Arany Sas Díj pályázati mű: Bojtor Iván - Dillherr ezredes lova

Szerkesztő A, cs, 09/06/2012 - 00:06

           

 

 

 

Történet a labanc világból

 

Bremer hadnagy csak intett, nem hangzott el parancsszó, nem harsant kürtjel, a svadron mégis megállt. Néhány lovas kapkodva nemrég kilőtt pisztolyát töltötte újra mások a lószerszámok szíjait igazgatták.
Dillherr ezredes felkaptatott az út menti dombra, és körbe kémlelt. A távolban megpillantotta azt a fekete sávot, amit keresett, a Dunát, de hiába rántotta elő balkezével (a jobbot átvérzett kötés takarta) távcsövét, és fürkészte vele tovább a partot, nem látta a hidat.
– Lovasok jobbról! – kiáltott lentről Bremer.
Az ezredes abba az irányba fordította távcsövét, aztán megnyugodva leengedte:
– Vértesek. Őrjáraton lehetnek. A kurucok nem húznak magukra vértet – felelt határozott hangon a hadnagynak, de magában még hozzátette: – Remélem, nem egy újabb cselvetés.
Az elmúlt nyolc napban négyszer is megkergették csapatát a portyázó kuruc lovasok.
– A mieink. Az a magas vékony Stuben kapitány. Őt ismerem. Biztos elénk küldték ki őket – örvendezett Bremer.
Tovább indultak. Mikor a két csapat összetalálkozott, Dillherr ezredes ráförmedt a kapitányra:
– Hol van a hajóhíd?
– Ezredes úr! Jelentem: lebontották. Elsodorta volna az áradat. Egy naszád várja önöket a parton. Még egy mérföldnyire sincs.
– A hidakkal csak baj van – fordult hátra Dillherr a hadnagyhoz. Látta, hogy Bremennek cinkos mosoly jelent meg a szája sarkában, és talán mondott is volna valamit, de Stuben melléje fordította a lovát és közbevágott:
– Ezredes úr! Kérdezhetek?
Ekkora arcátlanság hallatán Dillherr először csak nyelt egyet, arra gondolt, hogy leteremti a kapitányt, aztán meggondolta magát és bólintott:
– Kérdezzen!
– Meggyógyult a lova, ezredes úr?
Dillherr nem válaszolt, megsarkantyúzta a lovát és a csapat élére állva megindult az úton, de fél füllel azért figyelt, miről is beszélnek mögötte.
 – Ááá! Hát hallottátok? – kérdezte Bremen hadnagy a kapitánytól, miközben felzárkózott melléje.
– Hát persze. Egész Wien erről beszél.
– Az a ló ott maradt a táborban. Kivágták belőle a nyilakat.
– Azt mondják, törökök voltak?
– Voltak ott törökök is, de azok a nyilakkal, kopjákkal harcoló népség, azok tatárok voltak. Krimi tatárok.
– Hogyan kerültek azok ide?
– Zsoldosok, mint az arnótok. Tudod? Rákóczi testőrsége.
– Hogy verekedtek?
– Bátran. Nem sokat törődtek a kartáccsal, csak vágtattak az ágyúink felé. Ismerted, De Villers kapitányt? Azt a franciát?
– Nem. Nem találkoztunk.
– Átszúrták a fejét egy kopjával. Még arra sem volt időnk, hogy eltemessük. Isten nyugosztalja!
Hallgattak.  Csak a lovak patái csattogtak az út csonttá fagyott sarán.
Leértek a folyóhoz. Sűrűsödött a köd, a másik partot már alig lehetett látni. Az ezredes és a hadnagy beszálltak a hajóba, a naszádosok neki feszültek az evezőknek.
Dillherr megkérdezte az egyiket:
– Itt voltak, mikor Heister marsall lovasai átkeltek a Dunán?
– Jelentem… Itt voltunk… – nyögte a naszádos.
– Kész volt a híd?
– Kész… bizony… Kész volt az időre… – lihegte. – Ezredes úr! Hogy… van… a lova?
Bremer hadnagy látta, hogy Dillherr feje elvörösödött, de az csak annyit mondott:
– Jól.
– A híd… az megépült… időre, de a lovasok… az Arzenálnál múlatták… az időt.
Az ezredes Bremerhez fordult:
– Hallotta hadnagy? Mondtam, hogy állt a híd. A lövőszer nem készült el idejében.
– Akárhogy is volt ezredes úr, Heister marsall lekéste a csatát. Majdnem bekerített minket az a gyülevész népség.
– Örülhetünk annak, hogy ilyen gyülevész, fegyelmezetlen népség. Bátrak voltak, vakmerőek. Tudja mi lesz akkor, ha valaki ráncba szedi őket? Tudja hadnagy? Nem? Megmondjam? Akkor, jaj, nekünk! Jaj, mindnyájunknak!
A naszád akkora erővel ütődött a fából ácsolt mólónak, hogy a már kiszálláshoz készülődő Dillherr, aki ösztönösen a sebesült jobb kezével kapaszkodott volna, majdnem belebukott a vízbe.
– Elnézését kérem, ezredes úr! Kevés a jó kormányos. Mind elvitték őket Pozsonyba, meg Komáromba – mentegetőzött a naszádosvajda.
Dillherr csak legyintett egyet a balkezével és kimászott a mólóra.
Besötétedett mire a szállásukra értek. Megfürödtek, ettek, a hadnagy egy felcsert is kerített, aki kitisztította és átkötözte az ezredes karján éktelenkedő sebet.
Elköszöntek egymástól, és szobáik felé indultak, de Dillherr váratlanul Bremer után kiáltott:
– Nem akar maga is kérdezni valamit, hadnagy?
– Nem, ezredes úr. Mit kellene kérdeznem?
– Hát azt, hogy, hogy van a lovam?
A hadnagy elnevette magát:
– Nem, ezredes úr. Nem akarom megkérdezni.
– Szerencséje, mert megfogadtam, hogy azt, aki még egyszer megkérdezi, áristomba csukatom.
A szoba sarkában álló kályhában égett a tűz. A táncoló fények és a meleg az ezredesnek az otthonát juttatták eszébe. De jó is lenne néhány napra hazamenni a családhoz! Feleségének persze nem írta meg, hogy megsebesült. Ne aggódjon feleslegesen! Amúgy is aggódik eleget, hiszen katonafeleség.  
Elnyúlt az ágyon. Fáradt volt. Azt hitte, hogy csak leteszi a fejét a párnára és már alszik is, de az elmúlt hetek eseményeinek képei hirtelen mind előtódultak agyának rejtett zugaiból. De Villers átszúrt feje; annak a fiatal tüzérnek, Hanznak (a családi nevére nem emlékezett) a háta, melyből, mint a sündisznó tüskéi meredeztek ki a nyílvesszők; a roskadozó híd a Morván, melyen még sikerült átvonszolni az ágyukat; a robbantás füstje, azé a felesleges robbantásé (mert mire végig égett a zsinór a hidat már elsodorta a víz).  Félálomban még az járt a fejében, hogyha kapna egy kipróbált dán ezredet, meg tíz ágyút, újra megpróbálná…
Felriadt. Előtte álmában vívott valakivel, de nem tudta felidézni, hogy kivel. Az a másik is császári egyenruhát viselt, és ugyanolyan lovassági karddal harcolt, mint ő. Hiába alkalmazta a jól bevált cseleket, ellenfele minden vágást, minden szúrást kivédett, és újra és újra támadott.
Valaki kopogtatott az ajtón. Megmozdult. A fájdalom belenyilallt sebesült karjába. Felült az ágyon. Érezte, hogy szédül.
– Biztos a sebláz – gondolta.
Ismét kopogtak, majd Bremer hangját hallotta:
– Ezredes úr! Ezredes úr! A táborszernagy úr, kéreti!
– Jöjjön be, hadnagy! Gyújtsa meg a mécsest! – kiáltott ki.
A libegő fényben, fél kézzel kapkodva, kissé esetlenül öltözni kezdett, közben az járt az eszében, hogy most következik az, amitől azóta rettegett, hogy csapatait visszavezette a Morván túlra: a lefokozás. Nem tartotta magát a haditervhez, nem várta be Heister marsall ezredeit, és alig ezerkétszáz emberével, rárontott a rebellisek jakabfalvi táborára. Hiába verte ki őket a faluból, az ágyúdörgésre, Ocskay minden környéken portyázó lovasa ellene sereglett. Igaz, hogy elhajtották a lázadok csordáit, és az ágyukat is megmentették, de akkor is vereség volt, és ezt még saját maga előtt sem merte letagadni. Mindezek ellenére tudta, hogy helyesen döntött, mikor csatát kezdett. Ha tovább várt volna Heisterre, és felfedezik rejtőzködő csapatait, levágták volna mindnyájukat. Így legalább a meglepetés adta előnye megmaradt…
Az utcán egy hintó haladt el mellettük. A fáklya fényénél az ezredes felismerni vélte az egyik Eszterházy grófot.  Régről ismerte a fivéreket. Most az egyik császári tábornok, a másik a rebelliseknél parancsnokol. Ilyenek a magyar urak! Bármerre forduljon is a kocka, a magyarországi birtokok a családnál maradnak. De mi lesz, ha egyszer összetalálkoznak a harcban? Megküzdenek egymással?
Az ezredesnek ettől a gondolattól, hirtelen olyan érzése támadt, hogy tudja kivel vívott álmában: a bátyjával.
– A láztól lehetett. Biztos a láztól - morogta magában.
Míg az előszobában várakoztak azon gondolkodott, hogy vajon mit írhatott Heister marsall az udvari haditanácsnak? Mi állhat a jelentésében? Biztos kimentette magát és őt teszi felelőssé a vállalkozás kudarcáért. És persze neki hisznek majd, mert Heister, marsall, ő pedig csak egy ezredes. Mekkora szégyen lenne a lefokozás? Nem csak neki, hanem a családjának is…
A fogadóterem ajtaja váratlanul kitárult és ők beléptek.
Mikor a táborszernagyot megpillantotta, megnyugodott, mert az, az etikettet súlyosan megszegve, nem viselt parókát. Nem is köszönt nekik, csak sétált előttük fel és alá, marsallbotjával a bal tenyerét csapdosva, majd egyszer csak így szólt:
– Kapnak faanyagot, ácsokat, puskaport, és pénz is. Még erősítést is – aztán el-elgondolkodva folytatta –, De nem annyit, amennyit Heister marsall kért. Kémeink a bányavárosokból jelentették, hogy Rákóczi valamiféle rézzel páncélozott hajókat akar építtetni, és levontatni a Dunára. Ezért minden faanyagot leküldtünk Pozsonyba, hogy új hajókat építsenek belőle. Az Arzenálnál éppen csak annyi maradt, ami egy hídhoz elegendő lesz. És hogy ezt valóban meg is kapják, már össze is készíttettem. Még ma éjszaka induljanak vele a Morvához! Az erősítéstől ne várjanak túl sokat. Szinte csupa újonc mind, ráadásul morvák, lehet, hogy az első puskalövésre szétfutnak, vagy még azt sem várják meg és előtte hazaszöknek. Az a hír járja, hogy titokban már a morva főurak közül is többen Rákóczival levelezgetnek. Megírtam Heisternek, hogy mivel a franciák támadásra készülődnek, minden jól kiképzett, harci tapasztalatokkal rendelkező ezredre Itáliában van szükségünk. Támadjanak minél előbb! Szabadságra, ne is gondoljanak! A rebelliseket ott kell tartaniuk a Felvidéken, nehogy Rákóczinak eszébe jusson átkelni a Dunántúlra, onnan meg levonulni az Adriához, hogy serege egyesüljön a franciákkal.
A táborszernagy hirtelen megállt és Dillherrnek szegezte a kérdést:
– Igaz, hogy Ocskay elesett Jakabfalvánál?
– Hogy meghalt, az még nem biztos. Akik látták, azt mondták őt is, lovát is eltalálta a kartács. Állítólag ömlött belőle a vér.
– Még egy kérdés ezredes – szólt a táborszernagy, miközben Dillherr felkötött kezére pillantott.
– Igen, táborszernagy úr!
– Hogy van a lova?
Báró Dillherr-Altman császári ezredes katonásan válaszolt:
– Köszönöm kérdését táborszernagy úr! Úgy néz ki, meggyógyul.
Már az Arzenál felé tartottak, mikor az ezredes mellett lépkedő Bremer egyszerre csak harsányan felnevetett.– Mi történt hadnagy? Felveri az egész várost – kérdezte meglepődve Dillherr.
– Ezredes úr, jelentem, elképzeltem azt a jelenetet, hogy áristomba vitetteti a táborszernagy urat.
– Tudja, Bremer? Furcsák az emberek. Senki sem kérdezett De Villers kapitányról vagy a többi elesett katonáról, vagy a felkötött kezemről, mindenki csak arról a sebesült lóról. Nem is tudom, hogy megtartsam-e? Lassan már híresebb lesz, mint a trójai faló.
Dillherr ezredes azon az éjszakán még nem tudhatta, hogy két nappal előbb egy a kurucokhoz átszökni készülő katona, mivel másikat nem talált, az ő sebesült lovát kötötte el. Az üldözésére küldött csapat parancsnoka egy strázsamester, később az jelentette, hogy a szökevény az egyik gázlónál átúsztatatott vele a Morván. A folyón túl már nem követték.

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap