Arany Sas Díj pályázati mű: Jámbor László Imre: Mint a gyertya fénye II. rész

Szerkesztő A, k, 10/16/2012 - 00:06

 

 

 

A zord, és nagyon hideg telet követően, lassan beköszöntött a tavasz. Ismét zöld palástot öltöttek az erdők és mezők lankái. A kastély lakóinak nem kellett már a varjak károgására ébrednie, hanem az őket leváltó erdei madárkák hangos csiripelése és éneke köszöntötte őket reggelenként. Szorgalmasan gyűjtögették a fészkeknek való ágakat, és a tél folyamán elfagyott, majd kiszáradt mohadarabokat. Előbújtak az erdő többi lakói is, velük a kastélykert sötétbarna mókusai is, melyek vidám és önfeledt, szabad mozgásukkal szemet gyönyörködtetőek voltak. A fák töveinél a páfrányok friss hajtásai szinte ibolyák tengerében úszott, s felettük fehér pillangók és méhecskék serege repdesett hullámzón a környéken. Csak a szürke, kopott kastély falai, és tornyai meredeztek, mint félelmetes karmok a kéklő égbolt felé. Ott állt mogorván, és sejtelmesen az illatos tavaszi varázsban, mint egy jelezve, hogy az épület hideg falai mögött nem változott semmi. Valóban hideg légkör uralta a masszív, kő építmény zegét, s zugát. Talán a nagy, és füstös konyha volt az egyetlen meleg, és barátságos benne, mint már korábban is az évek múlása során. Ahol szinte sohasem aludt ki a hosszú rakott tűzhely, fölötte az öles kövekből rakott falakon a felaggatott edények, serpenyők seregének kíséretében. A személyzet is itt szeretett a legjobban. Az a néhány fehérnép, akik már második generáció teltével is hűségesek maradtak, de talán nem is annyira Szelőcey Móritz úrhoz, mint inkább egymáshoz, és a házhoz. Abban a hónapban, mikor Szent György havának tizennyolcadik napját írták, nagyobb volt a mozgás, mint egyébként az lenni szokott. Már a korai órákban fácán leves gőze lebegett a levegőben, s a kemencéből sültőzgerinc illata csalogatta, még Rablót is, a koromfekete macskát kölykeivel együtt a konyhába. Az asszonycselédek jó kedéllyel beszélgettek, dudorásztak, s néha oda, oda csaptak Kaposi Miskának, a ház mindenesének, akinek kezei gyakran tapintottak tiltott domborulatokat. Igen jó sora volt az asszonyok között, mert egyedül volt férfi, kivéve az öreg Milánt. Kedvelték őt vidám bohóságai miatt, és az is igaz, hogy nagyon értette a mókát.

- Te Miska! – szólott Örzse néne a huncutkodó fiatalemberre. – Nincs neked valami dolgod odakünn?

Ha mást nem, legalább hozz be egy öl fát a tűzre, különben nem kapod meg még a csontokat sem, nem hogy ebédet.  

- Ne morcoskodjék kend. Inkább megyek. Csak egy kis zaftot adjon néném.

- Na, gyere ide te pákosztos! – s azzal kanyarított egy karéj kenyeret, és belemártogatta a friss sült zsírjába, amit odanyújtott a férfinak.

-  Ej, anyámasszony! Mondtam ma, hogy maga a legjobb fehérnép a környéken?

-  Mondtad, mondtad. De most már el veled te lusta kutya. – felelt mosolygón a terebélyes asszony. Miska ki is ballagott a konyhából, de még előbb megpaskolta Boris formás fenekét, miközben a másik kezében tartva fújkálta a forró pecsenyezsíros kenyerét. Kisvártatva ismét visszatért egy nagy nyaláb tűzifával, és elégedettem vigyorgós képpel ült le a zöldséges asztal melletti lócára. Talán el is üldögélt volna még jó ideig, ha az öreg Milán nem lépett volna be a konyhába.

- Miska fiam! Fogd be a fehéreket, és indulj, a tekintetes Váradi von Eisenhof nagyságos asszonyért a csukott hintóval. Ne feledd, az úr azt parancsolta, hogy pontban délre visszatérj, mire az ebéd tálalva lesz. – a fiatalember szolgálatkészen felállt, és kifordult a széles, faragott ajtó nyitott szárnyai között. Azért, még az ajtó előtt hajlongó Pankának megpaskolta a tomporát, és ha csak egy pillanatra is megnyugodott rajta a kérges tenyere. Majd kiballagott.

- Lánykáim! Remélem, hogy minden időben meg lesz, és olyan pompás ízeket varázsoltok, mint mindig. Az úr már nagyon izgatott a hölgy vendége miatt.

-  Ugyan már Milán. – felelt Örzse. – Mit akar ez a vén bolond, attól a gyönyörű és nemes lelkű asszonytól? Nem gondolod, hogy képes lenne vele több, mint a teáját megkavarni?

-  Nem tudhatjuk lelkem. Azt azonban nem feledhetjük, hogy ebben az esztendőben már harmadszorra látogatják kölcsönösen egymást. – Valóban, mintha a tavasz ízét kóstolgatnák, s vele talán egymást is. Egyre gyakoribbak voltak a kölcsönös látogatásaik. Váradi von Eisenhof tekintetes asszony a szomszédos nagy birtokok özvegy örököse, aki a leányával élt. A kisasszonyt ugyan még nem látta Szelőcey úr, de sokat hallott felőle, és elragadtatással hallgatta a csinos, és eszes hölgy elbeszélgetéseit. Már azt is megengedte, hogy a szalon zongorájáról lekerüljön a terítő, és bár nem nagy élvezettel hallgatta az általa lármának nevezett játékot, mégis türelemmel figyelmet tanúsított a szép hölgy játéka iránt. Szelőcey Móritz a főbejárat lépcsőjén várta hölgyvendégét, s ismét ünnepélyes főúri öltözetben várta őt. Az idő teltével, már a molyok segédletével foltokban hiányzó díszes felöltő helyett, vadonatúj, előkelő ruházatot varratott magának. Mindez oly gyorsan történt, hogy a ház lakói alig tudták követni az eseményeket, és a gazdájukban megesett változásokat. Természetesen örömmel vették tudomásul, hiszen kevésbé volt már kötekedő, és kimért a környezetével. Nem csak látható, de érezhetővé is vált, hogy Váradi von Eisenhof nagyságos asszony igen jó hatással bírt a zsémbes úrra.  Az ebéd elköltése után sétára indultak a kastélykertbe.

-  Mondja kedves Móritz! Nem gondolt még arra, hogy esetleg a Kopasz domb alatti ingoványost lecsapoltassa.

- No, de asszonyom! – lepődött meg  Szelőcey. – hogyan jutott éppen most ilyesmi az eszecskéjébe?    

- Teljesen véletlen. Éppen csak úgy elkalandoztam. – felelte zavar nélkül a hölgy.

- Nem! Egyáltalán nem jutott az eszembe, és nem is szeretnék erről beszélni. – szólt kissé ingerülten.

- Ejnye, kedves Móritzom. Ne legyen izgatott. Pusztán arra gondoltam, hogy ezzel a környékbeli parasztoknak rengeteg munkát adhatna.

- Van azoknak éppen elegendő munkájuk. – dacoskodott a férfi, ügyetlenül takargatva az ingerültségét.

- Igaza lehet. – nyugtatta őt, de nem hagyott fel a gondolatfonal gombolyításával.

- Viszont, nem csak nekik adna munkát, hanem egy hatalmas, remek termőföldterület is nyerne vele. Ami azonban nem mellékelhető eredményt is hozhatna. Arra sem gondolt még?

- Hmmmm... - dünnyögött magában az úr.

- Asszonyom! Ön nem csak csodálatosan szép, és megnyerő, de kiváló érzéke is van a vagyonosodáshoz.

- Áh! Ne túlozzon. Nincs ebben semmi különös kedves Móritz.

- Asszonyom. Nagyon megtisztelne, ha elfogadná kegyed az ajánlatomat, és ezentúl csak Móritznak szólítana. – s azzal séta közben szembefordult elragadóan csinos vendégével.

- Renben. Elfogadom az ajánlatát, amennyiben ön is megteszi, hogy az elkövetkezendőkben Gertrúdnak szólít

- Ezer örömmel... Gertrúd. – válaszolta Szelőcey elégedetten, hogy az előkelő hölgynek íj módon is egy kevéssel a közelébe kerülhetett. Bokáját férfiasan összekoccintotta, és lovagiasan kezet csókolt. A cselédség természetesen az ablakokban tornyosulva leskelődtek egymás feje felett. A konyha egyébként is maszatos ablaküvegén alig lehetett kilátni, de ezen nemes alkalommal néhány négyzete, ha felületesen is, de át lett törölgetve. Orruk rátapadt a hideg üvegre, s a leheletük nyomban átláthatatlan párával vonta be. Miska teleszájal nyammogott, és az előtte álló Boris hóna alatt beférkőzve kapaszkodott a két gömbölyű domborulatba, miközben lágyan maga felé húzta a kellemes női testet. A lány kicsit sem ellenkezett, sőt már megszokott játékuk volt ez, hiszen ők ketten már korábbról jegyben jártak. A történtek láttán, volt is pletykálni valójuk elegendő, melyben ókor az öreg Milán is részes volt. Természetesen, többnyire rendreutasította személyzetet. A kölcsönös látogatások eredményeképpen a ház élete teljességgel megváltozott. Szabad lett rendszeresen szelőztetni. Az évek hosszú során sötét, elfüggönyözött szobák szinte felsóhajtottak a friss tavaszi levegőtől, és fürdőztek a nap beszűrődő langyos melegében. Az asztalokon már ki lettek fényesítve a sokágas ezüst gyertyatartók, és vázákba is virágok illatoztak. A cselédségnek, bár jóval több lett a munkája, de nagyon szívesen vették Váradi Gertrúd nagyságos asszony mind gyakoribb látogatását.

Künn, a kopasz hegy lábánál elterülő beláthatatlan nagyságú terület lecsapolását is megkezdték a környékbeli parasztok, és az asszony unszolására Szelőcey uram, még tisztességesen  is bánt velük. Bár nem fizetett nekik bért, de jóval kevesebbet kellett nekik ősszel a betakarításkor leadniuk. Közel, egy esztendő teltével, oly annyira elkápráztatta Gertrúd, Móritz tekintetes urat, hogy az megkérte a hölgy kezét, aki rövid gondolkodást követően igent mondott. Az esküvő Szent András havának, tizenharmadik napján került sor. Addigra a férfi teljesen megjuhászodott, talán a kora miatt, talán a jövendőbeli hitvesének kedves jelene hatására, de a jelenség igen szembetűnő volt. Az addig mogorva, és durva Szelőcey Móritz teljesen más emberré változott. Örömét lelte, ahogyan Gertrud intézkedett. Miska már az egy zsanéron himbálózó zsalugátereket is megjavította, s át is festette mindet körben. Leszedte a nem használt ablakokra szegelt deszkákat, és a bejárati kapu is elnyerte régi erős pompáját.  Az ablaküvegeket is gondosan megtisztították. Még, a park is ápolt és gondozottá vált, bár az őszt rohamosan maga előtt tolta a beköszöntő tél. Az árnyékok is óriássá nyúltak az avaron. A kastély kéményei megjavítva, büszkén ontották a füstöt, s a házbéli melegről árulkodtak. Boldognak tűnt az egybekelt pár, s velük örültek a cselédek is. Künn szakadt a hó, s a meghívott vendégek a várhatóan nagy havazás miatt, már az ebéd elköltése után elbúcsúztak csupa jó kívánságokkal. Gerti és férje a könyvtárszobában álltak az ablak előtt. Móritz, a bal kezével markolta faragott botjának görbületét, míg a jobbjával hitvesét ölelte magához szeretettel. Az a férfi, aki önmagán kívül, szinte senkit sem szeretett korábban. Aki nem talált szépséget a kandalló szikrázó tűzében, sem a kinti mesés hó hullásában. Ő, aki zsarnokságából eredően, pontosan egy naptári esztendővel ezelőtt elvesztette fiát, a megértés és szeretet hiányában. Ott álltak ők kifelé tekintve, s talán mind a ketten azonos gondolatokkal nézték a sűrű hóesést. A kastély előtti fák ágait rohamosan vastag hó fedte el, s a környék kísérteties csendbe burkolózott. A gondolataikba mélyedt, s  átszellemült párt Milán hangja törte meg.

- Asszonyom! Szabad lenne a teát szervíroznom?

- Igen Milán bácsi. – felelte a Gertrúd. – Ma már nem hinném, hogy érkezik valaki.

- Köszönöm asszonyom. Azonnal hozom. – s azzal meghajolt, és elhagyta a szobát.

- Mond Kedvesem! Vártál még valakit? – kérdezte Móritz feleségét.

- Igen. Talán lehet, hogy a nagy havazás miatt vannak hátráltatva. De talán lehet más oka is.

- Mire gondolsz? Bánt valami? Talán az, hogy a leányod nem jött el a menyegzőnkre? Tudod, ez a dolog engem is bánt. Még soha nem mondtam neked, de még meg sem ismerhettem. Nem adódott alkalmunk, még egyszer sem egy személyes találkozásra, egy beszélgetésre. – ekkor belépett Milán, és letette az ezüst tálcát, s kitöltötte a teákat. Amikor hozzájuk lépett a csészékkel, az udvarra felkanyarodott egy négyfogatos szán, kedvesen csilingelve. Önkéntelenül is mind a hárman az ablakhoz fordultak, s az érkezőkre szegezték tekinteteiket.

A sűrű hóesésben nem lehetett megállapítani a kilétüket, csak annyit, hogy a hajtón kívül egy úr, és egy hölgy lép le a szánról. Egy idősebbnek tűnő nagyasszony, karján egy vastag szőrmével betekert csomaggal. Milán szó nélkül sietett le a jövevények fogadására, s egyhamar nem is tért vissza. Móritz és arája leültek a kandalló elé, és csendben élvezték a tea fűszeres zamatát.

- Nem tudom, hogy ki az a szerencsétlen, aki ilyen időben útra kel. – szólalt meg a férfi. Gertrud válasz nélkül hagyta párját, aki tovább beszélt, szinte csak hangosan gondolkodott.

- Felelőtlenség tőle, hogy két nővel is kimerészkedett, s lám csak eddig jutottak. Mindenesetre kedvesem, ha nincs ellenedre, hívatom Őrzsét, meg a lányt, hogy készítsenek nekik szobát. Ma már ne engedjük útjukra őket, bárki legyen is.

- Egyetértek szeretett Móritzom. Én is úgy gondolom, hogy osszuk meg a ház melegét a jövevényekkel. – s ekkor nyikorogva feltárult a magas, plafonig érő kétszárnyas fehér ajtó.

- Tekintetes úr! Szabad bejelentenem, Ifjabb Szelőcey Alfréd és feleségét Szelőcey von Eisenhof Szekeres Veronika tekintetes asszonyt, valamint fiúgyermeküket, A legfiatalabb Szelőcey von Eisenhof Szekeres Alfrédot. – ezzel oldalra húzódva adott helyet a fiatal párnak, az édesanyát karján az unokával. Gertrud meghatottan, sírva ölelte magához az érkezőket, a parányi, pár hetes gyermekkel. A ház ura kővé dermedten állt, szoborként bámult a fiára, mint egy kísértetre, aki holtából tért vissza, hogy bosszút tudjon állani ezen a nevezetes napon. Akkor, amikor ő végre élete estélyén megtalálta a boldogságot, és végre más szemmel értékelte a világot. Nem értette, hogy ez most büntetés, vagy az ég kegye, hogy teljes lehessen az ő boldogsága. Jéghideg verejték gyöngyözött a homlokán, a testét is átjárta a nyirkos hideg. Némán meredt maga elé. Százaz ajka szederjesen lila színre váltott, s hamuszürkévé vált, mint egy élő halott.

A fagyos légkört, Alfréd szerető szavai, és férfias ölelése törte, meg, ami apja meglepetéséből eredt. A fiú mintha elfeledte volna atyja korábbi lelketlen dolgait, s azt, hogy az édesanyja halálának is részese volt. Talán azt is el akarta feledni, hogy vele soha nem viseltetett úgy, mint egy apa a fiúgyermekével kellene, hogy bánjon.

- Édesapám! Lelkem teljes melegével örülök, hogy láthatom végre. Nagyon nehéz volt számomra. Szinte gyötrelem, hogy nem jöhettem és öleltem, amikor erre szomjaztam.

- Fiam! Hát te vagy az valóban? Nem álmodom? Vagy lehet, hogy megbomlott a korosodó elmém?   

- Én vagyok az apámuram.  Nem vagyok kísértet. S ők, itt az én imádott családom. A feleségem, és a kicsi unokátok. Egy fiúcska a mi vérünkből. – az öreg Móritznak, kit senki soha nem látott életében csak haragosnak, és felindultnak, akkor apró csermelyként gördültek alá mély ráncai vonalán a könnyei. Egy megtört öregember őszinte, szavak nélküli megtérése a szeretet és békesség útjára.

Később, midőn az estebédet elfogyasztották, hol a hitvese, hol a fia és menye mesélték el a kalandos történetüket.

Akkor, pontosan egy évvel korábban, a baleset valóban megtörtént, de szerencsére nem sérültek meg. Sem a kocsisa, sem a lovak, s ő maga sem. Még nagyon vékony volt a jég, amit vastagon belepett a hó, s már a szélén a tónak beszakadt a lovak patái alatt. Minden nehézség nélkül kitudtak jönni a vízből. Azonban a dac és sértettség nem fordította őket vissza az atyai házhoz. Visszatért Bécsbe, s röviddel ezután Veronikát és édesanyját is magához vitette. Ott édesanyja rövidesen férjhez ment egy idős grófhoz, aki istennőként megszerette az asszonyt.

Veronikát örökbe fogadta, és saját lányaként gondoskodott róla. Sajnos néhány hónappal később egy vadászaton megbokrosodott a lova, és ledobta őt. Az áldott ember belehalt a sérülésébe, nem lehetett már megmenteni az életét. Az özvegy ezután tért vissza magyar honba, és vásárolta meg a szomszédos birtokok egy részét hosszas gondolkodás után, mert volt még a közelben egy kis négytornyos kastély is eladó. A Ferenczy kisbirtok masszív, kőből épített két évszázados mesterműve, amihez csak a sokhektáros erdő tartozott. Már hosszú évek óta beszélték a népek, hogy azért nem akad vevő rá, mert kísértetek laknak benne, akik gonosz tréfáikkal elüldözik az összes komoly vevőt. Pedig hatalmas fenyves öleli körbe, és védi a világ zajaitól elrejtve. Egyébként mesésen békés, és nyugodt környezetben van eldugva az a csodás kis gyöngyszem. Talán az ott lévő kísértetek, talán valami más miatt, de nem azt vette meg az özvegy. Arról azonban már döntött, hogy a lányának megveszi később, ha még eladó lesz. Azonban az elbeszéléseket megszakították, amikor észrevették, hogy az idős apa elszenderedett nagy faragott, és medveszőrrel bélelt foteljében. A fiatalasszony is elbóbiskolt gyermekével a meleg kandalló előtt, midőn kicsinyét az édes, anyai erővel itatta. Parányi kezecskéjével fogta még álmában is a duzzadt forrást, s mosoly ült ki a gyönyörű orcájára. A gyertyák is lassan leégtek, mikor Milán kopogott, majd belépett az ajtón.

- Nagyságos asszonyom. Tehetek még valamit, vagy nyugovóra térhetek? – kérdezte az öreg.

- Köszönöm Milán bácsi. Nagyon köszönök mindent. Menjen csak, pihenjen le. – válaszolta Gertrúd, s fölkeltette leányát, akiket átkísért a vendég lakosztályba. Mikor visszatért a könyvtárszobába, férje még békésen aludt. Komótosan megpiszkálta a tüzet, és rakott néhány darabot rá. Letelepedett a férje melletti hintaszékbe, és jól beburkolózott ő is egy szőrmetakaróba. Már csak a kandalló fénye világított, minek a lángjai megannyi formátlan óriás árnyékát lebegtette körben a szobában, a mennyezeten és falakon. A pattogó szikrák hangjai még színesebbé varázsolták az egyébként is hangulatos kései estét. Künn egyfolytában, nagypelyhekben hullott, szinte szakadt a hó. Bent a tűznek az illata, az arcát pirongató forróság lágy simogatása csodálatos érzésekkel bűvölte el a ház úrnőjét. Nézte a lobogó lángokat, és mosolygós arccal érezte az elégedettség kellemes ízét. Bár sokszor félt, hogy nem jól sikerülnek az elképzelései, de bízott az égiekben, hogy a jóságáért cserébe megsegítik őt. Félt attól is, hogy Móritzot sohasem tudja más gondolkodásra bírni, vagy, hogy ő maga sem lesz elég erős. Azonban azon az esten megkönnyebbülve kucorodott a szőrme alatt. Boldog volt és elégedett. Szeretőn nyújtotta át karját, a mellette pihenő férjéhez, és a férfi kezét megsimítva nyugtatta meg rajta a sajátját. Jéghideg, élettelen tapintás volt. Szelőcey Móritz, mosollyal az arcán távozott, megnyugvással és békés csendben szerettei között.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap