Arany Sas Díj pályázati mű: Böjthe Pál - Papszentelés

Szerkesztő A, v, 09/09/2012 - 00:06

 

 

                                  

           

            Mintha a lövegek, s az –egy idő óta- céltalanul cirkáló golyók is elfáradtak volna, a fogyatkozó fényhez csend társult. Az esztelen vérengzés mindkét felet kimerítette, szusszanásnyi pihenőt remélt ellenség az ellenségtől. A kiemelkedések, a természetes mélyedések, vagy fájdalmas becsapódások tölcsérei növelték a bizonytalanságot, s elhitették a pillanatnyi menedék lehetőségét. Ingatag helyzet uralkodott, illékony anyag módjára kúszva be a legapróbb repedésekbe. Az újoncokat állandó félelembe tartotta, a fegyverropogás régi hallgatóin bizonyos megszokás lett úrrá. Védte őket az összeomlástól.

            Egyetlen seb volt a vidék. A nyílt terepen, a keréknyomok, a robbanások, a kézzel ásott sáncok, fedezékek keresztül-kasul szabdalták a gyep törékeny testét. Távolabb erdő próbálta mutatni, hogy itt valaha a természet, az élet, s jó valószínűséggel a civilizáció lakózott. Most a sok megszaggatott törzsű, gyökerükkel az égre meredő fa, a kirobbantott bokrok, derékba tört növényzet egy elfajzott világról beszélt. Helyenként, az álló fák lombjai közt, koronájuk magasában lógó rögök, kövek furcsa díszletet alkottak a pirossal bőven keveredő színek fátylában.

            Mindenki kimerült, de az ellenség, a támadó fél, aki itt idegen földre lépett, túlerőben volt. Keletről az éles széllel együtt hozta új, kegyetlen eszméjét. Eleve úgy tűnt, majd egyre inkább bizonyossággá vált, nem lehet megállítani a barbár hullámot. A földjüket oltalmazókban erősen élt a végsőkig való kitartás szándéka. A harc az otthonuk megvédéséért erős daccá nőtte magát, maga alá teperte a csüggedést. A honvédők sem voltak kevesen, a túlerő rohama szórta szét az egységeket, néhány fős szigetekre darabolva őket. 

            A szusszanásnyi csendet valaki megsokallta. Akár maga a halál kormányozta volna a világot, újból ropogni kezdtek a fegyverek, hogy az áldozatok mérhetetlen száma tovább gyarapodjon. A Márton hadnagy vezette szakasz okosan harcolt, sehogy sem sikerült megszorítani őket. Úgy tűnt, az ellenség inkább békén hagyja, elérhetőbb célpontot tűzve ki. A katonák megkönnyebbülten vették tudomásul az új helyzetet. A lazítás igen rövid idejűnek bizonyult. Egy katona lélekszakadva rohant parancsnokukhoz. Nem mert kiabálni, csak erős mozdulatokkal jelezte, csapda volt az egész. Márton hadnagy tökéletesen megértette a fiú néma jelentéséből, hogy bekerítették őket. Rövid gondolkodás után utasított. Erre, a számára oly kedves ürmösi fiatalemberre, békeidőben unitárius papra bízta a csapatot. Egyetlen karintéssel kijelölte a visszavonulás irányát. Indította embereit, majd egyre növekvő tempóban közelíteni kezdték az erdőt. Addig azonban nyílt terep várta őket, s feltöltött fegyverek szája. Az erdő közelében magányos kőszikla állt. Arrafelé haladtak. Amikor az egyetlen, fedezékként használható képződményt húszméternyi távolságra megközelítették, Márton Áron hadnagy kérlelhetetlen utasítást adott az irány tartására, maga pedig, hirtelen letért az élről.  A szikla túloldalához szaladt, s onnan nézte embereit. Amikor éppen kiléptek volna a kő védelméből, leakasztotta hátizsákját, s teljes erejéből kidobta a védtelen területre. Puffanása jól hallatszott amint egy apró domborulatra érkezett. A szürkületben nehezen lehetett azonosítani, valószínű embernek nézték, mert a fegyverek ropogni kezdtek. A másik felén az ürmösi fiú ugrott ki elsőnek, s szerencsésen elérte az erdőt. Rögtön követték a többiek. Az utolsó embereknél ismét irányt változtattak a golyók. Ekkor a hadnagy teli tüdőből kiabálva kirohant a szikla mögül. Ugyan azzal a lendülettel visszafordult, elszaladt a fedezék mögött, s kiugorva meg sem állt az első fákig. A megbolygatott ellenség szem elől tévesztve katonáit, a hadnagyot vette össztűz alá.        

 

            A fiú reggel korán ébredt, magára öltötte ruháját, köszöntötte a kalitkába zárt kacagó gerlét, majd elindult. Az ajtónál hirtelen visszafordult, úgy döntött, még öt percet magára szán. Kinyitotta a dobozt, kiinvitálta madarát. Az a küszöbére szökkent, gondosan szétnézett, majd kiröppent. Pontosan kimérve a tenyérnyi kamra adta lehetőségeket, a lehető legnagyobb ívű kör megtétele után a Szalma fejére érkezett. Testét előre billentve helyezkedett, kurta nevetéssel köszöntötte gazdáját. A fiú, fején a madárral, óvatos léptekkel, nehogy egyetlen igaz barátját elijessze, araszolt a kalitkáig. Ott gyöngéden tenyerébe vette, betette a dobozba, magokat szórt neki, vizet öntött az itatóba.

            Évek óta itt lakott, az emeletes ház lépcsője alá kialakított fülkében. Bár már tizenhét éves volt, s Fülei Péter cipész uramnál szolgált legalább nyolc esztendeje, a kezdő inas státusból nem tudott előrébb haladni. Olyan volt, mint apró fészke: nem nőtt. Testben igen, de szelleme valamiért nagyon ragaszkodott a régi dolgokhoz, nem tudta utol érni izmosodó alakját. Most is ugyan olyan kócos szőkeséget viselt fején, mint amikor idekerült. Azóta sem változott neve. Mindenki Szalmának szólította. Nem lehet tudni, valaki egyáltalán emlékezett-e igazi nevére. Talán elfeledték, akár a történetet, amelynek végén egy kilencesztendős szikkadt legényke sok nélkülözés után végre meleg ételhez jut.

            Szalmában három dolog élt erősen: a saját története, a neve és Fülei Péterhez való ragaszkodása. Senkinek, ki szemébe nézett ennek a gyerekembernek, meg nem tért eszében, hogy az együgyű tekintet mögött pontos adatok, a múltból hiánytalanul felidézhető érzések sorakoznak. Tudta, ő, Váci Alpár, nem kellett azoknak az embereknek, akik gondját kellett volna viseljék. Okát is ismerte ennek, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Azon a napon, amikor a cipész magához vette, erős fogadalmat tett, senkire nem fog haragudni, senkinek nem beszél életéről, s amennyire tőle telik megköszöni jótevője cselekedetét. Innen eredt Fülei úr iránti ragaszkodása.

            -Majd jövök, intett gerléjének és kilépett a májusi reggelbe.

 

            A világ, akár az emlékeibe ötlött huszonegynéhány évvel előbbi ojtozi események korában, az ellenségeskedés és gyűlölet tüzében égett. A püspök már régebben eldöntötte, erről fog beszélni a felszentelés után, frissen felkent papjainak. Nem volt kenyere a múltban élés, viszont a romlás oly mértéket öltött a világban, nem lehetett megkerülni a nyilvánvaló állapotokat: az ember saját gonoszságának áldozata lett. Ő, az első világégés alatt, már egyszer átment ezen. Akkor még nem volt az egyház embere. Katona volt, a harcos szemével nézte a világot, s a gyilkos valóságot. Most ugyanúgy, az indulatok nagyon elszabadultak, ötödik éve dúlt a második világégés, visszafordítani az eseményeket nem lehetett. Ám egyvalamit meg lehetett tenni: szót emelni az embertelenség ellen. Tudta, erről kell beszélnie az új pásztoroknak, hiszen felelősségük óriási lesz a zűrzavaros időkben. Egyszersmind a Szent Mihály templom elég nagy ahhoz, hogy az ott elhangzottak kiváltságos fülekbe jussanak.

            Isten tartotta tenyerében akkor is, amikor a kőszikla mögül kiugorva a golyózáporban kikerülték a halálos találatok. A sérülések elviselhetők voltak, emberei kivétel nélkül épen maradtak. Nagy erők mozgatták tollát, ám higgadtan, minden szót mérlegelve fogalmazott. Nem volt kétséges, mondandóját az egyház kikerülhetetlen szerepével fogja nyitni. Ez az intézmény volt az, melynek kötelékéhez tartozott immár huszonnégy éve, ahol kissé megkésve, ám végérvényesen megtalálta élete célját. A felebaráti szeretet következetes vállalója, az emberiség egyetlen nagy családba való tartozásának hirdetője.  Ilyennek látta felekezetét és ennek adott hangot. Mindenki Isten gyermeke és Krisztusban egymás testvére. A nehéz idők az embert próbára teszik. Ezt az egyszerű, alapvető igazságot új, a tudományosság köntösébe öltöztetett veszedelmes eszmék veszik át. És íme, az ember az első adandó alkalommal letért a felebaráti szeretet útjáról, a különböző érdekek hajszolásával lelki vakká tette magát. Bármerre nézzünk, a pusztulás, egymás elveszejtése uralkodik. Ilyen körülmények közt, sokkal inkább, mint békében, a keresztény embernek kötelessége kiállni a felebaráti szeretet hite mellett. Az ellenségeskedés óceánjában, a halál dühödt rohamában, ahol nem csak egyének, vagy családok, hanem egész nemzetek semmisülnek meg; és az emberiség nagy eszméi, amelyek évezredeken íveltek át most lángsírban végzik, akkor ebben a pusztító viharban azt a megfellebbezhetetlen célt kell magunk elé tűznünk, hogy kiállunk az igazság mellett, és embertársainkban –bármilyen nyelven is szólalna meg, vagy bármilyen hitet valljon- testvérünket üdvözöljük.      

            Könnyen megy tolla kinek sorait meggyőződése vezérli, és fejében, lelkében rend uralkodik. Úgy szerette volna a felszentelésre váró kispapokat útjukra bocsátani, hogy nekik ajándékozhasson egy darabot magából. A tapasztalat minden körülmények közt nagy segítség, viszont az embert, bármilyen nehéz, vagy felelős szolgálatba álljon, nem kell időnap előtt megöregíteni. Átadni valamit a tudományból? Nem lehet az összes ismeretek birtokában lenni. Aki arra törekszik, hogy az egészet elsajátítsa, annak az élet úgy is fricskát mutat. Szerencsére, az ember sokkal több annál, sokkal több dolgot létesített, fedezett fel, alkotott meg, mint hogy egyetlen valaki hiánytalanul magáévá tegye. Ismét papírjai fölé hajolt, s leírta, amit a legfontosabbnak tartott fiatal lelkész társaival tudatni.

            Kedves testvéreim, csak egyetlen egy, a legfelemelőbb, egyben megrendítő tulajdonunkat szeretném megemlíteni. Soha ne tévesszétek szem elől, hogy kereszténységünk az igazi emberi értékek megvédésére kötelez. Ezzel nem kellemetlen terhet akarok rátok testálni, hanem a rendkívüli áldozatokkal kivívott értéket akarom veletek őriztetni: az együvé tartozás, testvéri szeretet eszméjét.

 

            Tizenhat lépést számolt a műhelyig.

-Valamikor huszonhárom volt, nézte méltatlankodva hosszúra nyúlt lábát.

            Kizárta a hátsó ajtót, belépett a műhelybe. A beáramló fénysávon egyensúlyozott tovább. Kiemelte a deszkafallal mélyített bejárat mellől a horgos botot, aztán visszament az udvarra. Seprűt, szemeteslapátot csatlakoztatott a gyűjteményhez, majd a kaput kizárta. Kiment a járdára, hullámzó kézmozdulattal üdvözölte az utcát. A kirakatnál gondosan leolvasta a redőnyről a gyártó bélyegét, s mint az év bármely reggelén, elhatározta, egyszer megkeresi ezt a Czágát, hiszen aki ilyen tartós tárgyakat készít, azt érdemes megismerni. A horgot beakasztotta a fülbe, a magasba taszította a kirakat védőjét. Letakarította az üveget, leseperte a járdát. Elkészült reggeli teendőivel. Ráért gondosan felleltározni a cipészüzlet hívogatóját. Oly gondosan méricskélte a pár, alig ötcentis cipőket, mintha először látná. Újból eldöntötte, amikor nagy lesz ilyen formájú lábbelit varrat magának. Az olyan tartós kell legyen, akár télen is viselhesse. Talán azért ragaszkodott ehhez az ötletéhez, mert megijesztette az eléggé szegényes kirakat másik dísze. Egy bumfordi orrú csizmácska volt, amilyent semmiképp nem szeretett volna a lábán látni. Még egyszer ledörgölte az üveget, aztán lehúzta a rolót. Majd nyitáskor jön gazdája, zajos gördítéssel ismét a magasba engedi. Az ő tiszte tudatni az egész utcával, sőt a környékkel, hogy a cipészet nyitott, az ügyfelek rendelkezésére áll ma is. Az ünnepélyes görgetésig még volt egy jó óra. Szalma összeszedte, a helyére vitte felszerelését. Fülei úron kívül egyedül neki volt szabad bejárása, az amúgy semmiféle kincset nem őrző műhelybe. Szalma tökéletesen megbízható ember volt.

            Nyitás után a cipész ott ült a varrógép mellett. Egy szebb éveket megélt cipőre varrt vékony bőrsávot. Szélét gondosan behajtotta a felső rész és talp közé, s azt is rávarrta. Alaposan megnézte a lábbelit. Amikor eldöntötte, hogy ez biztosan kitart még egy, vagy akár két ínséges esztendőt, felállt, átült a munkaasztal mellé. Gumidarabot találtatott a sarokhoz, éles bicsakkal méretre szabta. Szalma már ott állt mellette a ragasztóval. A kaptafára került cipő végül új patkót is kapott. Amíg nézte, gazdája hogyan kalapál, Szalmában egy régóta bizsergő érzés kezdett határozott formát ölteni. Nem merte hangosan kimondani, ám hitte, ezt ő is el tudná végezni. A szikár kis ember, úgy tett, mintha kizárólag az elfoglaltsága érdekelné. Ám miközben balkézzel helyére igazította az apró szegeket, jobbal hirtelen magához húzta segédjét.

            -Tessék fiam, nyomta kezébe a kalapácsot, fejezd be ezt a munkát.

            Milyen különös nap, tűnődött el ebéd után Szalma. Ma történt meg először, hogy igazi feladatot végezzek. És ennek tiszteletére Péter bácsi szabadot adott délutánra.

 

            Szalma jól ismerte a várost. Ha ráért, újból és újból birtokába vette utcáit, tereit. Sok embernek köszönt. Általában válaszoltak, többségük idegenül fogadta. A fiú jól megjegyezte a Fülei műhelyében, a Prezenszki - féle kenyérüzletben –ahová őt is szalasztották, vagy akár a piacon látott emberek arcát. Hídelve lakóit többnyire ismerősként üdvözölte.

Tiszta nadrágban, ingben gyalogolt a Horthy utcán. A Nagykapu hídról néhány kaviccsal megcsiklandozta a Szamos vizét, majd tovább ment. A posta épülete mellett letért jobbra, kedve volt átvágni a Karolina téren. Az apró utcák útvesztőjéből a Fő tér északnyugati sarkánál bukkant elő. Itt, ahol máskor is el szokott időzni egy percet, most valósággal földbe gyökerezett a lába. Csak állt, s bámulta a Szent Mihály templom előtti tömeget, valamint a sok, egyházi öltözetű embert. Amikor magához tért, maga is a templomhoz ment. Nem tudta mire vélje a gyülekezetet. Addig járkált, hegyezte fülét, amíg megértette: itt ma papszentelés lesz. Még azt is megtudta, a gyulafehérvári püspök celebrája az eseményeket. Fogalma sem volt, mi lehet a celebrálás, de bármi legyen, itt marad, s megnézi.

            A bevonulás hosszan tartott, a végével ő is befurakodott. Ma a kíváncsiak szentje munkálkodott, mert jó helyet kapott. Láthatta volna az egész ünnepséget, pillantása mégis többnyire a színes üvegeken, az oltáron, a szószéken, meg a festményeken kalandozott. Már rég megtörtént a jelöltek kiválasztása, elhangzott a homília, az ünnepélyes ígéretletétel. Az áldozópapjelöltek a püspök előtt térdeltek. Innen megpróbálta követni az eseményeket, ám tekintete fölszaladt a mellékhajó mennyezetéről lelógó fonott zsinóron, s ott maradt, a boltívek tanulmányozására. A püspök átadta a kenyeret a paténán és a kelyhet az utolsó felszenteltnek, békecsókjával útjára bocsátotta. Szalma azt hitte, a végére értek. Nagyon mehetnékje támadt, viszont nem akart elszakadni a színes eseményektől sem. Ezért, amikor a püspök ismét szólalásra emelkedett, beletörődően szusszant egy nagyot.    

            Márton Áron a szeretet, megértés gondolatát fejtegette éppen, amikor Szalma elfogta a beszéd fonalát.  

            -Kötelez erre, Tisztelendő Testvéreim, a keresztényi cím, folytatta beszédét a főpap. -Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.

            Most már lekötötte a prédikáció, mert a fiatalok kerültek szóba, majd a jó szándékú emberek tömege.  Szalmát zavarba hozta a népünk becsülete kifejezés, nem tudta mit gondoljon róla. Minden esetre tetszett neki, annál inkább, mert összefonódott a bajba jutott emberek megsegítésének gondolatával. A templomban a hangulat igen illett az ünnepi alkalomhoz, akaratlanul is néma tiltakozássá változott a világban folyó borzalmas események ellen.

            Figyelme ismét lankadt, Szalma gondolatban magához ölelte az egyik festett ablakról az ősz hajú szentet, ki a magasba emel egy koronát, s araszolni kezdett a kijárat felé. Hirtelen nyomasztó lett a légkör, lába önkéntelen vitte. Átfúrta magát a tömegen. Amint kijutott a napfényre elképedve vette tudomásul, hogy a megafonokból ezer és ezer ember hallgatja az egyházmegye legkeletibb határától a nyugatiig összefogó hívek dicséretét. Szalma nem értette, mit vettek tudomásul ezek az emberek mélységes megdöbbenéssel, azonban amint megpróbált utat törni köztük, hirtelen megállt. Az éppen elhangzott keleten betört embertelen szovjetrendszerről már hallott a műhelyben. Fülei úr látogatóinak nagy része megvetően beszélt róla, viszont volt, aki szimpátiával nyilatkozott. A rengeteg ember, a felforrósodó levegő, s a nehéz szavak teljesen összezavarták Szalmát. Tovább már egyáltalán nem figyelt, csak azon igyekezett, mihamarabb épségben hazaérjen. Megijedt attól, amit hallott, a hiányosan értelmezett szöveg azonnali veszedelemként jelent meg elméjében. Amint eljutott a Wesselényi Miklós utcához, szaladni kezdett, s meg sem állt a Református Kórházig.

 

            Néhány nap múlva a műhelyben az utóbbi hetek megszokott képe volt látható. A tulajdonos szorgalmason dolgozott, s hallgatta a két látogatója beszélgetését. Nagy ritkán maga is nyilatkozott.

            -Úgy megváltozott ez a Kolozsvár, dörmögte a kirakatnak fordulva Kémenes.

            -Lassan minden átalakul, hagyta rá Fülei.

            -Nem, úgy értettem, az utóbbi napokban. Mondhatni, hirtelen.

            -Háború van. Valahol úgy van előírva, a romlás minket se kerüljön ki.

            -Öt éve folyik a gyilkolászás, emelte meg magát a székről Szélyes, miért éppen minket hagynának ki?

            -Botrány lett a május tizennyolcadikai papszentelésből, tűnődött tovább Kémenes.

            -Milyen igaza volt Márton Áronnak. Bátor ember! Fülei szavai a megszokottnál sokkal több érzelmet tartalmaztak. Ez feltűnt hallgatóinak is.

            -Bátornak bátor, hagyta rá Kémenes. -Sokba kerülhetett volna neki. Igy megúszta egy kitiltással.

            -Legalább szóvá tette a disznóságokat, érvelt Szélyes. Én például nem láttam Nussbaumot.

            -Krauszékat sem, nézett rá elgondolkodva Kémenes. -Emlékeznek Lövithékre? A sok nő, s egyedül a fiú, Mexikóból jöttek haza. Őket sem látni.

            Fülei letette a kalapácsot a kezéből, igazított egyet kötényén:

            -A téglagyárnál vannak összezsúfolva. Vagy már el is vitték őket.

            -Vajon mi következik még? –aggodalmaskodott Kémenes.

            -Mi következünk, összegzett Szélyes. –A háború, az háború. Így, vagy úgy, kivétel nélkül ráfizetünk. És ha netalán valami csoda folytán megúsznánk, ott a másik, keleti veszedelem.

            -Ugyan! –hitetlenkedett Kémenes.

            -Bizony így van, emelkedett meg mostanig a régi cipők szétbontásával foglalatoskodó Szalma.

            -Ne szólj te ebbe bele fiam, dörmögte Kémenes.

            -Mondd, mit hallottál, biztatta Fülei. –Ott volt a papszentelésen, hordozta tekintetét a két férfi arcán.

            -A püspök bácsi valami szovjet veszedelemről beszélt, ráncolta homlokát Szalma. –És próbálta védeni a zsidókat, legalábbis így értettem.

            -Azoknak kampec, legyintett Kémenes. –Mióta vagy te templombajáró?- váltott hangnemet. -Katolikus vagy?   

            -Református. Olyan szép volt ott. Tudják-e, lelkesedett fel Szalma, legszívesebben oda mentem volna, s megfogtam volna a püspök bácsi kezét. Azt mondta azoknak a fiatal papoknak, hogy legyenek az igazság védői, a szeretet apostolai. Tudják-e, fogta tekintetével magához hallgatóit, ezt úgy mondta, mintha az egész ünneplő tömeget erre biztatná.

            -A polgármester s a miniszter nem volt jelen. Ezért magukra nem vonatkoztatták az elhangzottakat. Kitették a püspök szűrét, persona non grata, kacagott keserűen Kémenes.

 

            Két nap múlva Szalma abban a meglepetésben részesült, hogy reggel, amikor munkához látott volna, a műhely már nyitva állt. Fülei úr a toldalékos asztalka nélküli Singer varrógép előtt ült, és maga elé nézett. A lépések zajára megfordult.

            -Gyere, intett a fiúnak, téged vártalak. –Ülj le, folytatta, jól figyelj arra, amit mondok.

            Szalma leült, tekintetét pótatyjára szegezte.

            -Láthattad, intett Fülei a ház mögé, néhány hete kijavíttattam a kerti lakot. Az volt a tervem, átköltöztetlek oda, légy te is kényelmesen. Sajnos az idő beletenyerelt tervembe. Jól jegyezd meg, amit mondok: bárki bármit kérdez, szerszámokat tartunk ott. Az ember, aki hirtelen el kellett foglalja helyed halálraítélt. Zsidó. Nem tudom, mi fog velünk történni, ám rá gondot kell viselni. Ha róla érdeklődnének, -bár ő nem mutatkozhat, viszont sohasem lehet tudni- akkor az én szentgalagonyfalvi unokatestvérem. Jó református ember. Megértettél Alpár?

            Szalmának nagyon tetszett a nem létező falunév, szinte elnevette magát, aztán a felelősség rátestálása elvette ettől a kedvét.

            -Megértettem.

            És csakugyan megértette. Amióta meghallgatta a templomi beszédet, fejében kezdett összeállni egy kép, amely a legfőbb kérdésekben egyezett a valósággal.

            -Mivel a világtól elzárva kell élnie, vízről és ételről kell gondoskodni. Néha ruháról is. Ne ijedj meg, folytatta a cipész, nem a te feladatod, csak azért mondom el, mert ma vagyok, holnap esetleg nem. Te ügyes fiú vagy, lassan-lassan mindent meg kell tanulnod. Vége a gyerekkornak.

            Az utolsó mondatnál Fülei megemelte a vállát, szigorú tekintetén mintha fátyol suhant volna át. Hangtalan kért elnézést Szalmától.

 

            Évek múltán a cipész újból és újból maga elé idézte a jelenetet. Azon gondolkozott, vajon képzelete játszik vele, esetleg az eltelt idő változtatta meg emlékeit. Óvatosan bánt az ilyenkor önálló cselekedetekre hajlamos múlttal. Igen nagy fegyelemmel elevenítette fel lépésről lépésre június másodika eseményeit. Amikor odáig jutott, hogy a bombák hullása előtt néhány perccel meglátja az üzlet kirakata előtt a püspököt elhaladni, teljes meggyőződéssel hitte, nem fantáziája szüleménye az eset, nem látomás. Most már határozottan emlékezett, hogy a valamiért korán jelentkező Kémenesék is láttak valamit elhaladni a járdán, a mester meg a palást szót ejtette ki száján. Csakhogy rögtön elhessegették a lehetőséget, hirtelen kacagni kezdtek, a furcsa fényviszonyokat és az imént felhangzott légvédelmi szirénák hangját okolva a történtekért. Ő azonban nem teketóriázott egy percig sem. Kilépett az ajtón, maga mögött hagyva a mester ingerült hangját: ”Hová mész te…” Délnek, a főtér irányába szaladt. A járdák megürültek, a Hója felől már hallatszottak a becsapódó bombák. Tovább kereste a püspököt, attól félt valami baja esik, szerette volna fedezékben tudni. Az ijesztő hangok, a meleg, a vakító napfény, a céltalan keresés felbolygatták, már nem tudott helyesen ítélkezni. Valaki másnak kellett gondoskodnia róla. Egy erőteljes kéz megragadta, szótlanul maga után húzta. Légvédelmi pincében tért magához. Aztán az ötvenperces égszakadás véget ért. A félelemtől lemeredt menekültek mozgolódni kezdtek, elindultak a felszín felé. Valami rászakadt a feljáratra. Szerencsések voltak, rövid ideig tartó ásás után megnyílt az út. A napfényen a rettenetes pusztulás fogadta. A cipészműhely jutott eszébe. Megpróbált szaladni, összefüggően tornyosuló romhalmazok akadályozták előrehaladtában.

            Valahogy átvergődött a Református Kórház földdel egyenlővé tett maradványán. Végül elért arra a helyre, ahol két órával előbb Fülei Péter háza és a műhely állt. Vagy legalábbis feltételezte. Az összevissza dobált épületek, falmaradványok, tégla és betonhalmazok teljesen összezavarták azt a képet, amely egészen addig a pillanatig fejében élt a városról. A látványtól valami összeroppant benne, darabjaira tört, ami életének leélt tizenhét esztendejéhez tartozott. Hirtelen úgy érezte, valaki elrabolta múltját, ellopta életét. Ő egy senki egy ismeretlen világban. Bárhogy próbálta féken tartani, egyre inkább elhatalmasodott rajta az idegenség érzete. Ez nem az a település volt, ahol született, ahol jól-rosszul felnevelkedett, de legalább otthonának tudhatott. A romhalmaz a halál szagát árasztotta, s ő már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán Európában van. Életében először találta magát szemtől szembe a halállal. Megtapasztalta annak valóságát, amiről mostanig csak hírből hallott: nyakukon a gyilkos háború.

            Ki tudja mennyit állt ott teljesen megsemmisülve. Aztán lassan lehajolt, s egy téglát arrább tett. A bizakodó mozdulat kétségbeesésbe csapott át. Rögtön megértette, teljesen esélytelen vállalkozás itt rendet rakni. A felismerés a reménytelenség szakadékához taszította. Abban a pillanatban, amikor elnyelte volna a mély, tekintetét felemelte a pusztulásból. Pillantása a kert végi lakra tévedt. Állt, ajtója nyitva, s úgy rémlett, az ablakból Rosenfeld úr integet neki.   

            Nem szabadott meghalni.

 

             

 

 

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap