Arany Sas Díj pályázati mű: Farcsai Péter - Egyedül a téren

Szerkesztő A, p, 10/26/2012 - 00:05

 

 

 

       Kimerülten rogytam le a kopott padra, ami halk reccsenéssel vette tudomásul, hogy harminchét éve padnak lenni nem kis kihívás. Egyedül voltam a téren, legalábbis úgy éreztem. Ősz volt, de így is izzadságcseppeket kellett letörölnöm a homlokomról, pedig nem sétáltam sokat, csak a pályaudvartól jöttem idáig. Lehajoltam, kipiszkáltam két gyöngykavicsot a cipőtalpam a recéi közül, majd hátradőltem és körbenéztem. Valójában nem voltam egyedül. A téren lézengett egy-két hajléktalan, és a közeli játszótérről is gyerekzsivaj hallatszott. Belenézetem a ritkuló lombkoronák között az őszi napsütésbe és arra gondoltam, hogy újra gyermek szeretnék lenni. Szeretnék újra játszani az utcában! Fapuskát faragni, és éjjelente biciklizni és újra a barátokkal lenni! Egy könnycsepp gördült ki a szememből, amit sietve letöröltem, mert szégyelltem a szomorúságom. Éhes voltam, nagyon éhes, hiszen az elmúlt két napban csak három szelet kenyeret ettem, és kávét sem tudtam inni.

       Néztem a teret körülvevő házakat. Hirtelen emlékek törtek rám. Úgy éreztem, mintha látnám a tér múltját. Úgy éreztem, mintha már jártam volna itt korábban, pedig most vagyok itt először. Valójában azt sem tudtam, hogy miért jöttem ide. Mindenesetre határozottan ide jöttem, mintha konkrét célom lenne. Becsuktam a szemem, és láttam a történelmet. Láttam, ahogy emberek szaladnak át a fiatal fák között, miközben az ablakokból tüzeltek rájuk. Golyók süvítettek el a fülem mellett, szinte éreztem, ahogy légörvényt kavarnak, ahogy elsuhannak fájdalmat és halált hozva annak, akit elérnek. Néhányan, miután eltalálta őket egy-két lövedék holtan zuhantak a földre, mások roncsolt lábbal vonszolták magukat. Néhány méterrel arrébb porfelhő sorozatot vert fel néhány lövedék, amint egy földön fekvő, nyöszörgőt kivégzett egy ismeretlen a második emeleti ablakból. Három vagy négy lövés találhatta el a tehetetlen testet, azok tompán csapódtak be és hallottam, ahogy csont reccsent a férfi mellkasában. Páran átjutottak a biztonságot jelentő nyugati utcákba, ahol már nem érhették el őket a lövészek. Érdekes módon nem éreztem félelmet, pedig ott voltam, de a golyók mégsem értek el, és ezzel tisztában is voltam. Éreztem az arcomban lengedező őszi szelet, amint lőporszagot hozott felém. Hallottam a sebesültek nyögését és a menekülők lépteit, de valahogy minden elnyújtott és lassú volt. Álltam a téren, körülöttem kaszált a halál és azt gondoltam, hogy azért vagyok itt, mert ezt látnom kell. Sem sajnálatot, sem szánalmat nem éreztem, csak éreztem, hogy ez már megtörtént egyszer velem és csak a házak és a tér fái üzennek, és én csak újra átélem. Aztán hirtelen csend lett, mintha mindenhol egyszerre állt volna be a halál. Kinyitottam a szemem, és még látni véltem a sarok mögé behúzódó utolsó menekülőt. Határozottan tudtam, hogy akkor is itt voltam, amikor az előbb látott lövöldözés történt.

       Egy lány jött felém. Idegesen beharapta az ajkát és sietős léptekkel közeledett, miközben zavartan a szemembe nézett. Szép, barna szemei voltak, de a tekintetében szomorúság és félelem látszott. Megállt a pad előtt és rám nézett.

       - Hallottad a lövéseket?
       - A lövéseket? Kérdeztem vissza, mintha nem értettem volna, jól hogy mit mondott.
       - Az előbb! Géppisztollyal lőttek!
       - Ja…, igen hallottam. – honnan tud erről, hiszen csak a képzeletemben történt.
       - Nem láttál egy fiút átszaladni arra? A vőlegényem. Pont olyan volt, mint te.
       - De…, azt hiszem láttam.
       - Mondd már melyik utcába ment be!!! Tudnom kell, hogy mi van vele!
       - Hiszen itt állok előtted!
       De mire ezt kimondtam, a lány eltűnt. Mélységes csend szállt a térre, még a gyerekzsivaj is megszűnt. Hirtelen úgy éreztem, mintha beszűkült volna minden körülöttem. Nem tudtam megkülönböztetni, hogy mi a valóság és mi az álom. Nem tudtam, hogy mindezt csak a képzeletem szülte, vagy valóban átéltem-e. Homályossá vált a valóság és élessé az álom. Villanásszerűen zuhantam vissza a valóságba. Fájdalmas volt a felismerés, hogy visszamentem a múltba, és elmosódott a múlt és jelen határa. A lány sem a jelenben volt, hanem a múltból maradt itt.

       A jelen félelmetesebb volt annál, mint amit az előbb láttam. Félelmetes volt a házakból áradó szomorúság és gyűlölet, ami beleivódott mindenbe a téren. Éreztem a fákon, a villanyoszlopokon és a cipőmből kiperdülő kavicsokon. Átitatott mindent és mindenkit, élőt és élettelent egyaránt. Ott volt a madarak füttyszavában, a lehulló levelek zizzenésében és a játszadozó gyerekek lelkében. Láttam a szomorúságot körülöttük, amit még az anyjuk szeretete sem volt képes elnyomni. Arra gondoltam, hogy szomorúságban fognak felnőni, hiszen minden ezt árasztja ezen a téren. Tiltakozni akartam, és üvölteni. Odamenni közéjük, és elmondani nekik, hogy ne engedjék magukba a szomorúságot, ne engedjék, hogy a gyűlölet irányítsa őket. Oda akartam menni közéjük, hogy újra gyerek lehessek velük! Elindultam, de a játszótér már üres volt. A hintát lassan lengette a szél, és a homokban kis kéznyomok dermedtek mozdulatlanná a hűvös estében. Egy műanyag katona feküdt ott, árván és elhagyottan. Néztem az arcát. Elszánt volt és bátor, de gazdátlan és magányos. Leguggoltam érte, kezembe vettem és jobban megnéztem az arcát. Mintha a lány vőlegénye lett volna, amelyik átfutott a géppisztolytűz elől menekülve a tér túlsó oldalára. Mintha csak én lettem volna, mint akit ott felejtettek a homokozóban egy hűvös őszi délutánon, és akiért soha nem fog eljönni senki.

       Körbenéztem, hátha megpillantom a katona gazdáját, de egyedül voltam a téren, nagyon egyedül. Csak a falak tornyosultak körülöttem komoran, szomorúságot sugározva magukból. Felálltam, leküzdöttem az éhségtől hirtelen beálló szédülést és elindultam a nyugati utcák felé. Lépteim szinte bántóan recsegtek a kavicsokon a nyomasztó csendben. Egy ablak nyílt valahol a hátam mögött, kattant egy zárszerkezet, mire futásnak eredtem.

 

    Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap