Arany Sas Díj pályázati mű: Döbröntei Károly Imre - A platánfák ágai

Szerkesztő A, p, 11/01/2013 - 00:12

 

 

 
 

  

                                                                                    Tiszta forrás  

 

A platán fák ágain már megjelentek az első rügyek, amikor Péter 35 év emigráció után 1991-ben visszatért szülővárosába, melyet el nem hagyott volna soha, ha a körülmények kényszerítő ereje rá nem bírja. Azonban a kommunista világban uralkodó szellem, mely üldözte a tehetséget, az egyéniséget, nem hagyott számára más választást, mint hogy l956 késő őszén rajzmappájával a hóna alatt, a legszükségesebb holmikat rejtő hátizsákkal a hátán, a nyitott határon át nekivágjon az idegen földnek. Ugyanúgy vonattal érkezett, mint ahogy akkor elhagyta az országot.  Azon a hajdan volt  őszön az emberek mint megannyi szőlőszem, fürtökben lógtak a vonat ajtajáról. Gondolatban arra a messzi napra gondolt, mikor épphogy felnőttként félelemmel a szívében, mindent maga mögött hagyva zötykölődött a poros vonaton. Távoli emlékképek villantak fel előtte, ahogy az ember egy dokumentumfilmet néz, látta a képeket, ennek a filmnek azonban most ő volt a főszereplője. Ismeretlen emberek testszagát érezte, kétségbeesett tekinteteket, s a mozdony egykedvű csattogását…

Nemcsak szívében és elméjében vitte magával a hazai tájat, de mintha csak készült volna a hosszú emigrációra, rajzai, rézkarcai és festményei is, melyeket az előző tíz évben készített, kivétel nélkül szülővárosa impozáns házait, történelmi hangulatot árasztó, barokk-kori utcáit, és a környék lenyűgözően szép tájait ábrázolták. Közöttük volt az a főként grafikákból és akvarellekből álló sorozat, melyet a kristálytiszta vizű Tapolca patakról és annak fényes múltat idéző, de már düledező malmairól készített. Később, Zürichben, ahol letelepedett, erre a sorozatra építette első önálló kiállítását. Nem várt sikere megalapozta művészi pályáját. A tárlat közönsége csodálattal szemlélte a vízre hajló fűzfák, az apró, élénk piros termést hozó meggyfák, másutt égbe nyúló jegenyék keretezte, kifogyhatatlan változatosságú malmokat.

A Csillag, a Kishantai, a Csuzi, a Mester, a Tizes  - összesen 29 kisebb-nagyobb – malom éltető energiáját adó bővizű patak, mely a várostól 6 kilométerre, egy vaskos mészkősziget lábánál elterülő karsztforrásból eredt, és 21 kilométer hosszú, kanyargós mederben, 48 méter eséssel a Marcalba folyt, Péter művészetében az idő összefoglalásának szimbóluma lett, vízéből az élet múltja tükröződött, hiszen partján évszázadról évszázadra zajlottak az ember történetei, tovafolyó hullámaiban pedig a jövő rejtőzött.

Új hazájában is a vizek partján kereste az élet értelmét, művészi anyanyelvévé vált a tiszta források, csobogó csermelyek, hömpölygő patakok ábrázolása. Amikor a rajzlapon, vagy a vásznon próbálta megeleveníteni a táját, a tájban a harmonikus, élő egészet összetartó folyókat,  nem egyszer felidéződött benne az Éden, ahogy a Bibliában áll: ”A kövér földet négy ágból együvé futó folyam hűs vize táplálta…” 

Szürkült, mikor a homályosan felsejlő Bakony lejtőinek előterében annyi év után újból megpillantotta szülővárosát. Úgy érezte, haza ért, noha nem várta senki, hisz rokonai már nem éltek, s hajdani barátairól mit sem tudott. Egyenesen a Fő téren álló, szebb idők emlékét őrző,     

jobb sorsra érdemes, de még vedlett falával is impozáns szállóba hajtott. Sötét volt már, ezért vacsora után lefeküdt, de az izgatottság, amit érzett, s ami ugyan nem volt kellemetlen, épp ellenkezőleg, nem hagyta aludni.

 

 Az idő lépcsőjén visszatért gyerekkora egyik csillagfényes nyári estéjébe, és tisztán hallotta a két, házukhoz közeli malom dohogását, a két zúgó vízének robaját. Néhány lépcsőfokkal lejjebb egy idős pár fogadta, akiket sosem látott, de tudta róluk, hogy a dédszülei. Csákvári Lajos a molnár és felesége kint álltak a malom udvarán s elnézték, amint az inasok a kerék előtt felduzzasztott vízből hordták be az ivó- és főzővizet. Korán volt még, de a kocsisok már befogtak a liszttel megrakott kocsik elé, s csilingelés jelezte indulásukat a közeli falvakba…

Jókedvűen ébredt, a jövő ismét várakozással töltötte el. Gyors reggelizés után elindult a régóta vágyott találkozásra a várossal, szülőhelyével. Olyan biztosan ismerte ki magát, mintha nem telt volna el 35 év mióta itt járt. Léptei bizonytalanná csak akkor váltak, amikor emléke szerint elérte a Tapolca patak partját, de patak helyett újépítésű házakra bukkant. Nem tudott ésszerű magyarázatot adni erre a tévedésre, hiszen fejébe kitörölhetetlenül bevésődött a város térképe, s abban a kanyargó kék vonal a lehető legpontosabban rajzolódott ki. Mégis akármerre indult, víznek nyomára sem bukkant, egyre jobban összezavarodott, órák hosszat bolyongott, kimerült, jártányi ereje sem maradt, rosszullét környékezte.

 Végül összeszedte magát, s némi pihenés után, arra az elhatározásra jutott, amit nagy szégyennek érzett ugyan, de elkerülhetetlennek látszott, hogy mint egy turista, aki most jár erre először, megszólít valakit, és tudakozódni fog. Sokan mentek el mellette, akikben nem bízott, akiktől félt, hogy kinevetik. Végül egy idősebb úrhoz fordult. Olyan választ kapott,  amire nem számított, s amitől mintha megbénult volna központi idegrendszere, tehetetlenül, kábultan hallgatta, hogy az l970-es években a patak forrása, bizonytalan okok miatt, egyes feltételezések szerint a bakonyi bányászat megnövekedésével a hegyvidék karsztvize másutt talált magának utat, teljesen elapadt, a meder hamarosan kiszáradt.  A szakvélemények elvetették annak valószínűségét, hogy a forrás újból felszínre tör, ezért a patak medrét mindenütt feltöltötték, helyén házak, utak, ligetek állnak.           

 

 Hirtelen nem látta okát, hogy erre bármit válaszoljon, s hogy tovább időzzön az ismeretlennel, tőle szokatlan udvariatlansággal köszönés nélkül sarkon fordult, visszasietett a szállóba, sebtében becsomagolt, s még aznap este elhagyta a várost, melyet igazságtalan dühében vétkesnek érzett, s most először gyűlölt. Gyűlölte, mert ez emberek szemmel láthatóan közömbösen jártak-keltek, nem érezték, mint ő, elviselhetetlennek a Tapolca fájó emlékét.

Zürichi házában sem talált nyugalmat, tompa szomorúságot érzett, mint akit súlyos gyász ért. Hihetetlennek vélte, hogy egy patak csak úgy a semmibe tűnt, mint valami bús mesében.  Hol volt, hol nem volt. Hogy lazítson a szíve mélyén, feszülő kétségbeesésen, átadta magát az emlékezésnek. Szobája megtelt az emlékek képeivel. A patak tükrén megjelent egy aranysárga sáv, minden csupa fény volt, csupa világos éles vonal, nyugalom és véglegesség, a parton gyerekek játszottak, néhány lány tűnt fel egy pillanatra, a víz zúgott, fodrot vetett, s újabb s újabb képek villantak fel közös múltjukból…

 De eljött a pillanat mikor úgy érezte, hogy a meddő emlékezés nem méltó hozzá, erőt vett magán, ismét hazautazott, s szülővárosának ajándékozta hajdani zürichi tárlatának képeit. A képek valódi szépségét csak itt érthették meg igazán. A közönség nemcsak a képeket fogadta hálásan, de őt is szívébe zárta. Közben az újabb kutatások azt jelezték, van esély arra, hogy az elapadt forrás néhány év múlva ismét felbuzogjon, hisz a karsztvíz szintje emelkedni kezdett.

 A remény, a várakozás, és a szülőföld semmihez sem hasonlítható ízei, lágy ölelése, itthon marasztották. Immár nem is gondolt arra, hogy élete hátralévő éveit másutt élje le. 

 

 

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap