, mert a félelemnek egy halvány vonalát sem láttam az arcán. Olykor nehézkes európaiként belátnom, hogy milyen nagy kincs megválasztanom hitemet eszmék, emberek vagy Isten iránt. Hazámban nem, de máshol megbotránkoztató lehet, ha egyszerűen azt mondom: vallástalan vagyok. Érdekes, hogy az ateizmust is politika hozta hazánkba, nem pedig emberi szabad akarat. Majd néhány generáció után természetessé vált. Nos, innentől a deviáns viselkedést is át kell értelmezni. A társadalomba való beilleszkedés vajon azt jelenti,  hogy elfogadok mindent, amit mindenki más, akkor is ha nem tartom helyesnek? A társadalom perifériáján lévők azok az egyetlenek talán, akikben még volt annyi erő és bátorság, hogy megtagadják maguktól a szellemi mocskot. Ezzel a kitisztult lélekkel indultam el az első találkozóra Akbariannal. Vittem magammal füzetet, tollat, mindent ami egy jó kis tanuláshoz kell. A debreceni egyetem előtt volt megbeszélve, kicsit hamarabb érkeztem, leültem hát a parkba kicsit nézni a szökőkút frissítő csobogását. Viszont már 10 perc is eltelt, de ő még sehol nem volt. Egyszer csak megszólalt a telefonom.

-Te vagy az?- kérdezte.

-Ott vagy már?

Nem is tudtam mire vélni ezeket a magától értetődő kérdéseket. Szomorú hangja volt. Összeszorult a szívem. Éreztem, hogy azt akarja mondani, hogy nem tud jönni, hogy nagyon sajnálja és ennyi részéről. A hideg és a meleg egyszerre futott át rajtam, izgatottságomtól már a hangom is megremegett.

-Itt vagyok.- mondtam félszegen.

- El kell mondanom valamit. Nem tudok a szemedbe nézni addig míg ezt nem tudod.

Fogalmam sem volt mi lehet az és mit véthetett ellenem, hiszen nem tartozik nekem semmilyen magyarázattal. Esetleg felesége van és gyerekei?

-Nem vagyok itt senki. Nem vagyok egyetemista, semmi közöm ehhez az egyetemhez. Szégyellem magam,amiért hazudtam. De annyira látni akartalak és tudtam, ha elmondom az igazat, nem jöttél volna el.

Kértem, hogy folytassa. Szinte biztos voltam benne, hogy nem tud olyat mondani, amivel eltántoríthat a találkozótól.

-3 éve hagytam el az országomat és azóta keresem a helyem.  Talán nem érted, de el kellett jönnöm otthonról. Bár nagyon fájt, de muszáj volt. Keresztény lettem.

-És ez miért baj?-kérdeztem.

-Mindenhol számkivetett vagyok. A hazámban meg akarnak ölni, a tiédben pedig börtönbe zárni azért, mert menekülnöm kellett és útlevél nélkül léptem át a határon. Nincs semmim és én sem vagyok senki. Nem vagyok méltó hozzád.

Próbáltam körülnézni, sétálgattam, hátha meglátok egy sötétbőrű fiút telefonnal a kezébe. Nem akartam tovább hallgatni ezt. Egyáltalán nem értettem vele egyet és nem akartam, hogy ilyeneket mondjon ki magáról. Nincs egyedül! Igenis méltó hozzám és nem kevesebb tőlem. Ahogy az indulatok fokozódtak bennem, szinte belekiabáltam a telefonba:

-Mondd meg, hogy hol vagy! Látni akarlak!

Néma csend váltotta a beszélgetést, majd búgó hang. Letette. Nem hittem el, hogy képes volt ezt megtenni. Bűntudatot éreztem az egész országom miatt, az emberiség miatt. Szinte hordoztam mindenki terhét, aki őt valaha elutasította. Visszahívtam.  Egy telefoncsengést hallottam tőlem nem is olyan távol. Láttam egy fiút hátulról, aki éppen tétovázik felvegye e vagy sem. Nem hívtam tovább. Odamentem. Megérintettem a vállát és ő rám nézett. Ő volt az. Akbarian. Akkor hasított belém a felismerés, ezt a tekintetet már láttam valahol. És igen, tudtam hogy hol. Ezernyi álmon keresztül szerepelt már ez a perzsa fiú az álmaimban. Úgy éreztem, ahogy a szemembe nézett, már ő is ismert valahonnan. Ő volt Darian, aki menekült a szabad akarata miatt. Tudtam, hogy nem spirituális élmény ért, egyszerűen csak valóságban láttam, hogy amit eddig csak a könyvtárban olvastam és éjszaka az elmém  valósághoz hű képként mutatott, az lehet igaz. Megtörténhet velem és bárkivel. Kerestem őt és rám talált. Nyitottam egy kaput, ő besétált. Mégis akkor, amikor a szemébe néztem, azt éreztem, most ő mentett meg engem. Nem mondtam neki semmit, csak átöleltem. Attól kezdve boldogság borította be a lelkem. Szerettem őt már időtlen idők óta. Nem kellett már semmi az életemben. Amikor karjaink összefonódtak, nem tudtam már, hol kezdődik és hol ér véget az én testem és merre lehet az övé. Lelkünk elszakadt felei végre megtalálták egymást. Hosszú szürke, fájdalmas évek után és neki 3 év bujdokolás, megpróbáltatás után és még rengeteg harc előtt az első mondatunk az volt: Köszönöm Istenem.

 

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap