Arany Sas Díj pályázati mű: Fodor Tamás - Egy veréb sem esik le a földre…

Szerkesztő A, v, 10/21/2012 - 00:05

 

 

Teker… Ránt… 21, 22, 23…

Ott ült előttem teljes valójában. Abban a kis patakparti kávéházban, amit annyira szerettem. A fűzfa árnyékában, a kis fonott székben, a pipafüstben. Mindig lenyűgözött a hely miliője, mint egy kis külön világ. Hosszú percekig tudtam mélázni a szélben lobogó fűzfaágakon, az asztal körül zümmögő legyeken vagy éppen az öreg tanár úr törzshelyéről felszálló füstgombócok formáin. De most mindez nem érdekel. Itt ül előttem. Mióta is vártam erre.

Szerelvényt igazíts!

A kezeit keresztbe téve, kedvesen felkönyökölt az asztalra, szemérmesen mosolygott. Ezt bizony nem illik egy fiatal lánynak, kellene gondolnom, de kit érdekel. Pont ez az a dolog, ami megfogott benne. Én sem tudtam soha elviselni az ilyen apróságokon lovagló kispolgári mentalitást, de hát nem szólhatják meg a ház elejét. A maszkot fel kell venni, és játszani a színdarabot.

       - József, elmondja végre, hogy miért akart találkozni velem?

Jönnek, jönnek egyre elő a szavak, oldódik a hangulat. A lány mosolyog, kacag, néha szúrósan néz, a poharával játszik. Igazából, nem is figyelek arra mit mond, s hogy én mit mondok, nem is érdekel. Mind üres szavak, közhelyek, de nem is ez a lényeg. Mennyire más így minden, érdektelen csacsogás és mégis százszor, ha nem ezerszer gazdagabb és felüdítőbb, mint a szélben lengedező fűzfaágon mélázni. Mosolyog, kacag, s ismét mosolyog. Még sohasem láttam ilyennek, szebb volt, mint valaha. Mintha lesett volna róla a maszk. A maszk, amiben mindig komoly arcot kellet vágnia és úgy ülnie, mintha karót nyert volna. Hát ezt kellett elrejtenie, ezt a kedves és határozatlan lánykát?

Vajon én mikor fogom levenni az álarcomat? Tudom egyáltalán mit is takar el valójában? Mikor néztem utoljára tükörbe? Mit rejt ez az általam felvett kedves és előzékeny álca, miközben itt bent, fortyog valami? Még mindig beszél. Igazán elbűvölő. Elejtek még pár szót, és újra elkezdi. Nézem a szemét, egyre a szemét. Mély, kék szemek. Talán nem is láttam még ilyet. Legtöbbször nem is szeretek az emberek szemébe belenézni, mert csak üveges tekinteteket néznek vissza belőle. De ez más, látom benne a mélységet. A kék mélységet, ami el tudja nyelni az embert.

Mennyit méláztam, hogy elmerjem hívni ebbe a kis patakparti kávéházba. Már az okát sem tudom miért. De ez már nem számít. Nem számít, akármi is történik velünk, erre a pillanatra emlékezni fogok. Ez a kék szempár. Erre a pillanatra emlékezni akarok! Boldog úgysem lehetek, de az ilyen momentumokat mindig felidézhetem. Így varázsolva magam vissza a paradicsomba. Sőt, még az sem érdekel, ha elvesztjük ezt az istenverte háborút.

       - Nem zavarná, ha rágyújtanék? – kérdezem.

Csattanás. A választ már nem is hallom, fut végig a zsibbadó érzés a tarkómról, a szájpadlásomon hullámokban átcsapva egészen a homlokomig.

       - Rá ne gyújts te Isten barma! A talján belövi az állást!

Hátrafordulva látom, hogy az atyai pofont attól a Karcsi nevű borsodi parasztgyerektől kaptam, aki fél év alatt sem tudta megtanulni rendesen megköti a lábszártekercsét. S már ott is volt az arcomban az őrmester és lerántott a földre a kis fonott székből, s a lány már szerte is foszlott a semmiben.

Hirtelen elviselhetetlen robajjal rázendít a karnagyunk és teljes tüzérségi tüzet zúdítanak a mieink a völgyben húzódó olasz állásokra. A hegygerinc mögül mintha lángnyelvek csapnának fel, hallom a felettem süvítő lövedékeket, a harminc és feles mozsár mély bömbölését.

Összehúzom magam, hozzátapadok a sziklákhoz, mást úgysem tehetek. Nem rest az olasz tüzérség sem, máris viszonozzák a baráti üdvözlést. Becsapódnak az első lövedékek a sziklába, mindenfelé repülnek a repeszdarabok. Halk, tompa puffanásokat hallok. A lángokban és lőporfüstben álló völgyben most sárgás köd kezd szétáradni. Hamarosan támadunk.

Át sem futott a fejemben a gondolat, máris az agyamig hasít egy üvöltés.

       - Sturm!
       - Sturm! Hurrá! – hangzik rá a válasz ezernyi torokból.

Karabélyt markol, felszökken, rohan, nem gondolkozik. Átugrom az őrmestert, mikor látom csak, hogy egy sziklarepesz letépte az állkapcsát és vérbe fagyva fekszik alattam. Mindennapos dolog, de most gondolkozni nincs idő. Egymás után kapom a lábaimat, tartom a sort, üvöltve rohanunk. Hirtelen kivilágosodik minden, fellőttek pár gyertyát az égre. Közeledünk az első árokhoz. Puskatűz, földre vetem magam.

       - Gránátot! – üvölti el magát a szakaszparancsnok.

Benyúlok a gránátzsákba. Teker… Ránt… 21, 22, 23, hajít! Robbanás.

       - Tovább, tovább! – felpattan az egész szakasz – Be az árokba!

Egy nagy kaliberű lövedék még a tüzérségünk köszöntőjekor szétroncsolta a drótakadályokat. Itt fogunk betörni! Rohanás, átugrom a szétroncsolt akadályt, beugrok az árokba, utánam a szakasz. Egy megcsonkított olasz bakára esek, pontos volt a dobásom. Felállok, bal szemem sarkából feltűnik egy üvöltő zöld uniformis. Gyalogsági ásóval felém vág, karabéllyal félreütöm kezét, lendület vissza és a puskatus beletalál az arca közepébe, amitől összerogy. Tovább!

Hirtelen hátulról letepernek, a karabély kirepül a kezemből, a rohamkésemhez kapok. Ilyennel szúrtuk még otthon a disznót, gondolom. Oldalra gördülök. A szerencsétlen emelné az árokbuzogányt, de kirobban a kezem és torkon szúrom. Nyakához kap, én pedig a lábammal oldalra lököm a vérében fuldokló szerencsétlent. A földön fekve meglátom tőlem pár méterre azt a gyűlölt sárga ködöt. Pont abban az irányban, amerre tart a roham. Megült a mélyebb árokrészeken a harcigáz, nem fújta le a völgy aljába a szél.

       - Gáz! – üvöltöm – Gáz! Gáz! – hangzik fel egymás után sok torokból.

Nyúlok a zsákhoz, unalomig gyakorolt kézmozdulatok, felrántom a fejemre a gázálarcot. Szeretem ezt a maszkot. Felveszem és már nem én teszem mindezt, hanem egy disznóarcú, jellemtelem bábu.

Felkapom a karabélyt, elindulok lefelé az árok mentén. Előttem valahol rövid sorozatokban ropog egy tűzfészek, ki kell iktatni. Görcstől összerándult, megmerevedett, viaszsárga arcú kadáverek között lépdelek. Nem volt náluk maszk. Látom a torz arcaikat, de már nem érdekel, nem én cselekszem, hanem a maszk. Átlépek egy testet, de elkapja a lábszáram és a földre esem. A szemébe nézek, a homunkulusz kínok közt a torkát szorítva köhögi fel véres darabokban a tüdejét. De hirtelen mosolyra válik az arca.

       - Józsi! –szól vidám hangon! Nem értek semmit. –Józsi!
       - Mit akarsz!
       - Józsi, kelj már fel!

Megrázom a fejem, a számban érzem azt a tipikus, rövid alvás utáni sűrű nyálat és meglátok egy ismerős arcot.

       - Kelj fel, mindjárt Kelenföldön vagyunk. Hazaértünk!
       - Haza… - sóhajtok.

Nincs kedvem megszólalni. Végigtekintek a vagonban, a fáradt, de vidám arcokon. Nincs zsúfoltság, pont kényelmesen tud ücsörögni az ember. Nem is emlékszem aludtam e már ennél kényelmesebb helyen. Csiszolatlan, durva fapadló, a réseken szivárgó huzat és a vonat monoton zakatolása. De nem hallom a süvítő lövedékeket, az üvöltést, a robbanások robaját. Mint a régi kis patakparti kávézóban.

       - Józsi, az ajánlatom még mindig áll. Ne indulj egyből haza. Gyere velem a nagynénémhez, a pesti lakásába és aludjuk ki magunk. Ágyban. Érted, ágyban!

       - Ágy. Arra sem emlékszem már milyen az. Nem nekünk való ez az úri huncutság- elmosolyodom.
       - Akkor? Velem jössz?
       - Még meglátom.

Nézem tovább a fáradtságtól elgyötört arcokat. Volt, aki már másfél éve nem járt otthon. Vajon várni fognak minket? A frontról hazatérő fiaikat? Várniuk kell minket! Feltápászkodom és én is kikönyöklöm az ablaknak nevezett résen. Sínek, vasúti épületek, gyártelepek. Meglátok hirtelen pár gyereket a sínek mellett, integetek nekik. De ezek elkezdenek ordibálni, az egyik felkap egy követ és a vagon felé hajítja.

       - Büdös kölykök! – ordítja vissza nekik. – Hagyd rájuk Józsi, külvárosi suhancok.

Lassul a vonat, mindjárt beérünk a pályaudvarra. A mozdonyból hömpölygő fojtó, tömény füst becsap a vagonba. Nagy zakkanás. Megálltunk. Kivágódik a szerelvény ajtaja és egy pocakos, kopaszodó vasutas, csikkel a szájában felordít nekünk.

       - Szálljanak le, aztán menjek, ahová akarnak!

Leugrom a vagonról, az állomáson szinte senki sincs. Pár vasutas rakod ládákat, a sarokban pedig egy koldus fekszik. Lesegítjük a sebesültek. Senki sem szól egy szót sem. A vidám arcok átfolytak búskomorba. Szó nélkül találkoznak a szemek, biccentünk, kézfogások, ölelések. Mindenki elindul a maga útján.

A legjobb bajtársammal, ki szinte már a testvéremé lett, elindulunk a kapu felé.

       - Akkor, irány a nagynéném bérháza. – mondja rezignáltan. – Jóllakunk, berúgunk, aztán kialusszuk magunkat.

Nem szólok semmit, elindulunk csendben. Alig sétáltunk pár háztömböt, a jobboldali utcában tömeget látunk. Ordítanak, röhögnek.

       - Arra megyünk. – int a tömeg felé.
       - Mi folyik itt?
       - Most őszintén? Érdekel? Érjünk minél hamarabb haza.

Összehúzom markommal a zubbonyom nyakát, az október végi szúrós szél csípi a mellkasom. Közelebb érve látom, hogy frontról hazatért bakák és szakadt, lumpen alakok ordítanak egymással, lökdösődnek. A csoport szélén ráontanak egy fiatal századosra, szitkokat szórva a fejére.

       - Ti hoztátok ránk a háborút!
       - Burzsoá féreg!

Ketten lefogják a fiatal tisztet és letépik rangjelzéseit, leszakítják mellkasáról a vitézi érmet. Elszabadulnak az indulatok. A tiszttel lévő bakák nekiesnek a söpredéknek. Mi is odarohanunk. Felém fordul egy nagydarab, munkásforma fickó, borostás arcából artikulátlan üvöltéssel ront felém öklével. Sikerül félrerántani a fejem, belekapaszkodok a vállába és a gyomrába térdelek. Összeesik. Oldalról már érkezik is az ütés, arcomon végighullámzik a tompa érzés, kicsit megszédülök, s már le is tepert egy húsz éves forma munkássrác. Újabb ütés, a flaszterhoz vágódik a fejem, látom a számból kirepülő, vas ízű lével kifröccsenő őrlőfogam.

Sípszót hallok, valaki a levegőbe lőtt. A bajtársam lerúgja rólam a suhancot és felkarol a földről.

       - Futás, megjött a karhatalom. Ne kerüljünk még nagyobb bajba!

Belekarolva elkezdünk futni. Szédülök, meg-meg csuklok, a fülem fájdalmasan sípol. Hátratekintve látom, hogy megérkezett egy rendőri alakulat, akik puskatussal és kardlappal tesznek pontot a ribillió végére.

Pár utcával odébb megállunk kifújni magunkat.

       - Basztikuli, Józsi! Minek kellett belekeveredned?
       - Minek?! Nem láttad azt a söpredéket? Letépték a vitézségi érmet a mellkasáról!
       - Érem… Hogy a rosseb egye meg, az a lényeg, hogy élve hazajöttünk. Ne most akarj nekem vitézkedni!
       - Frontlógós patkányok!
       - Jól van, elég lesz! Induljunk.

Karomat fogva elkezd húzni, de én nem mozdulok. Nem akarok egy pillanatig sem ebben az istenverte városban maradni. Haza kell jutnom! Vonattal, kocsival, gyalog, nem érdekel! De haza kell jutnom. Le kell ülnöm a patakpartra, és csak mélázni a fűzfaágon.

       - Nem megyek! Haza akarok menni!
       - Na, ne legyél bolond, elmegyünk a nagynénémhez és kialszod magad.

Kirántom kezéből a karom és elkezdek rohanni, nem is tudom merre. Üvölt utánam.

       - Te idióta, hová szaladsz! – Nem törődöm a hangjával – Lázár utca 42.! 42.!

Legyint, és szomorúan tovább indul. Nem tudom, mit csináljak, elindulok toronyirányt. Kavarognak a fejemben a gondolatok:

       - Milyen dohányt szív Tanár úr?
       - Ví..gyázz! Jobbra Tiszte…legj!
       - Milyen szép kék szeme van, erre emlékeznem kell.
       - Gáz! Gáz!

Hol vagyok? Mit csinálok? Egy kis szűk utcában találom magam, felém siet két alak. Egy zömök borostás fickó és egy fiatal, jókötésű srác.

       - Most legyen nagy a pofád te hős!

Ekkor eszmélek, hogy ez a két alak volt ott a verekedésnél.

       - Az ilyen férgek miatt nem tudok enni adni a gyerekeimnek! Mert ti háborút játszottatok!

A fiatalabb a zsebéhez kap, megcsillan a fémen a szürkületben a lámpa fénye. Nekem rontanak. Megpróbálok kitérni, de túl kába és lassú voltam. Hozzám simul a szénporos test, majd meleg érzés tölti el a mellkasomat, enyhe zsibbadást érzek. Hátralép, én megrogyok.

       - Üdvözlünk itthon, te hős!

Röhögve hátat fordítanak és elballagnak. Lerogyok a földre, hátam neki vetem a mocskos házfalnak. Kis szúró érzés indul el baloldalt a mellkasomból. A torkomat megtölti valami melegség. Köhögni kezdek. Számból rózsaszínű, habos vér szökik elő. De nyugodt vagyok.

Hallom a szívverésem. Egyre lassabb, mintha harangok zúgnának. Oldalra hajtom a fejem, nyugodt vagyok. Harangok… De legalább a jó harcot megharcoltam… Ezt nem veheti el senki.

Szépen lassan leveszem a disznópofát, leveszem a kedves és előzékeny maszkomat, levetkezem az önzőségem, a kicsinyességem, a gyűlöltem, a szeretetem. Ki vagyok? Ismét köhögök, kezd összefolyni a világ, mint valami maszatos festményen a homályos alakok. Belenyilall a fájdalom ismét a mellkasomba.

Ki vagyok? Melyik maszk? Nem lehetek egyik sem. Én vagyok a kést szorító munkás? Az tüdejét felköhögő olasz baka? Kezd lecsukódni a szemem. Az utcai lámpa sárgás színe, mintha kavarogva, kezdene átfolyni halvány… Halvány kékbe. Egyre kékebb és egyre mélyebb. Ezt a kéket ismerem. Ez a kék mélység, amibe bele tudnék veszni. Ez bennem van. Hazaértem. Végre hazaértem… Nincs már miért aggódnom… Egy veréb sem esik le a földre…

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap