Arany Sas Díj pályázati mű: Juhász Sándor: Imakönyv a szív felett

Szerkesztő A, p, 01/12/2018 - 00:10

 

 

 

( Egy doni magyar katona emlékére.)

 

I. Rész

 

            Ezt a címet régóta előjegyeztem megírandó témáim között. Sokszor elővettem, próbálgattam súlyát, s visszatettem, hogy érlelődjön szívemben, lelkemben.
A küzdelmes, tragikus dolgokról nehéz írni, még akkor is, ha tudom nagyon érdemes arra, hogy másoknak is megmutassam és visszaidézzem a múltat.
            Nos a történet drága jó apósomtól származik, aki olyan szorgos ember volt az életben, hogy minden elismerést megérdemelt, de olyan szerencsés és szerencsétlen dolgai voltak, amit jó is volt meg hajmeresztő is volt hallgatni.
            Borozgatás közben megnyíltak a lélek és az érzelmek kapui, s ömlött belőle a harcias történelmet testesítő szó. Ámulattal hallgattam mindig magasztos és sokszor gyötrelmes mondatait.
            Az egyik ilyen alkalommal mesélte el, hogy a Don kanyarban, a fagyos lövészárokban mik történtek vele, hogyan vészelte át a nehéz napok cselekményeit.
Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában nagyon kemény volt az orosz tél.
A lövészárkokban fagyoskodtunk, alig bírtuk a kegyetlen hideget. Az egyik éjszakai őrségben észrevettük, hogy a befagyott Don túloldalán nagy a mozgolódás.
Szóltam a bajtársaimnak, hogy "gyerekek" itt nemsokára nagy baj lesz! A jeges folyó előnyt adott a támadóknak. Mindenki feszülten figyelte a havas, rideg láthatárt. Mintha az egész világ hóból lett volna. A feszültség fokozódott óráról órára. Fegyvereinket harcra készítettük, már amennyire lehetett a negyvenfokos hidegben,- a fogytán lévő lőszerekkel. A túloldal morajlott a tankok és egyéb harci járművek felvonulása alatt.
Tudtuk, hogy az oroszok hajnalban négy - öt óra között szoktak támadni. Idegtépően teltek a percek és az órák. Mintha mázsás súly nehezedett volna ránk. Távcsővel kémleltük a folyó minden pontját. A vihar előtti csend majd szétfeszítette testünket, idegeinket. Pihenni nem lehetett, tágra nyílt szemünk nyugtalanul figyelt.
            Aztán a várt időpontban a pokol ezer tüze zúdult ránk. Süvítettek, jajgattak a katyusák, mintha nekik fájt volna e kegyetlen lét. Dörögtek az ágyúk és a tankok elindultak felénk. Kattogtak a géppuskák és millió puska és géppisztoly golyó röpködött a kietlen föld felett. Harsogott a hurrá csatazaj. Húsdaráló lett a hajnali havas táj. A mi válaszunk mintha észrevétlen lett volna a földre szállt tűzvihar között. Megdermedt fagyos testtel álltuk a rohamot ameddig tudtuk. Később, a visszavonulás nehéz órái, napjai következtek. A méteres hóban lassan haladtunk előre, éppen csak vonszoltuk magunkat. Aki megállt pihenni,- örökre megpihent. Az egyik magyar baka egy szusszanásra meg akart állni a hóban, mikor egy velünk vánszorgó tiszt észrevette és agyba - főbe verte és rugdosta, mert nem akart menni. Lehet, hogy az örök álom kísértette már, a tiszt rámenőssége mentette meg az életét.
            A hósivatag szedte áldozatait.
Alig vártuk, hogy eljussunk egy faluhoz, ahol melegedni, pihenni, kapcát cserélni lehetne, megenni valamit. Egy ilyen pihenő alkalmával rakosgattam bakancsomat, zubbonyomat, mikor kezem zubbonyom zsebéhez tévedt, ahová imakönyvemet tettem. Ez mindig velem volt,- a szívem fölötti zsebben helyeztem el.

Kivettem a szent könyvet, s észrevettem, hogy közepén egy golyó által ütött lyuk van. Kíváncsian kinyitottam, lapozgattam és láttam, hogy a golyó a drága könyv közepe táján állt meg. Hajam szála égnek állt!
Sírtam örömömben,- bajtársaim egy ideig nem értették, hogy mi bajom. Mindenki áhítattal vett körül. Megmutattam a csoda könyvet, s imádkozni kezdtünk kietlen magányunkban. Aztán az orosz háziak is odajöttek, és nagy ámulattal néztek minket, majd közösen imádkoztunk, ki-ki a maga nyelvén, maga módján.
            A háborúból sok küzdelem árán hazatértem az életemet megóvó imakönyvvel.
            A könyv szent ereklye lett számomra. Sokáig őrizgettem, ide-oda rakosgattam, életem egy részének kísérője maradt.

           

 

 

I I. Rész

 

Szovjetunióba való újra kikerülésem története

 

         Mikor a doni pokolból ezerkilencszáznegyvenhárom nyarán hazavergődtem, még nem tudtam, hogy kemény sorsom tovább folytatódik. Először a családdal próbáltam megfelelő életkörülményt kialakítani. Már tervezgettük, hogy milyen lesz az új ház, a gyerekeket hogyan neveljük, a földdel, a háztartással miként foglalkozunk.
            Egy telet töltöttem odahaza!
            Ép, hogy fagyos csontjaim felmelegedtek.
Ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán mikor újabb behívót kaptam Ilonka gyermekünk már útban volt. Mivel a hadsereg nem feledkezett meg rólam egy ideig meg sem ismerhettem. Családom  sorsa is vergődésre volt ítélve. Egy kárpátaljai magyar alakulathoz soroztak be. Ezután a Magyarországon folyó harcokban is részt vettem. Az életmentő imakönyvet természetesen mindig magammal vittem. Ha idő és lehetőség volt rá segítségével fohászkodtam a magyarok Istenéhez. Sok, sok változást, nehéz napokat átéltem idehaza is.
Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában estem szovjet fogságba a budai vár körülzárásakor. Először a ceglédi gyűjtő táborba vittek minket majd két hét múlva Romániába s onnan pedig a Szovjetunió egyik szibériai táborába.
            Szibéria nagyon kemény volt!
Negyven fok hidegben dolgoztunk építkezéseken Az élelmiszer ellátás, a ruha ellátás gyenge volt. A barakkokban rossz volt a tisztálkodási lehetőség. A bolhák, tetvek sokszor aludni sem hagytak
            Elterjedt a hastífusz!
            Hullottak az emberek, mint a legyek.
Aki elment félre-dolgára a nyílt gödör fölé az lehet, hogy többé vissza sem ment. A gödör felett egy padló volt áttéve, az elgyengült emberek beleszédültek. Én is elkaptam a hastífuszt, de szerencsésen átvészeltem egy  tambovi  kórházban. Mikor valamennyire rendbejöttem kolhozba irányítottak dolgozni. A magyar földművelőket megkedvelték a kolhozban, mert jó ,szorgalmas munkásokként mutatkoztak be.
Tudtak kapálni , kaszálni , aratni s mindent megcsináltak, amit a mezőgazdaság igényelt. A nacsalnikok (főnökök, munkavezetők) sokféle munkát rá is bíztak a magyarokra. A fizikai munkának és teljesítménynek megfelelően már egy kicsit több, erősebb kosztot is kaptak. Ennek ellenére tekintetük, szívük, lelkük magyarföldön járt. Egy kolhozban több magyar foglyot is elhelyeztek. Ha módjuk és lehetőségük akadt összejöttek próbáltak friss híreket szerezni otthonról. Itt került imakönyvembe nemzetiszín szalag. Oda tettem, ahol a golyó megállt. Szerettem megmutatni másoknak is.- Nem dicsekvésképen, de mint megmentőmnek nagy szerepe lett életemben.
Voltak benne szentképek is. Kinn a mezőn étkezés alkalmával forgattam, lapozgattam, s egy orosz asszony meglátta, és csodálattal nézte. Én neki adtam azt a szentképet. Lehet, hogy az által megemlékeznek rólam. Telt, múlt az idő a kolhozban. Valahogy elvoltunk, csak az volt a baj, hogy minden nap a fáradságos munka után vissza kellet menni a barakkba, -amely még mindig nem volt barátságos hely. Tisztálkodni nem tudtunk rendesen, szalmán feküdtünk, mint az állatok. Vágyódásunk a szülőföld iránt egyre nagyobb lett.
A hazamenetel sorrendjét a gyerekek száma és mindenkinek a fizikai állapota szabta meg. Engem három gyerek meg az asszony várt.
Sokat gondoltam rájuk Nagy nehezen elérkezett a hihetetlen nap. Nem tudom elfelejteni, mikor behívattak a tábor irodájába. Nem mondták meg, hogy miért. Azt gondoltam, hogy a munkámmal van baj. Kicsit megnyugodtam, mikor láttam, hogy mások is vannak ott, és kiderült miről van szó. Névsorolvasást tartottak, aláírattak velünk egy papírt, adtak egy kis útravalót és vártuk az utazás pontos idejét.
            Mindenkinek könnyes lett a szeme, átöleltük egymást és sóhajtásaink már
Magyar földön jártak. Nem törődtünk vele, -mivel szállítanak minket csak minél előbb otthon legyünk. Ezerkilencszázötvenegy szeptemberében kerültem haza, ahol ismét kemény élet várt reám. A család szegénységben vergődött..
A ház befejezetlenül állt, napraforgó szára védte a tető egy részét.
A gyerekek és az asszony soványan meggyötörten fogadtak.
            Remegő kezekkel fogadtuk egymás köszönését és szemünk csillagfényei mindnyájunkat a magasba emeltek.                                  
Fájdalmas örömömben ismét elővettem a küzdelmes útjaimon elkísérő imakönyvet és most már a családdal együtt zokogva olvastuk Isten áldó üzenetét egy szebb holnapért.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap