Arany Sas Díj pályázati mű: Frankó Petra: Egy gall szenvedései

Szerkesztő A, szo, 10/13/2012 - 00:07

 

 

 

Brennus [brenösz] álmatlanul forgolódott. Mióta a rómaiak bevonultak Galliába, furcsa, nyugtalanító érzés költözött belé, és lassan emésztette. Róma hatalmas és veszélyes ellenfél. Nem éri meg szórakozni vele, mert akkor kitátja óriási száját, mint valami irdatlan fenevad és bekebelez. Brennust kirázta a hideg a gondolattól és átölelte a mellette békésen szundikáló feleségét. Hirtelen úgy érezte, minden rendben, így végre ő is el tudott merülni a pihenés kellemes mélységeiben. Ám a pillanat elszállt, és vérfagyasztó kiáltás térítette magához. Úgy ugrott fel, mint aki számított rá. Még azzal a mozdulattal előkapta kalapácsát a párna alól, és már futott is ki a ház elé, nem törődve felesége és kisfia ijedt kérdéseivel.

Tudta, érezte a csontjaiban, hogy egyszer eljön ez az idő, most mégis földbe gyökerezett a lába. Kis, nevenincs faluban élt, neki mégis ez jelentett mindent. Fiatal volt még, alig látott többet húsz nyárnál, de máris annyi minden kötötte ehhez a darab földhöz, hogy képes lett volna akár meghalni is érte. Hányingere támadt a sok kegyetlenségtől, amit látott. Szeretett emberek feküdtek a porban kifejezéstelen arccal és házak égtek a pusztulás karmazsinvörös ölelésében. Brennus a gyomrához kapott. Alig bírta ki, hogy ne essen össze fájdalmában, ám amikor megpillantotta a falu másik végében randalírozó katonákat, új erő költözött belé.

- Ti aljas gazemberek!- szűrte a foga között. - Ezt megkeserülitek!

A bosszú energiahullámként öntötte el a testét. Megvetése jeléül kiköpött, majd futni kezdett a még ép házak árnyékában. Pár falusi férfi észrevette és csatlakoztak hozzá, így amikor váratlanul megállt, öt tettre kész ember nézett vele farkasszemet. Brennus önkéntelenül is elmosolyodott a mit sem sejtő, önelégült rómaiak láttán. Torz mosolya, villámló szemei enyhe tébolyról árulkodtak, ám ez most senkit nem zavart. Mindannyian harcolni akartak, mi több: ölni! Halott társaik szelleme, életük elveszett munkája bosszúért kiáltott.

- Azt mondom, több oldalról lepjük meg őket- tanácsolta Brennus.

- Helyes. Én majd megkerülöm őket- bólintott az őszülő kocsmáros,- de jöjjenek még ketten.

- Mi megyünk- jelentkezett rögtön Caratacus és Bradán.

- Rendben. Kell még két ember oldalra is, én pedig majd innen támadok. A jel a kiáltásom lesz- ismertette a tervet Brennus.

Mindenki beleegyezett, és gyorsan elfoglalta a helyét. A rómaiak megdöbbentően kevesen, alig hogy tízen voltak, és semmit nem vettek észre a készülődő támadásból. Épp egy nőt rángattak és hangosan röhögtek a szenvedésén. Még nem döntötték el, kivel töltse az éjszaka hátralévő részét. Brennust ha lehet, még inkább felbőszítette ez a fajta szégyentelenség. Bántani egy nőt! Már épp üvölteni akart, jelezve a támadást, amikor Caratacus hirtelen- feledve a megbeszélteket- berontott a katonák alkotta körbe és őrült módjára csapkodni kezdett maga körül veszedelmes fegyverével: egy élesre fent baltával.

- Az ott a feleségem, ti gusztustalan, elvetemült csürhe! A feleségem, értitek? A feleségem!

Olyan volt, mint a sebzett vadkan: nekiment mindenkinek, aki csak a szeme elé került. Több katonát is megsebesített, ám a vak harag még mindig nem elég egy római légionárius legyőzéséhez. Egy perc- annyi se kellett, és Caratacus holtan feküdt: koponyájából saját baltája állt ki, mutatván a világnak gazdája csúfos végét.

Brennus azt hitte, megszakad a szíve elesett bajtársáért. Artikulálatlan, állatias ordítás szakadt fel a torkán, majd gépiesen indult el az ellenség felé. Még sosem csinált ilyesmit, mégis pontosan tudta, mit kell tennie. Az ösztöneire hallgatott, és úgy forgatta a kalapácsot, mint a bajvívó a legjobb kardját. Büszkén és magabiztosan. Mintha lelassult volna a világ. Nem látott, csak érzékelt. Érezte, ahogy a pöröly csapásától eltörik ellenfele csuklója, és elejti a kardot. Érezte, ahogy egy másik harcos végigvág gladiusnak nevezett rövid kardjával a hátán. Feljajdult, de folytatta a küzdelmet. A törött csuklójú ellenfelet bokán rúgta, hogy elessen, s közben vállon csapta a hátulról támadót.

Igazi élet-halál harc volt ez, hol ki-ki számíthatott a saját előnyére. A rómaiak éveken keresztül tanulták a háború szabályait, gyakoroltak, és kitűnő, képzett harcosokká váltak. Ugyanakkor a gallok otthonukért, családjukért küzdöttek. Elkeseredetten, mindent beleadva. Nekik már nem volt vesztenivalójuk.

Brennus leterítette ellenfeleit. Fáradt volt, és ezer sebből vérzett, mégsem állhatott meg, hisz feltűnt egy újabb római, akit le kellett győznie, ha nem akart ő maga legyőzötté válni. Védekező állást vett fel, és várt. Várta, hogy a másik kezdhessen, de nem történt semmi.

- Mi az, cicám? Nincs kedved játszani?- kérdezte émelyítően mézesmázos hangon a katona.

Brennus nem akart bedőlni a cselnek, mégsem bírta visszafogni magát. Előreugrott és lesújtott a kalapáccsal, ám nem volt elég gyors. Akkora ütést kapott a hasába, hogy öklendezni kezdett.

- Gyerünk, állj föl rendesen, ahogy férfiemberhez illik!- hallotta, mire nagy nehezen ki is egye-nesedett.

- Azaz. És most mutasd, mit tudsz!- szólt rá a katona, és odahajított neki egy gladiust.

Brennus elkapta, majd ifjú és tüzes gall módjára neki is indult. Ütött, vágott, kaszabolt fittyet hányva a vívás szabályaira, amit egykor még apja tanítgatott neki. Hosszú, óráknak tűnő percekig viaskodtak, míg végül valamilyen csoda folytán Brennus kerekedett felül.

Patakokban ömlött róla a verejték, több helyen is megsérült és alig állt a lábán; mégis újabb küzdőfél után kutatott a szemével. Megrökönyödve vette észre, hogy egyedül áll a sok hulla között. Elborzasztotta a látvány. Futni akart. Elfutni onnan bárhová máshová. Kifutni a világból is akár, csak ne kelljen többé látnia effajta borzalmat. Botladozva elindult. Először lassan, majd egyre gyorsabban szaladt, míg végül úgy vágtatott keresztül a falun, mint az űzött vad. Magának sem merte bevallani, de rettegett. Megölt három római légionáriust… Szembeszállt a Birodalommal…

Térdre esett.

- Apa, apa!- kiáltotta egy kisfiú, és Brennus önkéntelenül is felemelte a fejét.

- Fiam- lehelte elhaló hangon, miközben magához ölelte a fiát.

- Brennus! Hát élsz?- kiáltotta egy magas, barna hajú asszony a megkönnyebbülés és a boldog-ság hangján.

- Boudicca!- emelkedett fel rögtön Brennus a földről.

Megölelte, megcsókolta feleségét, majd a határtalan boldogságból erőt merítve, mely láttukra öntötte el, ezt mondta:

- A rómaiak vissza fognak térni a faluba, és lemészárolnak vagy elhurcolnak rabszolgának mindenkit, aki csak él. Ezért el kell menekülnünk innen még most.

- De a sebeid! El kell látni őket, mielőtt elfertőződnek!- vetette közbe Boudicca.

- Nincs rá idő. Sokkal fontosabb, hogy az életünket mentsük, érted?

- Értem, és követlek a világ végére is, ha azt tanácsolod- mondta hódolattal az asszony, és hozzábújt urához.

Elindultak. A kis csapatot Brennus vezette, s közben majd megőrült idegességében, amiért nem haladtak elég gyorsan. Tudta, hogy várandós feleségétől és háromesztendős kisfiától nem is várhat ettől gyorsabb iramot, így hát nem szólt egy szót sem, belül viszont annál jobban nyomasztotta a balsejtelem.

Már virradt. Trombitaszó csapta meg a fülüket nem is olyan távolról. Mindhárman megmereved-tek, de csak Brennus tudta, mit jelent: elkezdték keresni az erdőbe menekülteket. Jeges félelem járta át a szívét, de már kezdett kialakulni egy terv a fejében.

- Menjetek ugyanezen az úton tovább olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak bírtok. Nekem most le kell maradnom egy kicsit, de amint tudok, megyek utánatok, rendben?- mondta.

Minden szó fájt, de tudta, hogy ezt kell tennie.

- Miért maradsz itt, apa?

- Hát… az ne érdekeljen. Dolgom van, mint ahogy neked is. Kérlek, vigyázz addig is anyádra úgy, mint én tenném. Bízom benned.

- Vigyázni fogok!- ígérte a csöppség, és büszke volt a feladatára.

Brennus- nek összeszorult a torka, de még kinyögte:

- Menjetek! Minden rendben lesz.

Mikor hallótávolságon kívülre kerültek, ezt suttogta:

- Isten veletek!

Azzal elindult kissé visszafelé, majd rákanyarodott egy másik útra, ahol igyekezett akkora nyomokat hagyni, hogy azt már ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Lassan ment, és fülelt. Amikor meghallotta a római katonák egyenletes menetelését, elordította magát:

- Várjatok! Várjatok meg!- majd futni kezdett, mintha nem létező társait akarná utolérni.

A csel sikeresnek bizonyult: ellenségei üldözőbe vették, és miután rabláncra kötötték, ugyana-zon az úton haladtak tovább- messze elkerülve Brennus családját. S bár az ifjú gall tudta, hogy legjobb esetben is római rabszolga lesz belőle, már nem félt, és nem bántotta a jövő, hisz tudta azt is, hogy döntésével három, nála sokkal fontosabb embernek adott esélyt az életre. Ez úgy megtöl-tötte a szívét szeretettel, hogy alig érezte a hátára csapódó korbácsok okozta fájdalmat. Hirtelen mintha a madarak is szebben énekeltek volna.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap