Arany Sas Díj pályázati mű: Erdélyi István - Az élet igenlése Szentlászló település halottas ruhájában

Szerkesztő A, k, 12/17/2013 - 00:06

 
 

            

             

Szeretném, ha szó esne a halál valóságáról, de bennem az élet valósága dolgozik… Mert a háború, - a több esélyes kártyajáték - kitermelheti a győztest, aki mindenki lehet… Az igazságnak pedig? Semmi köze hozzá… Hát nem mindig az élet igazsága a vesztes? Nem mindig a győztesnek van igaza?

Mert mi a morál?

Mi az a csoda, ami nincs? 

Nem költözött senki belém… Megjártam Srebrenicát, Vukovárt, Eszéket és Szarajevót… Ezerszer felkért táncra a halál, aztán mindig ott maradtam árván, petrezselymet árulva az egyedüllét szögletes sarkában, mert, kikre szemet vetett, idő közben mind-mind átmeneteltek egy másik világba…

***

Szentlászló, e horvátországi apró település valójában se több, se kevesebb, mint ezernyi más, jellegtelen, egy templomú, egy járdájú, egy iskolájú falú, a szerte a világon… Van egy vasútállomása, kocsmája nincs, apró presszója igen… Bögrecsárdái elbújnak a kapuk mögött…

***

És máris tévedek…

Írom, nincs kocsmája, pedig van, annak kell nevezni…

A hajtövéig érő, de immár szétlőtt gazdagságból, földet érő szegénységben egy rozzant Gorenjéből veszi elő a sört az infantilisan szoros farmerba bújt beszélgetőpartnerem, és büszke, mert nem ő kér, hanem tőle kérnek… Rongyos valóságát, elfelejtésre ítélt ifjúságát, repeszgránáttal szétlőtt álmait, színes cérnával bogozza össze hajnalonként…

***

És tévedek, már megint tévedek…
Mert mondom, van vasútállomása, pedig nincs, azaz megint tévedek…

Mert van.

Tábla ott a sárgás főfalon…

Nappal szemben, tompa fényben görbén meredeznek a lyukaktól tátongó oldalfalak…

Bezúzott ablakkeretek, végleg elment négyhuszonnégyesek gőze, füstöt okádó illúziója…

Ablaktáblák sehol…

***

Mint a háború, ami oly messzi már, mint szemünktől orrunk…
Közel s távol, elérhetetlenül távol…

***

Szemeiknek azt parancsolják a Szentlászlón élők, ne akarjanak látni már semmit, amit háborúnak neveznek… A szemeiket becsukják, ne lássa senki a büszkeségre kárhoztatott férfiak elrejtett zokogását, ne lássa senki a szülésre – fájdalomra – a család szentségének összetartására termett anyák könnyeit… Özvegyek el nem mondható vágyainak a könnyeit… 

A szemeknek még lehet parancsolni, ne lássák a tegnapot, de a csökönyös orr bizony nem szolgaságra termett, annak nem lehet parancsolni…

Érzi a túlélt testrész még - és mindig már – a halál szagát, a gránátok szagát, a fenyőfákra felrepült katonalábak vérszagát…

A mindent eltakaró szem pedig?

Csak belül hordozhatja a gyász lobogóját…
Nem tudom mi a nevük… Egyiknek se tudom a nevét…

Tegnapelőtt - előtt és mindig csak hajnalban és késő este, inkább éjszaka settenkednek elő az el nem ítélt gyilkosok…

Tegnapelőtt - előtt és mindig csak hajnalhasadáskor és naplemente idején, amikor a paraszt ember a hazatérő tehenek ibrikbe menekítő tejéről álmodik…

Settenkednek félve-rettegve egy suhogó kés izmot tépő valóságától…

Egy jól célzott tégla koponyacsontot, vagy gerincet zúzó ítéletétől…

Félnek és settenkednek, mert nem tudják meg nem történtté tenni, hogy tegnapelőtt-előtt és előtte még abból a szomszéd faluból, - hol most is élnek - aknavetők ezernyi csövét helyezték falaik tövébe és állították irányba, úgy a szomszéd falú, Szentlászló felé…

És lőttek és lőttek és lőttek…

Mondták, üvöltötték alkohol mámorban, bűzösen a halál, a pusztítási vágyvadító szagától, pusztuljon a magyar férgese…

***

Jugoszlávia Néphadserege… Gyásztábornokok, gyászfőtisztek, gyásztisztek, gyász tiszthelyettesek, gyászkatonák… Gyilkos, alattomos halál hordozói, kik nevükben viselték egy összetákolt ország nevét, nyelvét és a népét, amely nevében hitték, mert hinni akarták, joguk van a halál porciózásához…

Az a mundér, maga volt a statáriális Bíróság… A rögtönítélő, a vádlott holttestét gödörbe fektető, a házakat összedöntő…

A háború joga szerint osztott ítéleteik letagadott emlékeivel voltak, lőttek, tettek, gyilkoltak, pusztítottak, mindent – és benne az összetartozás illúzióját összetörve földbe tiportak, aztán elmentek…

***

De akik maradtak, ott, a szomszéd szerb faluban, azok testéhez, mint Nessus ingje, hozzánőtt örökre a ki nem mondott bitófa…

Bezárt kapuk és szürke házaik védőnek hitt falai mögött nem tudják mit szokott csinálni a gyilkos, ha elkerüli őt a pulpitusról kimondott döntés, de álmaikban, bárhogy is hadakoznak, előjön az ítéletbe rejtett el nem menekülés, a szembenézés rettegett félelme, ahogy csak a patkány érezhet, ha elő settenkedik a vályogfalból…

Kidugja előbb fejét, szaglászik, érzi, vagy csak hiszi, e világ megvédi állatait…

***

A Szentlászlói vasútvonal másik oldalán még élnek a szerb gyilkosok…

Átmennek, mert át kell haladniuk naponta azon a Szentlászlón, a lelkifurdalás falván, ahová ontották a halált hat éven át…

Látniuk, szembesülniük kell azzal, mivé lettek a házak, az utak, a díszes előkertek…

Látniuk, mivé lettek a gépek tucatját tároló pajták…

Látniuk a földög tiport ólakat, ahol nem bőg a marha, házak lerombolt hálószobáit, hol egykor még álmokat szült a szerelem…

Látniuk a ki nem tett, mert ki nem tehetett gyászlobogókat…

Harminchat halált… Harminchat halált…

És nem szeretnének félni, mert megtanultak hazudni, blöffölni, mint filléres kártyajátékban a piros hetest…

Nem több… Ennyi az egész… Ulti volt, vesztett ulti…

Az ő falujuk megmaradt, saját halottjaik sem kísérik rémálmaikat.

***

Vesztett a szerb, a szomszéd faluból, igaz, nem mást, mint a Nagy Szerbiába vetett álmát, a Nagy Szerbiát, hol szolga, rab, vagy rabszolga lehet, a horvát, a magyar, a sváb, de egyre megy, ha nem szerb… 

***

És ki nem lépve kerítéseik árnyékából, lecsukott szemeik mögött Szentlászló életre vesztett polgárai Hazug Krisztusokká válva, magukba fojtják az ordítás vágyát…

Beszélnek a megbocsátásról és tudják, önnön maguknak is hazudnak…

És tudják, mit mutat kérges tenyereik bütykös ujjainak tövénél örökre már az életvonaluk… Ki nem mondott tőmondataikkal suttognak – suttognak – suttognak az el nem végzett háborúról…

Suttognak,  - míg meg nem halnak - a Szép Ítéletről…

Mert a Szentlászlói romokon vergődő visszatértek már csak az általuk szépnek mondott ítéletben bíznak, hiszen fiaik, mocsokban, gyászban, porban és embert veszejtő hitben vesztek el…

Szép Ítélet…

Szép, mert benne vergődik, molekuláiban, atomjaiban az elment mennybe gyaloglók minden átka…

Szinte kórosan keresem a mondatot, provokálok, hiszem, ki tudom kegyetlen, vagy együtt érző szavaimmal taposni az elment gyilkoltat hordozó hozzátartozóból, apából, anyából a bosszú igenlésének és vágyának kimondását… De nem… Nem… Nem…

A Szép Ítélet, a Túlélő Szenvedő ajándék talizmánja ott virít mindig a ház előtti úton bicikliző gyilkosok nyakában… Világit a sötétben és szirénázik akkor is a lelkekben, ha süt a nap… Nincs menekülés, mert az árnyékra ítéltetett túlélők nem felejtenek…

***

Botra támaszkodva fogad portáján a Magyarajkú Villanyszerelő…

Tegnap is az volt, még a háború előtt… Ma is az… Tegnap is szerbekkel dolgozott. Ma is…Nem beszél arról, van e biztosíték, ami kicsapódik, ha szemükbe kell néznie, szagukat kell éreznie…

Hiszen mondják a szerbek, ők nem tehetnek semmiről….

Várták a háborúban, várták, hogy az eljövendő békében majd újra szerelhetnek villanyt, együtt, ahogy régen volt…  Dehogyis lőttek ők… Dehogyis álmodoztak ők a Nagy Szerbiáról… Dehogyis tudtak ők arról, hogy udvaraikból lőtték, vették célba a Magyarajkú Villanyszerelőt… 
És a Magyarajkú Villanyszerelő nem kérdezi meg, hogy lehetett az, hogy az udvaraikból küldött szerb szeretetcsokrok Szentlászlóra érve miért robbantak ezernyi repeszt repítve és halált ontva?

***

Nem kérdezi meg a Magyarajkú Villanyszerelő, vajon hogy lehetett ez?

Csak arra gondol, a hat éves elüldözöttsége idején Eszéken élve engedélyt kapott a szerbektől, elkisérhet egy halottat, tanúja lehet Szentlászlón egy hatszáz márkáért kapott temetésen, szétlőtt háza valóságának…

Csak arra gondol, egy szerb kéz által időzített bomba berepítette őt a halottaskocsi alá… Aztán a kórház szagát érezte… Aztán örök sántaságát…

Támaszkodik udvarán a botra és mondja, legalább a lába megmaradt…Csak az a fránya forgó rakoncátlankodik…Ki se meri ejteni, botjára előttem, egy nyomorék támaszkodik…

***

Miért hozzám jött az Apa, elővéve gyűrt öltönyének gyűrt zsebéből a gyűrt fényképet… Miért tőlem kérdezte, nem láttam e a fényképen mosolygó fiatalembert?

Miért reménykedik tíz éve, vak álmokba menekülve az apa, miért hiszi, hogy az „ eltűnt „ - szó, nem e halál szinonímája?

Miért hiszi, hogy él, él még a fia?

Miért tőlem kérdez, miért tőlem várja a halált kimondó utolsó mondatot?

***

Miért csatlakozik a temető csendjét óvatosan felverő kérdésével az anya, apró igazolványképet szorongatva, tudok e valamit „ eltünt „ fiáról?

***

Miért nincs vége a háborúnak azok számára, akik a szétlőtt házuk mögött, kertjük apró szegletében naponta öntözik azt a  virágot, amit a sírra tennének?

És, ha a virág gyökere meghal, a levelek elhervadnak, ültetnek és ültetnek é s ültetnek másikat… Mert legalább elment szeretteikhez, ha már nem is ragaszkodhatnak, legalább sírjuk lehessen mementó… De nem…
Mert Isten megfosztotta őket a fájdalomtól is, hogy gyászolhassanak…

Ítéletük immár örökre a vállukon cipelt holtaknak hada…

***

Drezda, vagy Hirosima… Budapest, vagy Sztálingrád…Guernica, vagy Nagaszaki… Törzsi tagok elpusztúlt milliói ott a tudatlanságunk és álszentségünk vermeiben rejtőzködő fekete afrikában…

Mert messze van, mert messze már…

Nincs ki meséljen a halálról…

***

Barátom sört iszik, én nyakalom huszadszor a Cólát, hátra dölök az apró széken, kicsi a terem… Szemben velem egy nagydarab szakállas, félrészeg… Ki tudja, mióta… Aztán vigyázzba vágja magát, óvatosan, ne dőljön fel a szék, amin dülöngélve ült, és büszkén kimondja, ordítja, tudja meg minden alkoholba menekült ott a kórogyi kocsmában…

Tudja meg mindenki, most az ő asztalánál ül a Spanyol, aki parancsnoka volt a Nemzetközi Brigádban… Még ott, a másik faluban Szentlászlón…

Aztán anekdótáznak, görcsös akarással keresik a mindig mindent kikerülő szavakat, hogy összeálljanak a mondatok…. De a fél alkoholos állapot a kegyes hazugság ruhájába öltöztet mindenkit… Nem tehetnek semmit ellene… A halált elrejtő mondataik helyett a nagydarab szakállas feleleveníti a harcok szünetét, amikor magába tömte a csapat összes halkonzervjét…

Ma csak közös vihogás tárgya a tegnapok embert veszejtő, zabálásba és az azt követő hányásba menekítő félelme…

Ma már csak rongyos ruhába rejtett, megtépázott bőr mögött rejtőzködő, ki nem mondott szó a tegnapok valóságát hordozó rettegés…

És nem beszélnek, csak szavakat raknak egymás mellé…Mert jól nevelt túlélőkről van szó…

***

Kórogyon beszélgettünk… Kórogy az apró horvátországi, ezen belül szlavoniai település, ahol földig rombolták a szerbek a templomot…

Ahol százával haltak meg az ott élő magyarok…

Ahol az utolsó percig védekeztek a betolakodó szerb csetnikekkel szemben…

Kórogy szent mintája és szent példaképe a hazafiságnak…

A hazájukért, a falujukért, a házaikért, a hozzátartozókért szenvedőknek…

És hittem én és hitte Magyarország apraja, nagyja, a politikusok és az apolitikusok, a kormány és annak ellenzéke, íme a hős magyar ajkú falu, amelynek lakóit sajnálni kell, és segíteni, ahol és ahogy csak lehet….

***

De elég a kollektív hazugságból…

Az álszent hazafiságból…

A hazugság tengerén nyílegyenesen száguldó ál-magyarkodásból…

***

Képzeljünk el egy háromszöget…

Egyik csúcsa a magyarlakta Szentlászló, másik a magyarlakta Kórogy, a harmadik a szerbek települése… E három csúcsból egy hazugságé, kettő a valóságé…

A szerbek településén ott tanyázott a Jugoszláv Néphadsereg és annak csetnik bőrbe öltözött gyilkos – segítőik… Ez igaz…

El akarták foglalni Eszéket, ez is igaz… Meg is tették, amire képesek voltak…
Amire képesek voltak?
Hogy nem rombolták földig Kórogyot, de földig rombolták Szentlászlót?

***

Ki mondja ki végre, hogy a Király meztelen? 
Hogy a polgármesterük vezetésével meleg buszokban elhagyták Kórogyot és egészen a Magyarországi Zánkáig menekültek egytől egyig?Ki mondja ki végre, hogy ez az igaz?

Mint ahogy az is, hogy Szentlászló egyetlen lakósa nem menekült el az első puskalövés elött, inkább saját, még meg sem faragott, még nem is létező fejfájára áldozta a tizenhatezer szerb gránátot, de élni akart, megvédve, ahol apái is éltek és nagyapái…

A szentlászlóiak 152 napon át védték településüket, míg a kórogyiak a békésen meleg zánkai gulyásleves mögött - szimpátiát keresve - átkozták a szerb megszállókat…
Aggatták békében magukra a háborús hős mítoszát…

Egyetlen halottja volt a Kórogyiaknak. Szentlászlót - a falujukat védőkön kívül - botswanai és bostoni, szerbiai és magyarországi – kevés híján egytől egyig meghalt – emberek védték…

152 nap… Százötvenkétszer huszonnégy óra… Éjszakák, nyirkos hajnalok, ítélkező csendek és halált hozó sivítások….

Tíz szentlászlói esett embertelen fogságba és nem Kórogyiak… Száznál több szentlászlói sebesült meg súlyosan,de Zánkán a mindent túl élő kórogyiak behúzták a függönyt, ha éppen szemükbe sütött hajnali napfény… Szentlászló és nem Kórogy…

***

Szentlászló, Drezda, Hirosima, Budapest, Sztálingrád, Guadelajara, Nagaszaki…

És törzsi tagok törzsi háborújának milliói ott a tudatlanságunk és álszentségünk vermeiben rejtőzködő fekete Afrikában…

Mert messze van, mert messze már…

De igaz…

Mint, ahogy az is, hogy hazugság virágja nő, a le nem rombolt kórogyi házak mindent túlélő, háborútól, pusztítástól megmenekült kertjeiben…

***

Mert hazugság a földig rombolt kórogyi templom…

Egyszerűen nem igaz…

***

Istenem… Hány éven át hittem, hogy a tévében látott kórogyinak mondott, földig rombolt templomtorony Kórogyon található…

Ki hitte volna, hogy a Magyarországról küldött milliókért cserébe a Szentlászlói templom földig rombolt televíziós felvételét adták közzé kórogyinak felkonferálva…

 És a Kórogyiak hallgattak és tartották közel sem kérges tenyereiket a júdáspénzekért…

 És a hallgatásra kényszerített Szentlászlóiak hallgattak és ma is hallgatnak, mert vereségként élik meg százötvenkét napos ember feletti harcukat…

Vereség számukra minden harcban megölt bajtársuk…

Vereség számukra, hogy ma sem tudják, hol vannak csontjaik…

Vereség számukra, hogy ők igazságtalanul élik túl halottjaikat…

                                                                                          ***

Kórogyon nem ismerik ezt az érzést…

Tartják maguk előtt ma is a tisztára mosott tenyereiket…

                                                                                        ***
Meg aztán baj is van…

Társbérletben sem élhet a Mennyországban Kórogy Szentlászlóval… 
Jó, az igaz, hogy az a fránya háború tönkre zúzta a Szentlászlói focipályát… De miért éppen ott lőttek vissza a szerbekre? Miért nem vonultak ki ők is, átadva a szerbeknek érintetlenül a focipályát?

Hát persze, ha akkor nem gondoltak erre, hát persze, hogy aknáktól szaggatott és gidres – gödrösen alkalmatlan a focira…
- Segítünk mi – mondják a Kórogyiak –segítünk mi a ti focicsapatotoknak, ha már így jártatok, de meccsenként, a pályahasználatért fizessetek kétszáz márkát… Csak nem gondoljátok, hogy ingyen koptathatjátok a kórogyi füvet?
                                                                                       ***
És Szentlászló most igazán nagy bajban van…

A helyi önkormányzatnak kell válaszolni a három alapkérdés közül az egyikre:
-  Legyen e focicsapatunk, de miből legyen saját pályánk a lebombázott helyett?           
-  Elfogadjuk Kórogy ajánlatát, de miből fizessük ki a pályahasználati díjat?
                                                                                      ***
És ami a legnehezebb döntés alapja:
-  A Szentlászlót 152 napon át ostromló szomszéd szerb falu felajánlotta, vívja az ő  pályájukon mérkőzéseit Szentlászló csapata… Az ő pályájukat nem lőtte szét senki, pénzt se kérnek a fűért…
                                                                                      ***
Gondoltam mindezekről megkérdezem a szinte tévésztárrá nőtt kórogyi polgármestert, de mondják,  választás volt a faluban, három részre szakadt a három koncért viaskodó helyi közélet… Új polgármestert is választottak…

A régi – egykor politikai sztár - polgármester a falú kultúrházában éppen a villanyt szerelte….

Büszkén mutatja meg a hatszáz kórogyi ember szupermodern ünnepi étkeztetésére berendezett hypermodern konyhát és az ezüstösen csillogó, Magyarországtól ajándékba kapott gázüstöket, aztán megjegyzi, éppen bérbe adják a kultúrházat és a konyháját, mert esküvő lesz a faluban…

Ennyit a büszkeségről, de azt is elpanaszolja, hogy a mai polgármester, aki legyőzte őt, nem engedi meg azoknak a kórogyiaknak, akik a régire szavaztak, hogy a falu másik oldalán, azaz az új polgármester területén található tóban horgásszanak… - Hát ez tűrhetetlen! - mondja, és visszamegy szerelni a villanyt…

Persze a szerb betolakodókon kívül, járt szívesen várt vendég is a faluban… Hát ne lenne szívesen várt vendég a magyar miniszterelnök? Hát, hogy a fenébe ne?

Értesítették a Szentlászlóiakat, arra jár egy hideg októberi napon a magyar miniszterelnök… dr. Orbán Viktor fogadására annak rendje és módja szerint felkészültek, összedugták fejüket, ki, miről beszéljen, forró teát főztek, pogácsára is összegyűjtötték a lisztet és a szalonnát…

Hiszen először jár ilyen nagy ember a nyolcszáz éves Árpád - kori településen…

                                                                                      ***

Időt mutatott az óra… Aztán túllépett a mutató fél órát, aztán egy egészet, másfelet, aztán kettőt is… A magyar miniszterelnök sehol… Hideg volt, nagyon hideg az Isten szabad egét mutató templom romos falai között…

Tető nem volt, csak hideg és várakozás…Reménykedtek, biztos elakadt valahol, de mégis csak vendégük lehet a várt vendég, a magyar miniszterelnök… 

Meg aztán – talán - azt is meg tudta közben az a helyes és közvetlen Viktor, hogy a  jól szervezett PR. ellenére bizony Szentlászló volt az a település és nem Kórogy, ahol utolsó percig védték a szerbek ellen az emberek 152 napon át településüket…

Talán megtudta a magyar miniszterelnök, hogy egy becstelen munkamegosztás keretében a kórogyiak Zánkán nyitott tenyérrel piárral foglalkoztak, a szentlászlóiak pedig nem értek rá önnön fájdalmuk népszerűsítésére, mert éppen halottjaikat temették, vagy mertek lőni a szerbekre több, mint öt hónapon át…
Talán megtudta már…

                                                                          ***
Késő estébe hajlott az idő…

De a magyar miniszterelnök csak nem jött…

Nem is jöhetett… Amikor a ki tudja miért éppen Kórogyon tartózkodó magyar miniszterelnök helyi vendéglátói meg tudták, innen az útja dr. Orbán Viktornak éppen Szentlászlóra vezet, felrúgva és felrúgatva a protokollt, gyorsan a színpadra varázsoltak egy másfél órás néptáncbemutatót, csak nem teszi meg az éppen erre járó magyar miniszterelnök, hogy nem tekinti meg, milyen magas fokú kulturális életben senyved a kisebbség ott, Horvátországban…

Nem is tette meg, azaz maradt az első padsorban a magyar miniszterelnök….

                                                                        *** 

Lehet, ma sem tudja, mikorra és miért várták őt Szentlászlón?

Mert neki nem lehet lelkifurdalása…

A néptánc előadás után az út úgyis Szentlászlón át vezet Eszék, aztán a magyar főváros felé… Ki sem kerülhette, meg is állt, úgy hat-nyolc perc erejéig…

A magyar miniszterelnököt kísérgető Jakab nevű, horvátországi főmagyar szólt is a helyieknek, összesen tíz percük van, ne zaklassák kényelmetlen mondataikkal a Orbán Viktort… Nem is zaklatták…

A többször kihűlt és többször melegített teát senki nem kóstolta meg…

A hidegben kővé keményedett a pár órával korábban még meleg, friss, hamuban sült pogácsa is…
A magyar miniszterelnök beseperte a köszönetet azért, mert jutott egy kevéske kormánypénz a helyi imaház felépítéséhez és az aktuális Magyar Kormányt dicsérő márványtáblára…

Jött- látott és közel sem győzött… Pedig joggal hihette…

Hitte, mert miért ne hihette volna?

                                                                       ***

Tényleg nem egy kormányfőnek kell valamelyik kisújjából kiszopnia, hogy miért a jóllakott Kórogy nyeli le hányásig zabálva magát a Szentlászlóiak csomagjaiból?
Hogy mit keres egy Kórógyról szóló propaganda filmben Szentlászló földig rombolt temploma?

Hogy miért és ki által agyonhallgatásra ítélt Szentlászló minden élő, eltünt és elhunyt lakója?…

Miért haltak meg Szentlászlón és nem elmenekültek, mint a Kórogyiak?

Egyáltalán miért volt cél és egyben a halál végállomása Szentlászló a bostoni és a botswanai embernek?

És mindez akkor, amikor a kórogyiak írhájukat szedték és melegedtek a jótékony magyar állam békés tábortüzénél…

                                                                       ***

A magyar kormány aprópénzén felépített imaházban talán Isten a válaszadó…

Más nem… De Isten messze…
Fel, soha nem tett illetlen kérdés: Miért bünteti Isten még ma is Szentlászlót?

                                                                        ***

Csak a tiszteletes keresi idézeteiben a sorokat és tudja, kik élnek még, azok számára, itt e Földön, már nem születnek meg a válaszok……

Talán a mennyországban…

                                                                        ***

Ha nem foglalják el helyüket ott is a Kórogyiak….      

 

 

  Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap