Arany Sas Díj pályázati mű: Fehér József - Könyörtelen játék

Szerkesztő A, szo, 09/15/2012 - 00:06

 

 

                                                                   

 

Gyere már, gyere, nyújtsd a kezedet, hallott egy sürgető férfihangot a ponyvás teherautó platójáról Anna; mindjárt indulunk nyugatra, de ő csak állt ott dermedten, és várt. Végül aztán csak felnyújtotta karjait; de addigra már megtelt a ponyva alatti plató emigrálni akaró emberekkel, és neki nem maradt hely. Felberregett a motor és az esős, hideg novemberi éjszakában kifordult a  többiekkel a Bosnyák térről a teherautó egy új világ felé. Ő meg ott maradt a barrikádokkal szabdalt Budapesten, eső verdeste arcát, áztatta haját. Valaki odakiáltott neki: „A forradalomnak már  vége! Dobd el azt a rohadt puskát, és menekülj!” Tompán jutottak el hozzá a szavak, tudata lassan fogta fel az értelmüket. Vége?.. Géppisztolyok távoli kelepelését hallotta, aztán mintha tankból lőttek volna, és csend lett hirtelen. Már csak az eső kopogott a felszaggatott macskaköveken. Szomorúság és a fájdalom ülte meg a lelkét, érezte, hogy elnehezül a válla a jó öreg PPS alatt, amit még a barátai zsákmányoltak egy katonai raktárból a dicsőséges októberi napokban. Mi lesz most…, mi lesz?! – zokogta.  Fülébe csengett az a furcsa felszólító-kijózanító kiáltás: „A forradalomnak vége…, menekülj!” Hazafelé a Rákos-patak mellett vitt el az útja, és a géppisztolyt nehéz szívvel, de bedobta a vízbe. Hallotta a csobbanást és elnézte a körkörös hullámok fekete fodrait a vízen. Aztán állt még egy darabig, majd futásnak eredt. Futott, futott, mint akit saját félelme kerget.

*

Riadtan, nyöszörögve ébredt, és hiába kapálódzott, mintha hínárba akadt volna, karját-lábát fogvatartotta átizzadt testére tapadt pizsama. Semmi baj, szívem, semmi baj, ölelte át két erős karjával mellette fekvő férje, Áron, rosszat álmodtál. Anna még a biztonságot nyújtó férfikar melegében is  remegett, és nem mert visszaaludni: attól félt, hogy folytatódik szörnyű álma. Éppen elég volt neki huszonöt esztendeje végigélni a kihallgatásokat, és még utána is éveken át eltűrni a rendőri zaklatásokat, a hatalom kíméletlenségét. …Mert kíméletlenek tudtak lenni a megtévedtekkel szemben éppúgy, mint forradalmárokkal. Annát azonnal kizárták az egyetemről, nem folytathatta tanulmányait az orvosin. A kizárás egyébként az ország összes egytemére vonatkozott. Egycsapásra szertefoszlott azaz álma, hogy embereket gyógyítson. A hatalom azonban nem érte be ennyivel: anyját tanári állásából, apját pedig a gyárigazgatóiból azonnali hatállyal felmentették gyermekük ellenséges magatartása miatt. Örülhettek a szülei, hogy fonalhordóként dolgozhatnak az egyik kötszövőgyárban.
Anna is dolgozni kényszerült. A történtek ellenére egészségügyi területen helyezkedett el. Három műszakos ápolónő lett a MÁV Kórház sebészetén. Ott ismerkedett meg Áronnal, a mindig vidám beteghordóval, akinek három évi kitartó udvarlás után a felesége lett. Házasságukból két szép kislányuk született: Irma rajztehetsége már az általános iskolában megmutatkozott, most képzőművészeti főiskolára jár; Dalma ügyes versmondó és jó tanuló, tanár szeretne lenni, idén érettségizik a gimiben. Belőle pedig az évek múltával lassan főnővér lett, Áron, a férje, aki él-hal a számítástechnikáért, informatikusként dolgozik egy reklámcégnél; és elmondhatják, végre mindketten jól keresnek.
Anna összességében elégedett az  életével: a lányai szorgalmasak, szeretik őt, a férjénél jobb embert keresve sem találni; megbízható, hűséges társ. Most is öleli, vígasztalja, s ez olyan jó, nyugalmat, biztonságot ad neki. Néha még eljátszik a gondolattal, mi történt volna, ha akkor nem bénázza el, és felfér arra a kivilágítatlan teherautóra, amiről az előbb álmodott. Vajon hol lenne most? New Yorkban?.. Bostonban?.. Torontóban?.. Kórházat vezetne? …vagy kutatóintézetet? Egyetemen tanítana?.. 
Áron karjaiban elhessegeti magától a „ Mi történt volna, ha?..” gondolatot, és megpróbál visszaaludni, de nem tud. Azon kapja magát, hogy erőteljes emlékképek villannak elő álmához kötődve a múltból.

*

Az egyetemi könyvtár ablakán betűz a délutáni verőfény, Anna az egyik olvasóasztalnál a másnapi anatómia szigorlatára készül. A barátja, Péter izgatottan megböködi vállát. Gyere Ann, gyere (így angolosan szólítja mindig), nagy dolgok vannak készülőben. Tanulnom kell, hagyjál, mondja, fel sem tekintve az előtte fekvő vaskos, nyitott kötetből. A fiú csontos kéze hirtelen összecsukja a könyvet, és a hóna alá dugja, Anna mérgesen felnéz rá, de Péter elneveti magát, és ahogy szokta, ujjaival fekete göndör fürtjei közé túr. Nem lesz semmiféle vizsga, mondja vigyorogva, képzeld, megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság. Miíí, néz fel értetlenül Péterre, és arcából elsimítja egyenesszálú, hosszú barna haját, ezt most komolyan mondod? Hazudtam én neked valaha is, öleli magához Annát. Gyere velem, ragadja meg a lány kezét, már mindenki ott van.
Az aulában egy tűt sem lehetne leejteni, annyian vannak. Ma történelmet alkotunk, kiáltja magasba emelve öklét a diákbizottság elnöke, összeírjuk a követeléseinket és átadjuk a rektornak.
„Ruszkik haza, ruszkik haza”, kiabálja egy bajuszos srác, és többen kántálva csatlakoznak hozzá. Egy nyúlánk, hosszú hajú, szőke lány lép a mikrofonhoz, és elszavalja a Nemzeti dalt. A refrént kórusként ismétli vele a tömeg: „Esküszünk,/Esküszünk, hogy rabok tovább/ Nem leszünk!” Annának akkor az jutott eszébe, 1848-ban is így indult a forradalom, és emlékeiben most is gyengéden odabújik Péterhez.
Anna nem volt igazi forradalmár, ezt el is mondta a kihallgatások alkalmával: hagyta, hogy magával sodorják az események. Ne hazudjon nekünk, ordította a kihallgatást végző, kék egyenruhás női tiszt, és arcul csapta. Az ütéstől kirepedt a szája, és a fájdalomtól kibuggyantak szeméből a könnyek. Még meri tagadni, üvöltött rá az egyenruhás, és fényképeket tett elébe az asztalra. A képeken fiúk és lányok járőröztek géppisztollyal a nyakukban az egyetem körül, de Anna egyiken sem volt rajta.
Hol vannak a többiek, ordította az asztalt verve; külföldre mentek, vágta dacosan a a tiszt eltorzult arcába, és tenyerét vérző, feldagadt ajkára szorította. …És maga, maga miért nem ment velük, mordult rá; nem tudom, vonta meg a vállát Anna. Máig sem tudja megmagyarázni magának, miért nem szállt fel akkor a teherautóra, pedig úgy indult el otthonról, hogy ő is elhagyja az országot. A lelke legmélyén valami megakadályozta benne.
…Vagy annyira gyáva volt, gúnyolódott vele a kihallgatója, hogy ebben már nem akart sorsközösséget vállalni? Anna minden erejét összeszedve a tiszt gyűlölettel teli, szürke szemeibe nézett, és nagy lelki nyugalommal azt mondta: én úgy gondolom, nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy itthon maradjunk! Ez meglepte a tisztet, és egy pillanatra elgondolkodott: lehet, hogy ebben önnek igaza van, és intett az őröknek, hogy elvezethetik.
Udvarlásuk idején arról is beszámolt Áronnak (lehet, hogy korai volt,  de annyira őszinte akart lenni), az egyik járőrözés alkalmával nagyon kifáztak, utána konyakot ittak valahol Péterrel, és akkoriban olyan, de olyan szerelmes volt bele, hogy felment a fiú lakására, és kis könyörgés után ágyba bújt vele. Áron akkor annyit kérdezett tőle, hogy melyikükkel volt jobb, vele vagy Péterrel?
Ti, férfiak, fakadt ki mérgesen Anna, még a szerelemben is versenyeznétek egymással? Értsd már meg: annak vége, elmúlt, nézett mélyen a szemébe; Péter külföldön él, én meg itt vagyok veled, és szeretlek! Hidd el: veled szeretném leélni az életemet! Látom, nem hiszel nekem. …De tudod, mit, javasolta,  pihentessünk egy kicsit, és adjunk elég időt egymásnak újragondolni a kapcsolatunkat. Áron azonban egy hétnél nem bírta tovább, hatalmas virágcsokorral állított be Annához, és esedezve megkérte a kezét.
Jobban vagy már, kérdezte most Áron, és maga felé fordította, majd megsimította asszonya álomgyötört arcát. Amikor így szeretsz, ilyen gyengéden, nevetett fel Anna, füle mögé simítva rövidre vágott haját,  úgy érzem, történhet velünk bármi, nem érhet bennünket baj, bánat, és perzselő csókokat lehelt férje ajkaira. Szenvedéllyel tört fel belőle a vágy, hogy megajándékozza Áront testével, szerelmével. Kí-ván-lak, suttogta fülébe, s a férje válaszul gyorsan kigombolta rajta a pizsamát; forró csókok és simítások következtek, ösztönösen egymásra fonódott a testük: hevesen, majd hosszan és finoman szeretkeztek. Egy halk sikoly és egy tompa kiáltás hangzott, amit örömteli csókok követtek; végül izzadtan-ernyedten pihentek meg egymás karjaiban. Nyugalom és béke áradt szét a testükben.

*

Már majdnem elaludt Anna, amikor halk férfisírásra eszmélt. Eleinte azt hitte, álmodik; aztán belehasított a felismerés (mivel kettőjükön kívül más aligha lehet a szobában): csakis Áron sírdogálhat. Azonnal felült az ágyban, és magához szorította: mi a baj szerelmem, kérdezte, és mintegy kisgyermeknek, finoman megsimogatta az arcát, aki ilyen nagy szeretettől egyenesen zokogni kezdett.
Nézz rám, rázta meg férjének a vállát, mondd, mi a baj! Nagy bűnt követtem el ellened, nyöszörögte Áron, és bánt a lelkiismeret. Te, ellenem, kerekedett nagyra Anna mélybarna szeme; amikor rajtad kívül nincs jobb ember ezen a világon?
Én egy utolsó gazember vagyok, tört fel Áronból a sóhaj, és széles kézfejével letörölte könnyeit; meg sem érdemlem, hogy veled éljek. Erre most döbbentem rá igazán, ahogy elnéztelek téged. Lehet, hogy még mindig hallgatnék, de már nem bírom tovább; el kell mondanom, különben belepusztulok. Mondd már, mit tettél, kérlelte Anna, becsaptál…, megcsaltál…, elárultál?..
Azt hiszem, mindegyiket elkövettem, hajtotta le elnehezült fejét bűnbánón Áron, s a hangja tele volt fájdalommal. Nem sokkal Dalma születése után történt, kezdte mondani; aznap, amikor meg akartuk venni neked az új biciklit. Már éppen befejeztem a műszakot, és haza készülődtem; szóltak, hogy hívat a főorvos. Arra gondoltam: hátha megkapjuk a lakást, amire oly régóta várunk. De csalódnom kellett, egy elvtárs várt rám az elhárítástól. Tímár főorvos akkor mutatta be nekem Bogáncs főhadnagyot. Anna elsápadt, ezek szerint téged is felkeresett; …hát nem lesz már nyugtunk tőle soha?
Nemcsak, hogy felkeresett, de az informátorává is képzett, sóhajtozott Áron; tájékoztatnom kellett őt eseményekről, elhangzott beszélgetésekről, buktak ki száján a szavak. …Kiről gyűjtöttél adtokat, ki volt az a személy, kérdezte fejét csóválva Anna. A férje tenyerébe temette arcát  és úgy zokogott. Anna először nem értette Áron viselkedését, majd lassacskán, mint amikor felszáll a köd a tájról, kitisztult az elméje, és megdöbbenve kérdezte: nem tán rólam?.. A férje nem szólt, csak megadóan lehajtotta a fejét.
…Az Istenedet, kiáltotta Anna, és fölkelt az ágyból, kiült a fotelba. Miért nem mondtad el ezt akkor nekem, miért kellett eddig várnod vele? Összefogtunk volna, ahogyan mindig is tettük!  Közös erővel szembeszálltunk volna Bogánccsal… vagy a kisstílű, fortélyos hatalommal, ami szembefordítja egymással az embereket. …Vagy nem bíztál bennem; nem bíztál eléggé? Egyáltalán mivel vett rá; mivel tudott rávenni, hogy ellenem kémkedj?  Nézz rám, és válaszolj, ha hozzád beszélek! De Áron meg sem szólalt, szemét lesütve kiült a másik fotelba; tudja ő, hogyne tudná, hogy gyalázatos és megbocsáthatatlan, amit Anna ellen vétett; égette lelkét a bűn és a szégyen.
Aztán csak megeredtek ajkán a szavak, és töredelmesen elmondott mindent, amire csak a  felesége kíváncsi volt. A főhadnagy elébem tette Péter leveleit, amiket megérkezése óta neked írt Denverből, ahol letelepedett. Azt mondta Bogáncs, tudomásuk van arról, hogy Pétert beszervezték az amerikaiak, és te neki kémkedsz. A nőszövetség helyi egyesülete, ahol szervezőtitkár vagy, az a kémtevékenységed fedőszervezete, azért nem lepleztek még le, mert rajtad keresztül félrevezető információkat juttathatnak el külföldre hazánkról. Az én feladatom az, hogy folyamatosan ellenőrízzelek téged, merre jársz, mit csinálsz, kikkel tartod a kapcsolatot. Nem volt szabad senkinek sem beszélni erről, mert akkor téged és engem is hazárulásért bebörtönöztek volna.

*

Úristen, üvöltött fel Anna, … és te mindezt elhitted neki?! Elhitted rólam, hogy képes lennék rá? Képes lennék kémkedni?  …Ilyennek ismersz engem? Áron…, Áron…, ez iszonyat! Miért nem engem kérdeztél meg, miért nem?
Annyira hihetőnek hangzott az egész, ahogy előadták, magyarázta Áron, és mindent a te ötvenhatos múltaddal hoztak összefüggésbe. Nem akartam elhinni, de mutattak néhány olyan fényképet, amin jól látható, hogy  Péterrel itthon ( mikor haza látogatott) titokban találkoztál. Az egyiket Győrben, a másikat Sopronban, a harmadikat Pécsett készítették, ahová kirándulni mentetek a nőszövetséggel.
Ez őrület, kiáltotta Anna és két kezével a fejéhez kapott; én utoljára ötvenhat novemberében láttam Pétert, azóta nem találkoztam vele. Levelet nekem is mutatott tőle Bogáncs, és arra akart rábeszélni, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot, és bírjam rá titkos információk megszerzésére, de én nemet mondtam neki. Erre téged rábírt, rávett, hogy engem figyelj, fondorlatos módon ellenőrízhessék minden lépésemet. Azokat a fényképeket, amiket neked mutattak; azok nem lehetenek igaziak, valahogy összemontírozhatták őket, hogy téged tőrbecsaljanak.  Megesküszöm mindenre, ami szent neked, hogy soha meg nem csaltalak, és Péterrel nem találkoztam, és semmilyen módon nem tartom vele a kapcsolatot. 
Bocsáss meg, bocsáss meg, térdelt le elébe Áron; tudhattam volna, hogy körmönfont hazugság ez az egész…, de annyira igaznak tűnt minden…, minden, amit rólad állítottak. …Mondd, mi lesz most velünk, emelte Annára könnyes tekintetét, újrakezdhetjük-e még az életünket, amit mások bemocskoltak, megcsúfoltak, és elraboltak tőlünk?

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap