Arany Sas Díj pályázati mű: Fekete László - Tatárjárás

Szerkesztő A, k, 09/25/2012 - 00:07

 

 
   

  

A sápadt hold fénye megcsillant a vágtató paripák patái nyomán támadt gödrökben összegyűlő víz felszínén.
A fáradt állatok fújtattak a didergő csillagfényben, nehezen bírták a sár és a fagy elegyét legyőzni. Minduntalan beleragadtak a süppedős talajba, lábaikat megfeszítve tudtak csak esés nélkül tovább lépni.
Az útszéli fák holt gallyai himbálózva nyújtózkodtak az ég felé. Recsegő ágaik nyikorogtak, mint egy akasztott ember a kötélen.
A lovasok ijedten kapták a fejüket a hang felé. A félelmes fényben egy pillanatra látták is ott lógni a halottat. Sarkaikat mélyebben fúrták hátasaik oldalába, még őrültebb tempóra kényszerítve a kimerülő lovakat.
Gyilkos pillantás érződött a tarkójukon. Nyakukat behúzták a prémes kaftán alá és óvatosan pillantottak ismét az utat övező bozótos felé.
Az egyik fa tetején megvillant egy sárga szempár. Egyenesen rájuk nézett.
- Huhú! - ordította el magát a halálmadár és szárnyait kitárva elrepült a lovasok felett a túloldalt látott zsákmány felé.
A rettenthetetlen harcosok ráhasaltak lovaik nyakára, attól félve, hogy rájuk veti magát a kuvik. Tekintetükkel követték a bagoly útját. Akkor látták meg pontosan a fejük felett az örökké fényes csillagokból kirakott Hadak Útját. Olyan alacsonyan húzódott, hogy nem mertek felegyenesedni a nyeregből, nehogy beleverjék a fejüket. Vége pedig bizonyosan érintette a síri feketeségbe nyújtózkodó rónát. Leért a földre az égből, hogy sok nemzedékkel korábban elesett hunok lejöhessenek rajta.
Ma is visszatért az a hírhedt Csaba…
Messze előttük tüzek égtek. Melegüket és biztonságukat ily’ távolról is érezték. Valamivel nyugodtabban ültek a nyeregben, de lassítani nem mertek. Itt még nem volt biztonságos.
- Állj! Kik vagytok? - végre egy otthoni szó eben a kegyetlen éjszakban!
A lovasok megálltak és keresni kezdték a kérdezőt. Valahol a bozótban lehetett, de nyomát se látták.
- Sejbán kán vagyok, a déli tömény vezére! A nagy Batu kán fivére! - dörrent az élen lovagló hangja. - Mutasd magad!
Recsegtek a gallyak és előtört a susnyásból egy nyakig prémbe öltözött ember. Kezében felajzott íjat tartott. Fáklyája, tüze nem volt. Süvegje csúcsán megült a holdfénye.
- Batu kán ordájába tartunk! Merre van? - faggatta a strázsát Sejbán.
- Amarra! - intette a távolabbi tüzek felé, megvárta, amíg az urak elvágtatnak, aztán visszakuporodott a rejtekébe.
Hatalmas sátra volt a nagy Batunak! Csúcsából lágyan kígyózott elő a szürke füst. Nemezborítását arany- és ezüsthímzés díszítette. Tartóoszlopain drágakövek sorakoztak. Körülötte pedig őrtüzek tucatjai égtek, mellettük pedig fegyveresek kuporogtak a hidegben. A távolban sátrak sorakoztak, melyek mélyén alszik az egész főtömény.
Sejbán félre dobta a bejáratot borító medvebőrt és belépett a kellemesen meleg sátorba.
Szemben vele, aranyozott párnán ült a nagy Batu. Két oldalán a vezérek foglaltak helyet, rangjuknak megfelelően. A sátor oldalain szőttesek és állatbőrök feszültek. Középen barátságosan ropogott a tűz.
Batu rászegezte szúrós tekintetét.
- Késtél - vágott a kán hangja és a vele szemben lévő helyre intett.
- Nagy ez az ország és nagy… - próbált mentegetőzni. A rangja lehetővé tette. Ő volt a Nagy Batu kán testvére. Messziről kellett idevágtatnia, a magas hegyek közül és nem mertek éjszaka haladni a nagy pusztán, csak a káni szállás közelében. Pedig napokkal korábbra hívták össze a tanácsot. A többi vezér biztos időben ért ide.
Sejbán letelepedett Batuval szemben egy kényelmes párnára, kezét és lábát a tűz közelébe tette, hogy felmelegedjen az éjszakai vágta után.
Batu egy fejintésére egy rabszolganő bort töltött egy arany ivókürtbe és átnyújtotta Sejbánnak. Elvette a kínált italt és végigtekintett a vezérek során. Komoran bámultak maguk elé, néhányan a bor mélyére tekintettek.
Vajon ők is ilyen rossz hírekkel érkeztek a káni tanácsra? - gondolta Sejbán és ivott egy kortyot az ízletes borból, amit nem messze a Sajótól zsákmányoltak.
- Mi hír a hadakról? - kérdezte Batu Sejbántól. A többi vezér reményteli pillantása szegeződött rá.
- Zúgolódnak - ismerte be az igazat. Lemondó sóhaj követte a hangját, de nem ő adta ki. A vezérektől jött. - Félnek.
- Mitől? - zengett Batu hangja és egyszerre túl szűk lett a tágas sátor. A vezérek nyakukat behúzva kuporogtak. - Tavaly rügyfakadáskor áttörtük a torlaszokat! Szétvertük a magori Béla seregét a Sajónak mondott folyó mellett! Miénk az országa! Ő gyáva nyúlként elfutott és behúzódott egy sötét üregbe! Ránk hagyta a földjét!
- Nagyuram… - kezdett nehezen beszélni Sejbán. Ellent mondani a kánnak még tőle is merészség volt, főleg így, a vezérek előtt. - Jogosan féltünk idejönni. A magorik híre nem véletlenül él még a pusztában. Nagy harcosok ők! Azt hittük, hogy őseik megtagadásával gyengültek, de új Istenük is oltalmazza őket…
- Azokat nem oltalmazta, akiket a keselyűk faltak fel a Sajó mellett! - zúdult újra rá Batunak rettenetes haragja.
- Mi is sok harcost veszítettünk ott - szólalt meg Sejbán, amikor Batu elhallgatott. - Kálmán a testőrséged tagjait is megritkította, még a hidat védték. Másnap pedig nehezen tudtuk áttörni a megritkult védelmüket. Hiába menekültek el sokan, erősen tartották magukat…
- A magori sereget levágtuk ott! Nincs kitől félnünk! - a kán haragja csendesült. - Akik elfutottak, nem mernek ellenállni nekünk!
- A magori sereg sokkal nagyobb volt… - Sejbán parancsolóan nézett a többi vezérre. Nekik is tudniuk kell erről. Szúrós pillantása végül szólásra bírta az egyiket:
- Egy napnyugati vitéz mondta, mielőtt kitéptük volna a nyelvét, hogy sokan nem szerették Bélát, ezért el se indultak a haddal.
- Sokan pedig - vette át a szót egy másik vezér - nem értek oda időben…
- Egy ilyen csapat vágta le a király után küldött harcosainkat - vágott a mondandójába Sejbán.
- Árulóktól és gyáváktól féltek annyira? - gúnyolódott rajtuk a kán. Megvető vigyorát a három felszólalónak szánta. A többiek hálát rebegtek, amiért nem szólaltak meg és nem vívták ki a kán ellenszenvét. - Ők nem jelentenek fenyegetést ránk nézve! Éhes farkasokként járják az erdőket és vonyítanak esténként.
- Falkákba verődtek ezek a farkasok - a megvetés a többiekre hatott, de ő nem hagyhatta magát. - Nappal elrejtőznek, nyomukat se látni éjjel viszont… lecsapnak a portyáinkra. Lombhulláskor még csak leölték az éjszakára megpihent harcosokat. Ma már a fejüket karóra tűzik ki az utak mentén. Száznál kisebb csapatban nem mernek megpihenni éjszakára a harcosaink. Tüzet nem mernek gyújtani…
- A farkasokat leszokás vadászni! Kiűzzük őket a nádasokból és sűrűkből, aztán leöljük mindet! - vetette ellen Batu. - Csak megfelelő vadászokat kell megbízni! - gúnyos mosolyát megtartva mérte végig a vezéreit. Értették mindannyian a célzást.
- Próbáltuk! - szólalt fel az egyik, a hatalmát és életét féltve. - Nappal nyomukat se látni, éjjel viszont mindig ott teremnek ahol kevesen vagyunk! Hiába kutatjuk fel az erdőket, még csak patanyomot se látni!
- Rebesgetik… - egy pillanatra megállt Sejbán. Nem tudta, hogy folytassa-e a rémhírt, amit a hallgatag nép terjeszt. - Hogy ezek nem emberek…
- Hát akkor kik lennének?
- A hegyi népek mesélik, hogy… van egy királyuk…
- Hát nem Béla az, aki elfutott? - vágott közbe türelmetlenül Batu. Sejbán nemet intett a fejével.
- Ez a király régen járt itt a földön, hunok királya volt… - egy megvadult szellő félredobta a medvebőrt és jégpengeként hasított bele a sátorba. A lángokat megdobta és a füstöt ölébe kapva kisüvített a sátortetőn. A vezérek megrettenve kapták a fejüket Sejbánra. Még Batu szeme is elkerekedett. Regéikben élnek még a félelmetes hunok, akik két legendás birodalmat igáztak le.
- Azt suttogják ezek a népek, hogy ha veszedelem éri őket, akkor levágtat az égből Csaba király a roppant seregével és nem kegyelmez annak, aki a népét sanyargatja. A Hadak útján járnak, ami csillagokból van kikövezve és felettünk húzódik, minden éjjel.
A tűz pattogása hallatszott csak a sátorban. Lélegzetüket visszafojtva figyelték Sejbán minden egyes szavát.
- Badarság - rebegte közbe az egyik vezér, aki igyekezett a kán bizalmát elnyerni. A biztonság kedvéért azonban a szemét körbeforgatta a sátorban, nehogy ott álljon az egyik hun harcos. - A babonás hadinépet próbálják ijeszteni ezzel! Ezek csak haramiák, akik az erdőkben gyülekeznek! Mi elfogtunk egyet!
Megkönnyebbült sóhaj tört fel a vezérekből. Csodálattal és irigységgel kapták fejüket a felszólalóra.
- Elfogtunk egy vitézt az északi hegyek között. Behúzódott a sánca mögé, de mi kipiszkáltuk onnan. Ha értő ember teszi fel a kérdést, akkor mindenkinek megered a nyelve… Az mesélte, hogy bandériumok járják a várakat és összegyűjtenek mindenkit, aki hajlandó leszállni a pusztára és a hátunkban, a portyáinkat zaklatni.
Kitalálta, vagy valóban így volt, azt senki sem tudta. Nem is faggatták, a végén kiderülne csak hazugság és akkor marad a kegyetlen lehetőség: valóban az utolsó hunok járják a pusztát és rájuk vadásznak.
- Mennyien lehetnek ezek a haramiák? - kérdezte Batu, de nem nézett egyik vezérére se. Mindenkitől várta a választ.
Sejbán felvonta a szemöldökét. Meglepte Batu higgadtsága az előbbi kirohanása után.
- Nem tudjuk! - ismerte be Sejbán mivel a többiek hallgattak. - Egy töményt nem tehetnek ki és szétszóródva járják az országot.
- Mennyit vágtak le a mienk közül? - faggatta tovább Batu az egybegyűlteket.
- Csak a kisebb portyákat támadják meg - felelte ismét Sejbán. - Az elmúlt esztendőben talán annyit, mint a Sajónál…
- Tehát ezek nem jelentenek nagy veszélyt ránk! - vonta le diadalmasan a végső következtetést Batu.
- Ha egyesülnek a falkáik, akkor igen! - Sejbán nem hagyta, hogy figyelmen kívül hagyják ezt a veszélyforrást, az komoly hiba lenne.
- Nem is csak velük van baj - vetette közbe az egyik bátrabb vezér. - A kőváraikból is ki-kitörnek. Azok is pusztítják a seregünket…
- Vannak ostromgépeink! - vágott közbe Batu. - Leromboljuk mindet!
- Túl sok váruk van. Ha mindegyikhez elvonszoljuk az ostromgépeket, akkor évekig is eltart a hadjárat - szólalt meg egy másik vezér. A bőre sárgább, a szeme vágottabb volt, mint a többieké. Ő volt az egyik kínai hadmérnök.
- Évekig… - ízlelgette a szót Sejbán. - Annyi időnk nincs. Az élelmünk fogy. Idén már a hamis királyi levél sem fogja kicsalni az embereket az erdőkből. Gabonánk nem lesz. Az ellenállás fokozódik majd és egyre erősebbek lesznek. Talán Béla is szervezi már a nyugati királyokkal a hadat ellenünk.
- Mit javasolsz hát bátor tanácsadóm? - dőlt előre ültében Batu, hogy közelebbről vegye szemügyre Sejbánt. Állta a gúnyos pillantást.
- Térjünk haza… - általános felzúdulás válaszolt rá, pedig mindannyian ezt akarták. - Ögödej nagykán öreg már. Közel az idő, amikor megtér őseinkhez. Jelenleg te vagy nagyuram a legdicsőbb hadvezér! Meghódítottad a Kaukázust, legyőzted a kunokat, leigáztad az oroszokat, elfoglaltad Kijevet. Feldúltad a lengyelek földjét. Szétverted a magori sereget és sok szolgát és jószágot szereztél. Nagyságod és dicsőséged vitathatatlan! - Batu kihúzta magát ültében a dicséretek miatt elégedetten hallgatta az érdemeit. Sejbán azonban folytatta. - Ha azonban maradunk, akkor kudarcot vallhatunk. A magori csapatok zaklatni fogják a portyáinkat és egyre erősebbek lesznek, a váraik kitartanak és ha egyesülne egy új sereg, az akár le is győzhet minket. Az élelmünk fogytán, a lovaink betegeskednek. Most még győztesen térhetünk haza. A következő esztendőre talán már csak a hírmondók kelhetnek át a hágókon! És akkor megszégyenülten járulhatsz a kurultájra!
Mély csönd zárta a beszédét. A tűz elemésztette a fahasábokat, üszköt és parazsat hagyva maga után, így ropogás sem hallatszott. A vezérek feszülten figyelték Batu minden rezdülését. A kán mérlegelt.
Maga is tisztában volt a veszéllyel, amit a magoriak jelentettek. Belátta a harcuk sikerességét: apró csapataik éjszaka könnyedén járhatják az általuk ismert területet és lecsaphatnak az alvó mongol seregekre. A hegyek közé nehezen törhetnek be, onnan viszont küldhetnek újabb seregeket a pusztára. Ha sokáig elhúzzák a harcot, az megingathatja a helyzetüket a nemrég leigázott területeken. Fellázadhatnak a kunok és az oroszok…
A kán döntött:
- A magorikat később igázzuk le! Hazatérünk!

 

  

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap