Arany Sas Díj pályázati mű: Csernák Árpád - A közkatona

Szerkesztő A, k, 08/28/2012 - 00:08

 
 

 

Menyhárt Boldizsár csak azért nem vett részt az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban, mert még nem született meg. Viszont a 20. század vele kezdődött: 1900 január 1-én 0 óra 1 perckor látta meg a napvilágot Kispesten. Gyermekkoránál nem kívánunk hosszan időzni, csak annyit mondhatunk, hogy bár sohasem tartozott a legjobb tanulók közé, nem volt sem túl magas, sem túl erős, mégis különleges gyereknek tartották. Átlagos felnőtt ésszel megmagyarázhatatlan tetteivel mindig felhívta magára a figyelmet. És ennek egyetlen oka volt: kivételes igazságérzete.
     Ha több tejet kapott a bögréjébe, mint a testvére, addig öntögette, amíg egyforma nem lett. Az osztályban mindig kiállt a gyengébbek, a kövérek, a sérültek, a bármilyen módon vagy bármilyen okból hátrányos helyzetbe került társai mellett. Dolgozatíráskor sohasem puskázott, és ha valakinél ezt észrevette, nem jelentette, hanem egyszerűen elvette és összetépte az érdemtelen előnyökhöz juttató papírlapot. Egyszer, egy mezei futóversenyen észrevette, hogy az egyik fiú levág egy kanyart. Utána eredt és meggátolta abban, hogy tovább fusson. Összeverekedtek. Ezáltal ő is elesett a győzelem és a jobb jegy esélyétől, de ez nem érdekelte. Nem tudta volna elviselni, hogy egy csalót ünnepeljenek győztesként. Kedvenc játékszere a fakard volt, és már egészen kicsi korától kezdve rajongott a lobogókért, címerekért, címeres pajzsokért. Visszatérő álma volt, hogy lovagi tornán vesz részt: talpig páncélban ül almásderes lován, a csődör horkant, hosszú haja lobog a szélben, ő lándzsáját előre szegezve vágtat és kiüti a nyeregből két fegyverrel támadó feketeruhás ellenfelét.
     Ha valaki idősebb korában megkérdezte Menyhárt Boldizsárt, Boldi bácsit, mit utál a világon a legjobban, azt felelte: a vörös színt. Ezek után nehezen érthető, hogy 1919-ben miért harcolt a Magyar Vörös Hadsereg önkéntes postás zászlóaljában. De, aki egy kicsit ismeri az ellentmondásokkal terhelt, idegenek számára érthetetlen magyar történelmet, cseppet sem csodálkozik ezen.
      Menyhárt Boldizsárt 1918 tavaszán besorozzák és kizavarják az olasz frontra, októberben még résztvesz a diadalmas caporettói ütközetben, majd két héttel később hazazavarják és leszerelik. Nem csak őt. Mindenkit. Az összes magyar katonát. Ott áll Magyarország kivérezve, négy év és három hónap harc után, védtelenül, megfosztva hadseregétől. Miért? Mert 1918 november 1-én Károlyi Mihály miniszterelnök, magyar főnemes létére az oroszok nagyhatalmi törekvéseit segítve, saját nemzetével, hazájával szembefordulva, leváltja a nemzeti hősként tisztelt Szurmay Sándor tábornokot, született hadvezért, és kinevezi a jellemtelen, iszákos Linder Béla ezredest, aki még ezen a napon parancsot ad: a magyar csapatok tegyék le a fegyvert! A legyőzött Oroszországgal és Romániával békét köt. Ki érti ezt? Még Arz Artúr vezérezredes, a birodalmi vezérkar főnöke sem értette, aki távbeszélőn kioktatta az újdonsült hadügyminisztert, hogy ilyen parancsot nincs joga kiadni, hát akkor hogyan érthette volna ezt egy a frontról hazatérő, hónapokig oroszlánként küzdő, hazafias érzelmekkel telített 18 éves kispestii postásfiú? Hogyan láthatott volna bele a nagyhatalmak politikai játszmáiba, ahol ördögi módon adják-veszik a kisembereket, a kisnemzeteket.
      Linder Béla tíz napig volt miniszter, aztán eltűnt, jóformán semmit sem tudunk további életéről. Különös emigrációban élt, az összes jugoszláv kormány bizalmát élvezve, a szerb királytól Titóig. Nyolcvanhat éves korában halt meg Belgrádban. Ha ezt a júdási tettet nem követi el, ma azt sem tudnánk, hogy valaha a világon volt. Egy névtelen senki volna. De tíz nap nagy idő. Tíz nap alatt el lehet követni akkora hőstettet, hogy híressé, és akkora gaztettet, hogy hirhedtté váljunk.
     Egy időre próbáljunk megfeledkezni erről a kérész életű hadügy- miniszterről, és térjünk vissza az 1919-es esztendőhöz. Kéttucatnyi kommunista ragadja magához a hatalmat. Közben a Trianon Palotában folyik Magyarország halálos ítéletének a megfogalmazása. Márciusban néhány kommunista, eleinte önkéntes alapon, Vörös Hadsereg néven megpróbálja újraszervezni a feloszlatott magyar hadsereget. Postás és vasutas önkéntes alakulatok jönnek létre, hozzájuk csatlakozik Menyhárt Boldizsár is, aki nem sokat foglalkozott politikával, és főként nem volt jövőbe látó, ő csak azt érezte, hogy bajban van a hazája, és abban a pillanatban nem látott más módot, hogy megvédje.
     A Vyx-jegyzékben foglaltaknak megfelelően az ország területének kétharmadát Antant csapatok vagy általuk a nyakunkra küldött cseh, román, szerb erők szállták meg. Miskolcot, Szikszót, Ongát magyar csapatok híján, a csehek; Tiszalúc, Hernádnémeti, Kemely térségét pedig a románok.
     Ebben a kétségbeejtő helyzetben megindul az „Északi hadjárat”. A „Vörös Hadsereg” néven újraszervezett magyar haderő 1919 május 20-án Emőd térségéből támadást indít Miskolc visszavételére. Május 22-én elfoglalják Felsőzsolcát és Ongát is. A postás zászlóalj délután 5 órára érkezett meg Felsőzsolcára. A zászlóalj parancsnok úgy rendelkezett, hogy az 1. zászlóalj maradjon tartalékban a nagyvendéglőnél, de küldjön ki biztositásnak egy szakaszt Arnótra és a szikszói útra. A 2. század menjen előre Ongára, a 3. század a felsőzsolcai kastélyban helyezkedjen el, de biztosítsa a vasútállomást és Felsőzsolca keleti határát.
     A 2. század este bevonult Ongára. A katonákat házaknál szállásolták el, akik a több napos harc után, a parancsnok utasításai ellenére nem felöltözve, puskával a karjukon tértek nyugovóra, hanem biztonságban érezve magukat, levetkőzve, mint otthon, békeidőben.
     Boldi, hajnal felé arra ébredt, hogy a házigazdája erélyesen rángatja a vállát, és azt kiábalja, hogy Menekülj!, menekülj!, a csehek betörtek a faluba és gyilkolják a magyarokat! Az utca végéről már hallatszott a puskaropogás. Boldi a kapu felé rohant, de egy barna copfos kislány utána szaladt és azt kiabálta: Ne arra, onnan jönnek, inkább a pincébe! A fegyverzaj mellett egyre közelebbről hallatszott a román és cseh nyelvű ordibálás. Beugrott a pincébe. Az udvaron patkódobogás, fegyvercsörgés, hallotta amint a házigazdát faggatják. Valaki bejött a pincébe, lépések, egy lövés, nagyot kong egy üres hordó, káromkodás, aztán távozó lépések… Újra jön a gazda: Menekülj, mert megint jönnek! Gyorsan ki a pincéből, neki a kertnek Felsőzsolca irányába. Átgázol a Bársonyoson, végre kijut a faluból. Jó messze jár, amikor hátra mer nézni. Megdermed: idegen katonák közelednek csatárláncban az út két oldalán. Futásnak ered. Érzi, a távolság nő, de az ereje fogytán. Hol vannak a társai? Géppuska kelepel, golyó süvít a feje mellett. Hasra vágódik, majd több száz méteren át kúszik… Eszébe jut az olasz front. Ott sem volt ennyire szorongatott helyzetben. A lövések ritkulnak. Már látja csapattársai védelmi vonalát Felsőzsolcánál. Csak odáig érjen el! Hirtelen nyilallást érez a jobb lábában, a combja tájékán. Furcsa érzés, fájdalom, melegség önti el. Tapogatja magát. A keze véres. Megsebesültem, villan át az agyán. Futni próbál, de gyilkos fájdalmat érez minden lépésnél. Így, vergődve éri el az övéit. Valaki a domb mögül kúszik érte és magával rántja. Meglőttek, mondja és eszméletét veszti. A miskolci Erzsébet Kórházban tér magához.
     Menyhárt Boldizsár felépülése után hazautazott Kispestre. Tisztán látta, hogy amiért ők harcoltak, véreztek, és sokan hősi halált haltak, bár kilátástalan küzdelem volt, de a haza védelmét szolgálta. Viszont borzadállyal töltötték el a Szamuely Tiborról, Kun Béláról, Csernyről, Lukács Györgyről érkező hírek. Ez utóbbi éppen magyar vöröskatonákat lőtt agyon, sajátkezűleg egy tizedelés során. Szamuely fivérével és csapatával autón és vonaton járta az országot és ártatlan embereket gyilkolt, akasztott, ahol tudott, váratlanul lecsapva rájuk. Ezt vallotta: „A vértől nem kell félni. A vér erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, ami az igazi kommünvilághoz elvezet minket.”
     Aztán, augusztus elsején maga Kun Béla jelentette be: „Megbukott a proletárdiktatúra.” Ő Bécsbe menekült,Szamuely Savanyúkútnál szíven lőtte magát. Tetemét egyetlen környékbeli falu temetője sem akarta befogadni. Végül a helybeli rendőrhatóság egy sűrű akácosban hantoltatta el, de a sírhelyet nem jelölték meg.
     November 16-án a nemzeti hadsereg bevonult Budapestre. Boldi ott volt a Gellért téren és meghallgatta Horthy Miklós beszédét:
     „Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város porba rántotta a Szent Koronát meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte hazájukból. Ezenfelül még mindenünket el is tékozolta… mégis megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szeretni fogja szíve és lelke minden erejével ezt a földet, melyben őseink csontjai porlanak, ha szeretni fogja azt a rögöt, melyet testvéreink arcuk verejtékével művelnek, a Szent Koronát, a kettős keresztet, meg a négy folyót, egyszóval, ha szeretni fogja magyar hazánkat és magyar népünket.”
     Több kormány váltotta egymást, szinte minden héten új miniszterelnök jött, és közben Prónay, Ostenburg-Moravek és Héjjas különítményei járták az országot és gyilkoltak, gyorsított eljárással működő törvényszéki tanácsok, internálások, leszámolások…  Boldi – a maga esgyszerű módján – így összegezte az eseményeket: vörösterror, fehérterror, különítmények, kormányok, pártok, királypuccsok, habsburgok… csak a kisember nincs soha, sehol…
     Egyre gyakrabban jutott eszébe az a barna copfos kislány, Erzsike, aki ott sürgött-forgott édesapja mellett Ongán, amikor a harcok után megpihent, de akkor szinte szólni sem tudott hozzá… Amikor megérkezett véresen, sárosan, szakadt ruhában, a végsőkig elcsigázottan, legszívesebben azonnal aludt volna, akár a földön is… de Erzsike és az édesapja, Soós Károly leszedték róla a rongyokat, lavórban langyos vizet hoztak, megmosakodhatott, tiszta ruhát kapott, megvacsorázott, aztán a tiszta szobába vezették, és ott egy faragott támlájú nagy ágyban, nagy párnák és puha takarók között azonnal elaludt.
     Hajnalban meg már menekülnie kellett…
     De most, ezekben a lázas, vészterhes napokban sokszor megjelent előtte ez a barna arc: a szépséget és a bizalmat jelentette, biztonságot és nyugalmat ígért. Itt Pesten pedig egyre reménytelenebbé vált a helyzet, kiszámíthatatlanná, mintha mindenki mindenkinek az ellensége lett volna, mintha mindenkit megszállt volna az ördög. Nem akarta megvárni azt a pillanatot, amikor őt is lekommunistázzák…
Úgy döntött, meglátogatja hajdani vendéglátóit, és visszautazik Ongára. Kicsit tartott a viszontlátástól, hiszen alig ismerte őket. De – legnagyobb meglepetésére – úgy fogadták, mint egy elveszettnek hitt, rég nem látott családtagot.
     És hamarosan az is lett. Erzsike a valóságban is pontosan olyan volt mint az álmaiban, képzelgéseiben. A 30 kataszteri holdon gazdálkodó Soós család szerény, de szép esküvőt és lakodalmat rendezett a fiataloknak. Erzsike és Boldi megkezdhették közös életüket.
     Menyhárt Boldizsárnak kellett néhány év, mire „beletanult” a paraszti munkába, de apósa jó „mesternek” bizonyult, és a kispesti fiatalember egyre jobban értett a gazdálkodáshoz, a földhöz, a növényekhez és az állatokhoz. És nem csak értett hozzá, hanem szerette is ezt a munkát.
     A Soós család elsősorban búza és kukorica termesztéssel foglalkozott, de a húszas évek végére ez már nem bizonyult sikeres „üzletágnak”. Részben a nagyobb birtokok fölénye miatt, részben a piacra betörő egyre jobb minőségű amerikai búzafajták miatt. A túlkínálat 1929 és 1933 között nagyarányú árcsökkenést eredményezett.
     Boldi javaslatára kezdtek áttérni a takarmányrépa, a burgonya, később pedig a zöldség- és gyümölcstermesztésre. Ezt a folyamatot támogatta a kormánypolitika is facsemeték és magok rendszeres és ingyenes szétosztásával. A 30-as évek elején már a gazdaság területének a felét gyümölcsfák népesítették be: alma, szilva, cseresznye és meggy, de nagy területen termesztettek uborkát, borsót, salátát és retket is.
     A szépen fejlődő gazdaság lehetővé tette, hogy állattenyésztéssel is foglalkozzanak. Elsősorban birkákkal és kecskékkel, de szépen szaporodott a szarvasmarha és lóállomány is.
     …és, persze, jöttek a gyerekek. Két lány. A harmincas évek második felében már ők is segítettek birkanyíráskor, fejéskor; gyümölcsöt szedtek, kapáltak, takarították az istállókat, csutakolták a lovakat… Amire éppen szükség volt, és amit el tudtak végezni a tanulás mellett.
     Híre ment a leleményesen és sokoldalúan működő gazdaságnak, és egyszercsak, 1938 nyarán különös vendég érkezett: egy huszárszázados, Kenéz Géza, lóháton.
     Amikor Boldi megpillantotta a tisztet mokány, almásderes paripáján, zsinóros dolmányban, oldalán szablyával, sarkantyús csizmában, azt hitte látomása van. Talán túlhajszolta magát, vagy napszúrást kapott… Gyermekkori álomképek idéződtek föl benne. Az elmúlt csaknem húsz évben ezek elől menekült. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mire ágyba kerül, ne legyen ereje álmodozni, sem az átélt rémségekkel foglalkozni. Azt hitte végérvényesen sikerült a fegyvert kapára, kaszára cserélni. Csak a családdal, a növényekkel és az állatokkal foglalkozott, és nem is akart mással foglalkozni. Szerette volna elfelejteni a 19-es kudarcot, az ország megcsonkítását, és mindent ami azóta ebben az országban történt… De most váratlan csodálattal, szinte áhitattal nézte azt a lovat és lovasát.
     Menyhárt Boldizsár hamarosan meggyőződhetett róla, hogy a huszártiszt és a lova nem látomás, nem képzelgés, hanem színtiszta valóság. Kenéz Géza leszállt a lóról, és száron vezetve azt, Boldihoz lépett. Bemutatkozott, és elmondta, hogy ő a Nyiregyházán tevékenykedő Hadik András huszárezred tisztje, és azért járja a vidéket, mert jó gazdákat keresnek ú.n. „vállalkozó lovaik” számára. A vállalkozó lovak kiképzett huszárlovak, melyeket a huszáralakulat használatra a környékbeli gazdáknak adna ki. Rendszeresen ellenőriznék állapotukat, és amennyiben azt minden esetben kifogástalannak találnák, a ló öt év elteltével a gazda tulajdonává válna, és mivel a Soós-Menyhárt féle gazdaságnak megyéken átívelő jó híre van, ezért jött ide. Aztán hozzátette: Nagy felelősség ez, hiszen a huszárnak a ló a mindene…
    
Boldi végigvezette a tisztet a gazdaságon, és mindent megmutatott neki. Különös büszkeséget érzett az istállóban, ahol a szebbnél-szebb lovak éppen friss szénát abrakoltak. Amikor Boldi és a százados elbúcsúztak, már tegeződtek, hiszen Kenéz Géza hét évvel fiatalabb volt a gazdánál.
     Ettől a naptól kezdve szoros kapcsolat alakult ki a Soós-Menyhárt féle gazdaság és a Hadik András huszárezred között. Olyan szoros kapcsolat, hogy két évvel később már Menyhárt Boldizsár is a huszárezred tagja volt.
     Hogy miért csak két év múlva? A huszárok, a lovak vonzották, de Boldi – munkája mellett – újra figyelemmel kísérte a történelmi eseményeket, és ezek nyugtalanítóak és zavarosak voltak.
     A II. bécsi döntés következtében aztán Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz. A döntéssel a Keleti-Kárpátok vonala magyar katonai ellenőrzés alá került. Boldi továbbra is elkeserítőnek találta a helyzetet, nem látott tisztán, de egyre inkább úgy érezte, neki is részt kell vállalni ebből a küzdelemből. A német nyomást nehéz volt elviselni, de a szovjetek előretörése is rémisztő volt. Telekiben bízott, nagyra tartotta, és úgy gondolta: éppen azért kell harcba szállnia, mert tragikus helyzetben van ő is és az egész ország.
     Sokat beszélgetett erről Kenéz Gézával, és ő is ezen az állásponton volt: „Magunk között szólva – mondta egyszer – : ki nem állhatom a németeket, de most a vörös veszély a legnagyobb…, és ha azokkal kell szembeszállni, akár az ördöggel is szövetkeznék.” „De miért kell nekünk mindig szövetkeznünk?” – háborgott Boldi. – „Mert különben szétmorzsolnak bennünket” – felelte Géza. Boldi ekkor lépett be a Hadik András huszárezredbe.
      1940 szeptemberében már résztvett a huszárokat és lovaikat erősen igénybevevevő észak-erdélyi és székelyföldi bevonulásban.
      Szeptember 14-én a gyimesi vár tövében állt már őrt a magyar honvéd, a Tanos patak hídján és ezzel újból visszakerült a magyar lobogó egy régi vártára, amelyen ezer éve védte a magyar egész Európát  a barbárság betörései ellen. Lovas bandérium a csángók földjén… Mintha Macbeth birnami erdője kerekedett volna fel: megindultak a hegyekről a nyírfák és a fiatal fenyők, hogy sorfalat álljanak az út két oldalán mindenütt, amerre csak a felszabadító magyar csapatok elhaladtak. Volt falu, ahol még ezzel sem elégedtek meg és a földbeszúrt fácskáknak még a törzsét is felfuttatták  piros-fehér-zöld selyempapírral. Nem volt ház, amelyen ne lobogott volna a nemzetiszínű lobogó, az ablakokban pedig már reggel elő voltak készítve a gyertyák és zászlócskák az esti kivilágításhoz. Nagyon szegény nép a gyimesi szoros csángója, de ezen a napon mindenét kihozta a felszabadító csapatok elé. Érkezésük hírére kisereglett a falu apraja-nagyja, sőt lovas bandériumot küldtek eléjük, apró, mokány hegyi lovakon. Virág borította nemcsak a legényeket, hanem a lovakat is.  Sörényükbe virágot fűztek és virágot fontak a lovak farkába is. Így indultak el Gyimes határából és így haladtak a csángó lovasbandériumtól körülvéve a határ felé.
     Egy sovány, fekete szemű, fekete hajú asszony virágokkal díszített kürtőskalácsot nyújtott föl Boldizsárnak. Az egyik virágcsokorban, gyűrött papírlapon, ákom-bákom betűkkel ez állt: „Egy igaz székely magyar asszonytól, Bartalis Jánosnétól sok sok szeretettel. Éljen a magyar!”

      Boldi, huszárezredével 1941. augusztus 15-én már Nyikolajev városában találta magát. Feladatuk az volt, hogy az Ingul patak mentén tevékenykedő I. lovasdandárbeli alakulatok mögött, keleti irányban történő biztosítás mellett a német 16. páncéloshadosztály 79. gépkocsizó lövészezrede oldalába, illetve hátába került, bekeríteni szándékozott szovjet erőket derítse fel, s egy déli, délnyugati irányú előrenyomulással szórják szét. A felderítő osztagot vezető Kenéz Géza százados ezen a napon életét vesztette. Menyhárt Boldizsár számára olyanok voltak az elkövetkező órák, mint egy lázálom. Szinte magán kívül, könnyeivel küzdve harcolt, mégis pontosan emlékezett mindenre: A huszárezred, Mikecz Kálmán őrnagy vezetésével, a déli óráktól két harccsoportban valamennyi kötelékét harcba vetette. A Nyikolajevbe tartó vasútvonaltól nyugatra eső területen, Mihajlovka, Grejga irányába előretörtünk.  El kellett foglalnunk a vasútvonal 4 kilométerre nyugatra húzódó terepszakaszát, hogy ezzel megakadályozzuk a szovjet csapatok esetleges északkeleti irányba történő kitörését. Nyílt, áttekinthető terepen, állandó ellenséges tüzérségi tűz közepette, lángoló gabonatáblák között, tikkasztó hőségben harcoltunk. Lovasrohamunkra egy német szemtanú, Erich Kern, háború utáni memoárjában így emlékezik: „…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel. Egy magas vasúti töltés mellett ásták be magukat a szovjet katonák. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támadás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. Seydéitz rohamozhatott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket.”
     Menyhárt Boldizsár folyamatosan részt vett a harcokban, egészen a II. világháború végéig. Annak a világháborúnak a végéig, amelyben a lovasság, a huszárság, a legősibb fegyvernem végleg letette a fegyvert. Nem ellenségei, hanem a technika előtt.
     Boldira pedig három év hadifogság várt.

  Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap