Arany Sas Díj pályázati mű: Gerstenbrand Bence - "...S ott hagyjanak engemet összetiporva..."

Szerkesztő A, h, 01/06/2014 - 00:09

 

 
   

  

       

Vérzek. Bal kezemmel oldalamat szorítom, de nem tudom útját állni a vörös folyamnak. Valaha fehér volt ingem, most sötétbarna rongyként lóg rajtam, és húz, húz lefelé a földre.

Egyedül vagyok. Nem tudom, szemem homályosult el, vagy tényleg tejfehér köd borult a mezőre. Oldalamat fogva küzdöm magam előre, míg a szürkeségből sötét kérgű fák lépnek elő. Ágaikat nyújtják felém, mintha magukhoz ölelve akarnának elrejteni a világ elől. Barátságosan ringanak a langyos szélben, leveleik azonban ezernyi démon szárnyaként csapkodnak, én meg, mint kisgyerek rohannék visítva előlük messzire. De már nincs hova. Már nem mehetek anyámhoz, apámhoz. Alig néhány holddal előzte meg szülője gyermekét. Csak Zoltánnak ne essen baja!

Mögülem egy újabb dörrenés, és egy ló szenvedő nyerítésének hangja indul átszelni a vérszagú levegőt, hogy ruhám alá bújva megfagyassza ereimet. Bicegő lábam akaratomat meg se várva indul a fák közé. Inkább a pokol erdeje, mint ebben a világban maradni.

A sötét ágak simogatják vállamat, mintha régi rokonuk tért volna haza. A bokrok tüskéi a sötét posztóba akadva próbálják lesegíteni ruhámat, de én csak török előre… a kokárda leszakadt. Minden elszakadt.

Csizmám minden elkeseredett cuppanással vastag iszapra cseréli megmaradt erőmet, de még nem állok meg. Ez nem a túlélésről szól. Lemondtam az életről, amint bordáimban éreztem a görcsös fájdalmat. Egyszerűen csak nem maradhattam a vérben tocsogó mocsárban meghalni. Mint vadállat, aki egy bozótost keres, hogy csendben kimúlhasson. Pedig nem így képzeltem. Karddal a kézben, első sorban meghalni, hogy aki mögöttem van, kitűzhesse a zászlót… így kellene lennie.

Egy tisztásra akadok a rengetegben, benne egy vékony kis patakkal. Mocsoktól összeragadt ujjaimmal megmarkolok egy cserjét, mielőtt hagynám, hogy a lejtő a partjára vezessen.

Egy újabb lövés hangja, és egy dermesztő sikoly cikáz az ágak között. Vesztettünk. De már nem érzek semmit. Hol van most a hazafi, hol a pesti hős, aki fiatalon meg akart halni a hazáért? Hol van az a bolond, aki fiatal életét, mivel még nem is tapasztalt eleget, önként ajánlotta fel?

Ott van a patak tükrében.  Legszívesebben belevágnám öklömet szánalmas, megfáradt képébe. Hallgasd! Hallod a sikolyokat? Hallod a halált? Az élet végét? Hát ezt akartad! Hallod a hősöket? Érzed, ahogy véred a földre hullik, arcod sápad, és hőssé válsz? Ugyanígy múlik el mindenki, aki veled volt! Erre nem gondoltál?

Gondoltam. De ez nem volt nagy ár. Ez soha nem nagy ár. Hova lett a kokárda? Júlia többé már nem tűzi rám azt se. Valahol ott fekszik elhagyatva, épp, mint én. Mint az egész ország. Csak Zoltánnak ne essen baja!

Nem bírom. A vízben térdelve érzem, többé nem állok már föl. Combjaim remegnek, majd, mint valami rozoga templomtorony a földre borulok. A kiszáradt föld hamar elnyeli érkezésem hangját. Vagy csak én nem hallok már? Utolsó mozdulatommal még hanyatt fordítom magam, hogy bámulhassam az ismét kékülő eget. Egy újabb ágyúdörrenés, ami megálljt parancsol szívemnek is.

Érzem is a testem, és nem is. könnyednek érzem magam, mégsem tudok mozdulni. De nem is akarok.  Érzem, ahogy a reggeli napfény átszökve a levelek között fölmelegíti a testem. Fölébredünk, együtt a fűvel és a fákkal. Mind nyújtózkodunk a fény felé, az élet felé. Egész életemben csak ezt kellett volna csinálnom. Csak nézni az eget.

Egy apró légy zümmög körülöttem. Én hívtam, mert saját vérem szagát, ami engem elborzasztott, ő érzékinek és fenségesnek találja. Hízelgően vizsgálgat engem, én pedig megengedem, hogy rám szálljon.

Érzem a bizsergést sebemben. Velem végzett, a férgeknek pedig életet adott. Lassan rágják húsomat és bőrömet, és én boldog vagyok, hogy teremthettem valamit.

Egy holló köröz felettem percek óta. Nyilván a szemem csillogása vonzotta. Nevetve nézem, ahogy együgyű boldogságában tovaszáll vele a csőrében. Neki még értékes.

Fehér csontjaimat lassan beeszi a föld, a szél és az eső egyesít vele. Sötétség borul fölém, én azonban nem akarok hasztalan eltűnni. Küzdök, még humuszként a kövek alá rejtve is kapálózok, hogy tehessek valamit, mert rövid életem minden haszontalanságáért vezekelni akarok.

Egy apró koppanás fölülem, aztán csend.

Egy mag! Az esőt kivárva, földöntúli örömmel szívom magamba. Eggyé válok vele. Volt testem nedvesen tart, és lassan növekedni kezdek. Apró gyökereket eresztek, és a nyári nap fénye után epekedve, nagyot ordítva a felszínre török. Újra megszületek. Itt vagyok.

Magasra növök. Lassan ellátok a többi fa fölött, és nézem, ahogy a mezőn továbbra is ugyanúgy ölitek egymást. Nem változtok. Más eszköz, más cél, de az eredmény ugyanaz. A lágy szellő törzsemet cirógatva hozza a hírt, hogy közületek valaki elindult felénk. Mellét szorítva borul végre éppen az én árnyékomba, a szemerkélő kora őszi eső pedig helyettem is megkönnyezi. Rám mosolyog, én pedig újra visszameredek a messzeségbe.

Nem bánok semmit. Harcoltam és meghaltam, ahogy azt akartam. És nem feledtek el. Nem tudjátok, ki vagyok, hol vagyok, de ott élek bennetek. Nem is én, hanem a szavaim. Amik erősebbek nálam. Amik nem bizonytalanodtak el soha.

Szegény Zoltán!

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap