Arany Sas Díj pályázati mű: Horváth György Tibor - Az üzenet - Egy levél Arany Jánosnak

Szerkesztő B, v, 10/22/2017 - 00:23

 

 
  
 

 

 

      A költő rezignáltan nézett körbe a csatatéren.

      ’Ez hát a vég’ – gondolta lemondóan. Bár a füst eltakarta a mezítelen valóságot, az elmosódott árnyakból nehezen lehetett megállapítani: ki merre tart. Ki fut ki elől és kivel.

      A költő határozottan érezte, hogy itt a vég. Nem érte váratlanul. Napok, sőt hetek óta számított rá, és most, hogy elérkezett, valamiféle megkönnyebbülést érzett a lelkében, mint mikor súlyos felelősségtől szabadul meg az ember. Más dolga nem lévén lassan a dombgerinc felé ballagott, nem mintha számított volna valami jobb kilátásra – Ő már semmire sem számított -, de onnan még dörögtek az ágyúk, és ha már el kell veszni, akkor legalább a fiúkkal együtt tegye.

      Alig ért a gerincre, oldalról lovasok közeledtek. A homályban nem lehetett egyből látni kik azok. A homály jótékony, elnyeli a színeket, jellegtelenné és arctalanná formálva mindent és mindenkit. A költő nem tudta kivenni az egyenruhák színeit, csak annyit, hogy pokrócban, vagy lepedőben cipelnek valamit. Aztán felismerte a lovasokat tartásukról, arról a hányaveti, sőt inkább nyegle, kicsit oldalra, kicsit hátradőlő lovaglásról, ahogy a magyar huszár teszi. Mert a Jó Isten még nem látott magyar huszárt ülni a nyeregben, azok bizony állnak a csatában, lábukat kinyújtva, ellentmondva minden lovas iskolai szabálynak és mégis ők a földkerekség legjobb lovasai. A költő most már a szélső lovast is felismerte.
      ’István!’ – kiáltott rá. – ’Megálljatok!’
      Szörnyű gyanú ébredt benne, hogy ezek itt talán az öreget viszik. A megszólított lovas meglepetten kapta vissza a lovát, mert bizony a nagy füstben nem vette észre a magányos gyalogost. De mindjárt mosolyra szaladt a szája, mihelyt fölismerte a költőt.
      ’Kapitány úr!’
      Erre már a többiek is megálltak.
      ’Kit visztek?’ – kérdezte riadtan a költő.
      A lovasok összenéztek. Arcukat a vér és korom iszamos vegyüléke szinte teljesen eltakarta, de ebben a rettenetes állarcban is ott izzott mindegyik szeme, mint megannyi tűzgolyó. A legidősebb szólt közülük, egy őszbajuszos öreghuszár.
      ’A Szabadságot visszük, Sándor.’
      Annyi minden volt ebben a ’Sándorban’, több mint egy emberélet, s talán több mint egy egész nemzedék élete. Minden benne volt, amit sokak érezhetnek egyetlen iránt.
      ’Hadd lássam!’
      A huszárok szétnyitották a takarót. Ott feküdt kibontott szőke hajjal, holtában is gyönyörűen a Szabadság. Meztelen mellében apró, golyó ütötte véres lyuk. Törékeny kezével még most is markolta a kardot.
      ’Milyen fiatal’- mondta önkéntelenül a költő, és igen csak elcsodálkozott azon, hogy a Szabadság mosolyog. A csodálatos hattyú vállak, fölötte az alabástrom nyak, a tisztametszésű állak, és az a semmi máshoz nem hasonlítható érzékien bájos száj, amelynek szögletében ott bujkál egy mosoly. Az a bizonyos mosoly, amiről tudjuk: van, de nincs eszközünk rá, hogy megfogjuk, megmérjük, bebizonyítsuk: létezik.
      ’Hol temetitek el?’ – kérdezte kissé magához térve a költő.
      ’Nem temetjük el mink sehol’ – mondta az István nevű huszár – ’Bemhez visszük. Megy vele török földre.’
      ’No, akkor menjetek, az öreg már vár titeket!’
      ’Kapitány úr nem jön velünk?’
      ’Nem, István. Nekem még itt dolgom van.’ 

      A huszárok elvágtattak a füstben. A költő éppen gondolkodni kezdett, hogy ugyan mi dolga is lehet még, amikor észrevette a fiatalembert. Emlékezett rá, hogy a másik már régóta itt áll, de meg nem tudta volna mondani, mikor jött. A fiatalember közelebb lépett, levette kissé régimódi, háromszögletű kalapját és bemutatkozott:
      ’Halál vagyok:’
      ’Tudom.’ – mondta a költő, és hírtelen rájött, mi dolga van még. – ’Most rögtön? Vagy van még egy kis időm?’
      A Halál bocsánatkérő mosollyal ránézett:
      ’Talán ha néhány perc.’
      A költő hirtelen sietősre fogta:
      ’Megírnék néhány levelet…’
      ’Arrébb egy kút van, talán a káváján…’ – készségeskedett a Halál, miközben érezte, mind a ketten zavarban vannak.
       A költő letelepedett a kút kávájára, iszákjából tollat, tintát, papirost halászott elő. Kardját, amely már nagyon útjában volt a Halál kezébe nyomta, és sebesen róni kezdte a sorokat. A Halál elszorult szívvel nézte. Pontosan tudta mi lesz a sorsa azoknak a lapoknak. A magyar irodalom talán legszebb soraival gyújtanak pipára a kozákok. A költő közben csak írt, egyre írt. A befejezett lapokat a Halál elé tolta, aki önkéntelenül olvasni kezdett. Szemei előtt gondolatoktól gyöngyöző sorok futottak el családról, hazáról, szerelemről és a Szabadságról.
      Ekkor mintha valami nagyon erősen mellbe vágta volna a Halált. Az egyik lap alján olvasott egy sort, s talán az addigi gondolatok, talán a helyzet, talán maga a nagy Talán hatott rá, de kétségtelen tény, a Halál szeméből egy árva könnycsepp kicsordult. Annak a Halálnak a szeméből, aki már annyi mindent látott – aki már mindent látott. Gyorsan félrekapta a fejét, s lopva a költőre sandított, nem vett-e észre valamit. De a költő csak rótta tovább a sorokat. A Halálban egy elhatározás érlelődött, olyan, amilyen még soha. De még a Halál sem a maga embere, felsőbb hatósághoz kell fordulnia. Felpillantott az égre, hátha lel ott valami bíztató jelet. S fent, az égen az egyik kis felhő hirtelen mosolygó szájjá változott. A Halál megdörzsölte a szemét, mivel maga sem hitte, amit lát. Újra felpillantott, de a felhőmosoly már nem volt sehol. A Halál ekkor pontosan tudta, mit kell tennie. Egy hirtelen mozdulattal letépte a lap aljáról azt az egyetlen sort, apró kis gombóccá gyúrta és az inge ujjába rejtette. Aztán felállt és hátrább lépett, mert a domb aljában felbukkant a két kozák.

      Hosszú évek teltek el, a világ közben igen csak nagyot változott. 

      Arany pipája szárát rágcsálva ült félhomályos szobájában. Írnia kellett volna, de nem tudott. Felkérték, hogy Neki, hogy Hozzá írjon valami dicsőítőt, talán egy ódát, vagy egy balladát.
      Neki.
      Arany ezt nem teheti meg. Deák behódolhat. Deáknak könnyű, Ő politikus. De Arany!

Csöndben sem maradhat. A költő, ha megszólíttatik, válaszolnia kell. Nála a hallgatás tán még súlyosabb, mint a beszéd. De erre nem lehet csak úgy, egyszerűen válaszolni.
Erre oda kell vágni, a képébe, hogy beleremegjen, hogy megértse, hogy mindenki megértse.
      Arany bánatosan nyúlt a dohányzacskóhoz. A harmadik pipát szívta már, de nem lelte a megoldást.
      Ekkor lépett be a cselédlány:
      ’Nagyságos úr, egy ember van itt, valami üzenetet hozott.’
      Arany felnézett a karosszék mélyéről és csöndesen mondta:
      ’Vezesse be!’
      Talán eltereli a figyelmét, és a gondolat majd kipattan magától. Erőltetni nem érdemes.
      A cselédlány egy fiatalembert vezetett be. Nagyon fiatal volt, egyenes, szőke haját hátrafésülte. Nem viselt sem szakállat, sem bajuszt. Járása, egész megjelenése nagyon könnyed volt, csak a szeme nem. Arany megrendülten nézett a vendég mély, barna szemeibe. Mintha minden fájdalom, az egész világé lett volna belezárva. Arany hellyel kínálta, de a vendég nem ült le. Azt mondta, siet, meg azt, hogy nagyon régen és nagyon messziről hozza az üzenetet. Azzal előresétált és egy kis borítékot tett az asztalra, majd feletet sem várva meghajolt és kiment a szobából. Arany dermedten nézett utána, és csak ekkor vette észre, hogy mennyire fázik. A hideg mintha a fiatalemberből áradt volna. Arany borzongva húzta össze magán a házikabátot és a borítékért nyúlt. Egy gyűrött, pici papírszelet volt benne, rajta egyetlen sorral: 

      - Szabadság – Emléke sír a lanton még –

Arannyal megfordult a világ. Szemei könnyel teltek meg és a papírdarabot az asztalra ejtette. Tudta ő, ki írta azt a sort, megismerte, ezerszer is megismerte azt a kézírást.
      Azt is tudta már, hogy vendége maga volt a halál. Ki is lehetett volna más?

      - Szabadság – Emléke sír a lanton még – 

      - Megírja!
      - Meg kell, hogy írja!
      Nem felejt, és nem bocsát meg soha. Sándor ott volt, ahol az út véget ért, s a Halál maga hozta el az üzenetét. Hirtelen megértette, miért él, egyáltalán miért jött erre a világra. Csak és pusztán ezért.
      Mert ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
      Arany János papírt tett maga elé, meghegyezte kicsinyt kedvenc lúdtollát és írni kezdett.

A többit tudjuk.

 

 

               

   Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap