Arany Sas Díj pályázati mű: Gutai István - Hazalátogatás

Szerkesztő A, k, 10/23/2012 - 00:07

 

 

 

Huszonegy év múlva mert csak hazamenni.  A Danubiát Óbecsén hagyták a rokonoknál, nehogy baj legyen majd a magyar rendszám miatt.

Amikor leszálltak a buszról a faluban, már remegett a gyomra. Hiába könyörgött a férjének, hogy ne menjenek be abba a kocsmába, az úgy tett, mintha nem tudna semmiről.

„Megnézzük, hol szokta reggelente meginni a Papa a féldecijét” mondta. „Aztán indulunk hozzátok.”

       A partizánok negyvennégy telén abban a kocsmában gyűjtötték össze azokat, akik úgy gondolták, hogy nincs miért félniük, hiszen nem bántottak senkit. Meztelenre vetkőztettek mindenkit; férfit, nőt egyformán. Az asszonyok füléből kiszaggatták a függőket, lerángatták a karikagyűrűket. Két nap és két éjjel tartották úgy őket, mint az állatokat, csak azután dobáltak be nekik valamilyen ruhát. Sára napján bokáig érő hóban hajtották a szerencsétleneket a táborba, a német faluba. Majd’ megfagytak útközben.

       Ők október 2-án indultak el. (Édesapját még a nyáron bevonultatták Kiskunfélegyházára.) A csendőrök kihirdették: 8 órára mindenki legyen indulásra készen a községháza előtt. Ott kellett hagyni a szép házat: a két évvel korábban épített istállót, benne a tehenekkel, a három csikóval… a disznókat, kacsákat, a pulykákat… és a kutyát.

Édesanyja betegen feküdt akkor. Sógor ráterítette a szobai szőnyeget a kocsideszkára, hogy ne fázzon; oda fektették, vánkosokat raktak a feje alá és dunnával betakarták.

Szüle kapkodva rakodott.  Egy tábla szalonnát tett föl a kocsira, aztán egy tízliteres fazekat, egy bödön zsírt, egy ötvenliteres hordóban pálinkát. Három kocsival indultak el: ők, a sógor és Vica, a barátnője a szüleivel.

 Tizenöt éves volt akkor, a húga három évvel fiatalabb.

Mind a ketten a temerini polgáriról ábrándoztak, de az apjuk egyszer ellentmondást nem tűrve kijelentette. „Itthon maradtok! Férjhez mentek és gazdálkodtok, mint mi anyátokkal!”

A falu szélén mások is csatlakoztak a menethez.

Branko bácsi, aki birkákat legeltetett a Jedricka hídja mellett, elbúcsúzott tőlük.

Az egyik kocsit meg a lovat Temerinben hagyták, mert vérzett a patája. (Korábban vasalás nélkül vitték el a magyar katonák Szabadkára ágyút vontatni.)

Aztán mentek tovább: Bezdán, Küllőd, Béreg, Hercegszántó, Bátmonostor, Baracska, Baja.

Végig esett az eső.

A bajai hidat akkora már lebombázták az oroszok. Rengeteg menekülő ember torlódott össze a Duna parton. (Évek múlva is megfájdult a feje, ha az a szűnni nem akaró hangzavar, a tülekedés eszébe jutott.)

Német és magyar katonák (egymással is folyton veszekedve) igyekeztek fenntartani a rendet és a kompra engedni a kocsikat.

Kínkeservesen végül ők is átértek.

Bátaszéken esteledett rájuk, a vasútállomás környékén találtak egy kőrakást, szüle abba kapart kis gödröket, oda bújtak, hogy ne ázzanak tovább.

Útjukat reggel folytatták; az első faluban meg akarták itatni a lovakat.

Az út melletti kerekes kútnál odalépett hozzájuk egy német asszony: „Itt nem ihattok! Forduljatok meg, aztán balra… ott magyarok laknak. Ott ihattok!”

       Délre értek a magyar faluba. A községházáról elvezette őket a kisbíró ahhoz a házhoz, ahol a kocsit betolhatták a fészer alá, a lovakat pedig beköthették az istállóba.

Lovukat a visszavonuló német, a sógorét az előre törő orosz katonák vitték el.

       A háború után gazdáknál takarítottak, dolgoztak a kertben, a sógor eljárt a szállásokra szántani; szalonnát, kenyeret kapott, nyáron elszegődött aratni, ő volt a marokszedője.

Később a húgával kilenc éven át, minden nyáron a cséplőgépnél dolgozott.

Ősszel kukoricát szedtek, éjjel szárat vágtak.

Édesapja öt év múlva került haza a fogságból. Minden áron lovat akart venni. Hiába magyarázta neki a szüle.”Nem otthon vagyunk, értsed meg! Nincs a hátad mögött a 22 kataszteri.”

Végül beletörődött és jelentkezett segédmunkásnak a magasépítőkhöz.

Ő néhány év múlva férjhez ment, annak rendje és módja szerint gyereke született. Először az iskolai konyhában főzött, majd a megyei kórházban, a központi sterilizálóban kapott munkát.

Nemsokára saját házat építettek. A férje vett két-három hegyi tanyát bontásra; csak a falazásra fogadtak kőművest. A többit a család végezte: ő és a húga taposta a sarat, édesapja, a sógor, meg a férje tapasztották a falakat.

       A kocsmáros fiát az első pillantásra megismerte. Az is őt. Tudta, hogy Milét is elvitték akkor a Tiszához a magyar katonák, de valahogy megmenekült.

„Kako ste? Kuda idite?”„Hogy van? Hova mentek?” kérdezte.

„Magyarszkában lakunk” válaszolta száraz torokkal.

Ki akarta fizetni a férje pálinkáját, de Mile nem engedte.

Később kávéval kínálta őket, közben a férje beállt kuglizni a szerbek közé és egyre jobban bemelegedett a játékba; jól érezte magát! Olyan könnyedén gurítgatta a golyókat, mint otthon vasárnap délutánonként, a kultúrház udvarán.

„Pali!” fordult hozzá szinte könyörögve. „Nem ezért jöttünk.”  Újra a cifra deszkakerítés felé pillantott, ahonnan egyre több férfi leste őket.

„Várj egy kicsit!” mordult rá a férje. „Mindjárt abbahagyom, ha annyira akarod.

Azt hitte, nem bírja kivárni a parti végét, annyira félt. Akkor bánta meg először, hogy egyáltalán elindultak.

       Megálltak az Árpád utcai ház előtt. Alig ismert rá, annyira átépítették azóta.

Összeszedte maradék lelkierejét és bekiabált a kapun: „Dobar dan! Dobar dan!”„Jó napot! Jó napot!”

Kijött egy asszony, alig látszott idősebbnek nála: „Dobar dan! Sta radite ovde?”„Jó napot! Mit csinálnak itt?”

„Imate prasice za prodaju?” „Van eladó malacuk?” (Hirtelen nem jutott más az eszébe.)

„Sto niste dosli juce, onda je bilo za prodaju.”„Miért nem jöttek tegnap, akkor még volt eladó” mondta a szerb asszony, sarkon fordult és már-már becsukta a kaput.

Ő nem bírta tovább visszatartani a torkában felgyülemlő sírást: „ Ja sam se ovde rodila i … volela bih da vidim…”„Én itt születtem és szeretném látni, hogy…”

A szerb asszony megállt. „Ajd’te unutra… pogledaj!” „Gyertek be… nézd meg.”

Aztán mentegetőzni kezdett: ezt a házat kifizették, ők nem tehetnek arról, ami akkor történt.

Éppen be akartak lépni az udvarba, amikor egy borostás arcú, svájcisapkás férfi ugrott le mellettük a kerékpárjáról. „Ko su ovi?”„Kik ezek?” kérdezte a feleségétől.

„Magyarszkából jöttek” válaszolt az szelíden, „ez volt az ő házuk.”

A férfi erre ordítva rázta a biciklit, ő lesütötte a szemét, csak a kormányon himbálódzó veknire mert nézni.

„Takarodjatok innen! Nincs itt semmi keresnivalótok! Ez itt Jugoszlávia!” „Gubite se odavde! Nemate sta traziti ovde! Ovo je Jugoslavija!”

Ő megragadta a férje karját; attól félt, hátha visszaszól. „Palikám, a jó Istenre kérlek, menjünk!”

Meg kellett kapaszkodnia a második ház kerítésében, hogy lélegzethez jusson.

A férje szótlanul állt mellette, mint aki nem ért semmit.

Ekkor a nevén szólították. „Bezika! Bezika!”„Bözsike! Bözsike!”

Megfordult.

Lazika bácsi futott utánuk. Megőszült és keskenyebb lett az arca.  „Sztani, jesi ti Perina devojka?” „Várj, te nem a Pero  lánya vagy?”

„Jesam.” „De igen.”

Emlékezett rá: betakarításkor az édesapja vele is összefogott, akárcsak Pajo meg Gyókó bácsival és először ide, majd amoda hordták a termést; kukoricaszedéskor ugyanúgy. Az út menti fákról is közösen verték le a ponyvára az epret és öntötték hordókba, aztán náluk, majd Lazika és Pajo bácsiék előtt tettek le egyet – egyet. Abból főzték a pálinkát.

Magyar karácsonykor küldték a gyerekeiket köszönteni, szüle almát meg süteményt adott nekik.

Szerb karácsonykor pedig ők mentek koringyálni.

       A magyar katonák negyvenegy húsvét első napján értek a szomszéd faluba. Édesapjáék is örömmel mentek eléjük, hiszen évek óta várták őket. Egy szerb lány – így mesélték később – virágcsokrába rejtett pisztollyal lelőtte a parancsnokot.

Amikor az édesapja hazaért, látszott rajta az elfojtott izgalom, szokatlanul tanácstalan volt.

 Fölrakta lányait a kakasülőre.

 Ott aludtak.

Nem a szerb szomszédoktól féltek, hanem azoktól, akik a Rétben gyülekeztek.

       Máig emlékszik rá, hol volt az édesapja szállása: a Fölső-rét szélén. Onnan úgy öt kilométernyire húzódott a nádas. Ott bujkáltak a partizánok. Az volt a tervük, hogy karácsonykor, amikor az éjféli misére harangoznak, följönnek és megölik a németeket és a magyarokat. Minden német és magyar név föl volt írva náluk. Egy legény - akinek magyar volt az anyja, az apja pedig szerb - is odakeveredett közéjük. Talán megszólalt benne a lelkiismeret, és szólt a csendőröknek, hogy mire készülnek azok ott lent.

Egy hétig folyt a harc.

Sok csendőr és katona is meghalt.

Úgy tudja, kilenc honvéd és öt csendőr volt fölravatalozva a községháza előtt.

„Menjünk a temetésre” mondta akkor az édesapja az édesanyának.

„Én nem megyek, Péter. Félek.”

„Illő elmenni. Ott vannak a koporsók és ha senki se megy oda…?”

Azokat, akiket a rétben elfogtak a magyar katonák, vitték a Tiszára.

Negyvennégyben meg csendőröket ástak el nyakig a partizánok a községháza előtt és lánctalpassal többször átmentek a fejükön.

Lazika bácsi megfogta a karját: „Ajdete unutra kuvacu vam kafu!” „Jöjjenek be, főzök maguknak egy kávét.”

Összerezzent.

Nem bírt megmozdulni. „Ide soha többé be nem teszem a lábam” határozta el. Azonban ahogy múltak az évek, egyre jobban vágyakozott a szülőfaluja után. Akiket szeretett: a szülei, a sógor, a szüle, a húga, a férje, a fia mind itt vannak, új hazája temetőjében. Mégis. „Mi ez az érzés?” kérdezi gyakran a szomszédasszonyát.

Ilyenkor sokáig hallgatnak és mind a ketten néznek maguk elé.

 

A szerb szöveget ellenőrizte és részben fordította: Gál József

 

 

 

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap