Arany Sas Díj pályázati mű: Frankó Petra - István, Koppány, avagy egy ország sorsa

Szerkesztő A, h, 10/14/2013 - 00:12

 

 
   

  

        Sebesen száguldott a toll a papíron, miközben gazdája igyekezett leírni mindent, ami a kis szobában elhangzott. Nem volt könnyű dolga, hiszen az idegesen fel-alá járkáló fiatalemberből csak úgy ömlöttek a szavak. Az írnok már izzadt, ám a fiatalember nem lassított: csak beszélt és beszélt, soha ki nem fogyva a mondanivalóból. Természetéből adódóan társaságban inkább hallgatott, mintsem komoly megfontolás nélkül rázúdítsa véleményét minden, arra méltatlan személyre. Gondolatai azonban lavinaként ostromolták elméjének falát, és ő néha kénytelen volt mégiscsak hangosan kimondani őket, nehogy elfelejtődjenek, ha hirtelen új, világmegváltó tervei születnének. Éppen egy hosszú, tekervényes mondatot próbált megfogalmazni sűrű satírozgatásra kényszerítvén írnokát, amikor kopogtattak az ajtón.
        - Mi van?- mordult fel ingerülten.
        Nem volt kíváncsi most senkire, azt viszont nem kockáztathatta meg, hogy bárkit is elzavar-jon anélkül, hogy tudná, fontos ügyben keresi-e. Egy katona dugta be a fejét, majd latinul jelentet-te, hogy az urat egy Koppány nevű idegen keresi.
        - Ereszd be!- parancsolta, mire a katona eltűnt, és helyette megjelent Koppány.
        Középmagas, erős testalkatú ember volt. Sűrű arcszőrzetével, két varkocsba font, vörösesbar-na hajával, szebbnél szebb prémekből álló öltözetével és vad, kegyetlen arcával félelmet keltett az emberekben. A szobában álló fiatalember azonban nem ijedt meg, csupán méltóságteljes hallgatás-ba burkolózott. Várta, hogy a vendég szólaljon meg először. Koppány hamarosan meg is törte a csendet:
        - Vajk.
        - Immár István a nevem. Igazán tudhatnád- felelte.
        - A hírek engem sem kerülnek el, ne aggódj. Országszerte erről beszélnek, és a népnek nem tetszik a változás, mint ahogy nekem sem. Nem illendő eldobni a nevet, mit anyád oly szeretettel adott születésedkor, ám mindez a te dolgod, szeretett öcsém. Pont úgy a tiéd, mint az, hogy rongy külföldiekkel szennyezed házad táját.
        - Inkább gazdagítom.
        - Ugyan. Egy fabatkát sem érnek. Őröket állítasz minden kapu és ajtó elé, mégis olyan köny-nyedén jutottam be ide, mintha a saját házamba mennék. Az ajtód előtt lévő katona éppen evett, amikor érkeztem. Fegyvere a földön volt, távol kezeitől. Ha úgy tartja kedvem, megölöm, mielőtt észrevenné.
        István fogait összeszorítva igyekezett uralkodni magán. Bántotta Koppány igazsága, ugyanakkor tudta, higgadtnak kell maradnia. Minden porcikájában érezte a beszélgetés fontosságát.
        - Nem érdekel véleményed atyáim házának szokásairól- vágott vissza, hogy elterelje a témát. - Mondd inkább az okot, amiért megkerestél!
        - Bizalmas mondanivalóm van- válaszolt Koppány az írnok felé bökve fejével.
        - Menj!- küldte ki István a szolgát, majd mikor bezárult mögötte az ajtó, széttárta kezeit: - Most már mondhatod.
        - Vajk. Öcsém. Te még kisfiú vagy- kezdte, de István máris megszakította:
        - Elegendő telet láttam, és máris sokszor bizonyítottam, hogy jogosan nevezhetem magam férfinak. Ha nem hiszed, kihívlak párbajra. Ott majd kiderül, melyikünk ér többet. A nevem pedig István. Jó lesz, ha megjegyzed, mert minden becsületemre fogadom, hallani fogsz még felőle.
        - Dacos válaszodból is látszik: túl fiatal vagy még az uralkodáshoz. Apád mégis téged jelölt utódjául, megszegve a szabályt, mi szerint a halott fejedelmet a családjából származó legidősebb férfi követi. Tudod te, mekkora felelősség egy ország kormányzása? Nagy falat lenne az még neked. Add át a trónt, és utódaiddal együtt fogod élvezni uralkodói kegyemet.
        - Nincs szükségem a kegyedre. Apám figyelmeztetett, hogy meg fogsz keresni ezért, de feles-legesen fáradtál eddig. Az ország érdekében én leszek a fejedelem.
        Koppány arca megkeményedett, szemei villámokat szórtak.
        - A nép nem fog beleegyezni. Én vagyok a jogos örökös.
        - Akkor lázadj fel ellenem!
        - Küzdenél saját néped, nemzeted ellen? Küzdenél a véred ellen?
        - Tévedsz. Nem ellenük, hanem értük. A változás az ország érdeke. Ha nem fejlődünk, a nagy államok eltaposnak minket. Állj mellém, Koppány, és együtt megerősíthetjük a magyarokat! Add fel hitedet, és keresztelkedj meg! Légy segítségem, és nem lesz vérontás!
        - Őrült vagy!- ordított fel Koppány. - Eltaposlak, mint egy patkányt. Jobb, ha elkezdesz készülődni, mert nem fogsz az utamba állni, akármilyen rokon is legyél! Megértetted? Holnap a magyarok a sarkukra állnak.
        - Megértettem, drága bátyám- felelte a tőle telhető leggúnyosabb hangon István.
        Koppány haragjában olyan erővel döntötte fel az asztalt, hogy az földet érve ripityára tört, majd kiviharzott a szobából.
        - Uram, minden rendben?- kíváncsiskodott be az őr, de olyan goromba választ kapott, hogy inkább visszavonult.
        István mérges volt a sikertelen megbeszélés miatt, dühe azonban még közelébe sem ért Koppányéhoz. A férfi őrjöngő vadállatként vonult végig a ház folyosóin. Az egyik szolga meg merte szólítani. Akkora pofont adott neki, hogy elájult. Koppány semmit sem érzett, csak ment tovább. Olyan üres és hideg volt a szíve, mint amikor ölni készül. Elő is vette öreg, hűséges kardját, mely annyi sikeres hadjáratban elkísérte már, és megsuhintotta párszor a levegőben. Szörnyen haragudott Istvánra, a bosszantó szolgákra, a kinti szikrázó napsütésre, ami egyáltalán nem illett a hangulatához. Haragudott az egész világra, de legfőképpen saját magára, amiért nem végzett Istvánnal. Lett volna alkalma rá, és ki tudja, mikor lesz legközelebb. Ezek után talán testőrökkel veteti magát körbe, ha elég gyáva. „Bár ami azt illeti, nem is kell olyan gyávának lenni ahhoz, hogy féljen tőlem- gondolta. - Ki ne rettenne meg tőlem és a hatalmamtól?”
       
Mintha csak bizonyítani akarná saját félelmetességét, elébe ugrott a kapunál őrködő katonának, és lesújtott rá a kardjával. A katona térde megroggyant a váratlan támadástól, de edzettebb volt, mintsem összeessen. A pillanat tört része alatt előrántotta kardját a hüvelyéből, és felfogta a következő ütést. Majd a következőt, és az az utánit is. Jó katona volt, sokat gyakorolta a harcot, így könnyedén visszavághatott volna, de nem értette a helyzetet. Fogalma sem volt, ki az a pogány férfi, aki csak úgy rátámadt, és nem merte igazán megsebezni sem, nehogy kihívja vele ura haragját. Tartott Istvántól, mert habár békés természetű, nyugodt embernek tűnt, közben zárkózott is volt, így még nem sikerült kiismernie.
        Óvatossága azonban megbosszulta önmagát. Míg ő csak védekezett, Koppány haragtól fűtve támadott, és hamarosan térdre kényszerítette ellenfelét. A katona már bánta, hogy puszta könnyelműségből nem vette fel a páncélját. „Persze. Nem történik semmi, mi?”- gúnyolta ki magát gondolatban, miközben immár sokadszorra hárította el az életére törő kardot. Ezúttal azonban nem volt olyan ügyes. Bár a pengét sikerült arrébb ütnie, arra már nem figyelt, hogy merre. Koppány kardja végigkarmolta a páncél nélkül védtelen mellkasát, letépve róla az inget és véres csíkot hagyva hosszában az izmos felsőtesten. A katona felüvöltött, és anyanyelvén; németül átkozta el egyetlen istenét. Szenvedése önelégült, kárörvendő vigyorra húzta Koppány száját. Ezzel a képpel búcsúzott el az élettől a német vitéz.
        A diadal szinte megrészegítette Koppányt. Tántorgott a fáradtságtól és a kiontott vér szagától, ám most semmi egyéb nem érdekelte, csakis az, hogy minél jobban meggyalázza volt ellenfele holttestét. Végül, hogy mindenki számára jól látható legyen a pusztítás, lova nyergére erősített lándzsájára tűzte a katona fejét, és így indult el; méltóságteljes ügetésben elhagyva a birtokot.
        István csak állt az ablakban, és nézte. Ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította a párkányt, de meg sem próbált semmit tenni. Nem is tudott volna. Koppány félelmetes harcos volt, felesleges lett volna mást is a halálba küldeni azért a szikrányi reményért, hogy ez megmentheti a katonát. Nem. István tudta, mit kell tennie. Egy pillanatig még habozott a Koppány által felvert porfelhőt figyelve, aztán behívatta apja legjobb hadvezérét, és a német katonák parancsnokát.
        - Elkezdődött- mondta nekik szomorúan, de határozottan.

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap